Míg az elmúlt évek Star Wars-projektjei a franchise-t elindító klasszikus trilógia köré épültek, azt igyekeztek felidézni, addig a legújabb sorozat, Az akolitus (The Acolyte) inkább az előzményfilmek és A klónok háborúja örökségét viszi tovább. Évadkritika.
Az akolitus története nagyot ugrik vissza az időben a Skywalker-sagához képest: 100 évvel a Baljós árnyak előtt játszódik, annak az érának a végén, amelyet a Star Wars-kánonban a Köztársaság fénykorának neveznek – arra utalva, hogy egy prosperáló és reményteli időszakról van szó. Mivel ez nemcsak a Galaktikus Köztársaság, de az azzal szorosan összefonódott Jedi Rend számára is a virágzást és a dicsőség csúcsát jelentette, a korszakot egyértelműen hanyatlás követte, amelynek jelei a sorozat eseményeinek idején kezdtek megmutatkozni. Egy Jedi Mester gyilkosság áldozatává válik, és a tettel egy volt padavant (Amandla Stenberg) gyanúsítanak. A Jedi Rend számára kínos ügy megoldását a lány egykori mestere (Lee Jung-jae) vállalja magára, akinek nemcsak a saját múltjával, de egy veszélyes új ellenséggel is szembe kell néznie.
A Star Wars-univerzumban az „akolitus” megnevezéssel a Sötét Oldal azon követőit illetik, akik ügynökként és/vagy orgyilkosként egy Sith alatt szolgálnak,
illetve valamilyen szintű képzést is kapnak tőle. Ilyen volt például A klónok háborúja sorozatban Asajj Ventress, aki Dooku gróf pártfogoltjaként rendszeresen összecsapott a főhősökkel. Az akolitus cím tehát már előre sejteti, hogy olyasvalaki áll az új széria középpontjában, aki a Sötét Oldalon áll. Ennek megfelelően
a sorozatban egy olyan nézőpont érvényesül, ahonnan szemlélve a franchise hősei, a Jedik kifejezetten negatív figuráknak tűnnek.
Ahogy ugyanis a Star Wars-előzménytrilógia azt igyekezett megindokolni, miért fordított hátat a Jedi Rendnek a nagy reménységük, Anakin Skywalker, hasonlóképpen Az akolitus 1. évada is lényegében azt mutatja be, mi késztethette címszereplőjét arra, hogy a Világos helyett a Sötét Oldalt válassza. Ehhez egy érdekes alapkoncepciót választottak: Az akolitus fokozatosan felfedi egy tragédia részleteit, amelyben a Jedik is érintettek, és a szerepük nem éppen pozitív, az esettel kapcsolatos értelmezésük pedig eléggé kifogásolható.
A cselekmény előrehaladtával – ahogy lassan összeáll a kép a nézőben – egyértelművé válik, hogy ebben a konkrét történetben a Világos Oldal képviselői egyáltalán nem feddhetetlen hősök voltak. Mindezzel
Az akolitus azokat az alapgondolatokat viszi tovább, amelyek a Skywalker-saga első három részében, valamint A klónok háborújában is megjelentek már.
George Lucas ugyanis az előzményfilmekkel és az azokhoz kapcsolódó animációs sorozattal eléggé egyértelművé tette, hogy a Jedik sok hibát elkövettek az intézményesültségükből fakadóan. Így például hajlamosak voltak a dogmatikus gondolkodásra, és eléggé belefolytak a politikába, miközben az általuk védelmezett egyszerű polgárok világával lényegében semmilyen kapcsolatuk nem volt. Ez a mondanivaló még erősebben jelenik meg Az akolitus esetében. A sorozatban többféle típusú Jedit is láthatunk, akik a Rend egyes hibáit, gyarlóságait testesítik meg – mint például a szabályokhoz való merev ragaszkodás vagy a szerzetes helyett ravasz politikusként való viselkedés –, így elég jól érzékeltetik azt, hogyan adódnak össze a szervezet különböző problémái.
Mindeközben azért a széria azt is egyértelműen megmutatja, hogy a másik oldal a Jedik hibáira és tévedéseire csak azért mutat rá, mert ezzel akarja igazolni a saját pusztító ideológiáját.
Éppen abban rejlik Az akolitus igazi erőssége, hogy noha igencsak kritikusan ábrázolja a Jediket, azért egyáltalán nem igyekszik szimpatikussá tenni ellenségeiket, a Sötét Oldal képviselőit.
Épp ellenkezőleg: a sorozatban Sith-ként bemutatkozó – és egy klasszikus harcművész-film által inspirált – alakot kifejezetten ellenszenvesnek igyekeznek bemutatni. Egy nagyon manipulatív figuráról van szó, aki viszont nem finoman és ravasz módon környékezi meg kiszemelt tanítványát – mint ahogyan azt Palpatine-tól láthattuk –, hanem kezdettől fogva egyenesen beszél vele, köntörfalazás nélkül. Az érvelését pedig az jellemzi, hogy magyarázkodás vagy mentegetőzés helyett egyszerűen úgy tesz, mintha egyszerűen attól igaza lenne, hogy ő nem Jedi. Jó példa erre az, amikor a lány számon kéri rajta a Jedik megölését, mire ő pusztán annyit felel, hogy a Jedik fenyegetik a létezését. Ez éppenséggel igaz állítás, csak éppen emberünk arról nem mond semmit, hogy miért is akarhatja bárki megállítani őt. Kifejezetten ijesztő ezt a fajta behálózást látni a képernyőn, hiszen a valóságban is éppen az a szélsőségesek fő érve, hogy nekik azért van igazuk, mert nem azt mondják, amint a mainstream – ami pedig nagyon sokaknál sajnos simán működik is.
Olyan gonosztevőt vonultat fel tehát Az akolitus, akihez hasonlót nem láttunk még a franchise-ban: valakit, aki még csak nem is próbálja jófiúnak beállítani magát.
Amellett, hogy egy újfajta negatív figurát adott a Star Warsnak, ez a sorozat az Erőnek egy újfajta értelmezését is bemutatta, és több új Erő-képességet bevezetett a kánonba. Ezt ugyanakkor A klónok háborúja szellemiségében, annak hagyományát folytatva teszi Az akolitus, hiszen abban a szériában mutatták be először az Erő-használatnak egy alternatív, a Jedikétől és Sith-ekétől egyaránt eltérő formáját. Ugyancsak az animációs sorozatban mutatkozott be a boszorkányközösségek koncepciója, amelyet most ismét elővettek.
Az akolitus tehát látványosan a George Lucas által kijelölt irányba indul el, és bátran halad előre, ahelyett, hogy folyamatosan igyekezne kiszolgálni a nosztalgia iránti igényt. Emiatt
összességében az elmúlt évek minden spinoffjánál többet tud hozzáadni a messzi-messzi galaxis világához, és így elmondható, hogy a folytatástrilógia mellett ez a másik legfontosabb Star Wars-projekt az elmúlt évekből.
Míg a három mozifilm továbbvitte a Skywalker-saga történetét, a sorozat ugyanazon sztori megalapozásához, a hátterének részletezéséhez kezdett hozzá. Ha készülhet még több évada, egész sokat segíthet a Jedik örök ellenségeinek, a Sötét Oldal képviselőinek megértésében.
Emellett a széria más tekintetben is tovább gazdagította a franchise-t: külön említést érdemelnek még a párbajjelenetek, amelyek nemcsak hatásosak, hanem egészen eltérnek mindattól, amit a rajongók megszokhattak. Ugyanis
Az akolitus fénykardcsatái nagyon gyors tempójú és a korábbiakhoz képest agresszívabb összecsapások, emellett új, egyedi mozdulatokat és technikákat is láthatunk bennük.
Talán úgy lehetne legjobban leírni, hogy itt a kecsesség helyett inkább a hatékonyságra törekvés jellemzi a küzdő felek stílusát. Ráadásul a sorozat nem fél kiírni a karaktereit, így a párbajozásoknak van tétje is, hiszen többnyire valaki(k)nek a halálával végződnek.
Minden pozitívuma és a franchise szempontjából való fontossága ellenére a sorozatnak vannak hiányosságai.
Noha a cselekmény koncepciója önmagában jó lenne, a megvalósítás nem az igazi: a forgatókönyv és a rendezés színvonala időnként hullámzik.
Alapvetően ügyesen adagolja az információkat Az akolitus, ugyanakkor az elbeszélés esetenként leül, míg bizonyos jelenetek, fordulatok kissé összecsapottnak hatnak, ami némileg ront a nézői élményen. Emellett lehet némi hiányérzetünk az aláfestő zenék tekintetében is, amelyek összességében nem rosszak ugyan, de ezúttal nem sikerültek olyan karakteresre, mint mondjuk A Mandalóri esetében. Ezzel ellentétben a díszletek és jelmezek remekül el lettek találva, jól illeszkednek a sztorihoz, és sokat dobnak az összképen. Így például a szűk helyszínek tökéletesen szimbolizálják a Jedik szűklátókörűségét, illetve hogy mennyire szoros keretek köré szorítja világlátásukat a merev hozzáállásuk. Az egyedi ruhák pedig jól megkülönböztethetővé teszik az egyes Jedi karaktereket, kihangsúlyozva eltérő személyiségüket. Az akolitus főgonosza pedig egyszerre tud ismerős és mégis egyedi lenni.
Mivel Az akolitus szereplői lényegében típuskarakterek, igazán egyik szerep sem igényel kiemelkedő alakításokat. A színészek nagy része pedig lényegében csak az elvárhatót hozza, a központi Jedi karaktert megformáló Lee Jung-jae és a titokzatos Qimir figuráját életre keltő Manny Jacinto viszont nagyon sokat hozzáadnak a sorozathoz a játékukkal. Mindkét szereplő egyértelműen a színészeknek köszönhetően kap mélységet.
Összességében tehát elmondható, hogy Az akolitus egészen jól kezdett. Emellett ráadásul ügyesen meg is ágyaztak a folytatásnak, hiszen csak az évad fő sztorija szempontjából fontos kérdéseket válaszolták meg, bőven maradtak még kérdőjelek.
Bőven van még tehát potenciál a sorozatban, és meg is érné továbbszőni ezt a történetet, mert nagyon kellett már a franchise-nak egy ilyen új irány.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
