Kevin Costner még mindig nagyon érti a westernt. A saját maga által finanszírozott, karrierösszegzőnek szánt (négyrészesre) tervezett Horizont: Egy amerikai eposzban pedig láthatóan bele is rakott mindent, amit a vadnyugattal kapcsolatban gondol és érez. Vagy legalábbis ezek negyedét. Ugyanis hiába a nézőt próbáló játékidő, a Horizont első része önálló filmként egyelőre nem igazán állja meg a helyét.
Kevin Costner az utolsó, régivágású amerikai mozisztár. A sármos, a kemény és szűkszavú hős. Akinek fiatalkorát, múltját sötét árnyak és megbánások kísérik, de a szíve mindig a helyén van. A klasszikus amerikai értékek: a szabadság és az igazság, megingathatatlan és sziklaszilárd megtestesülése. Kevin Costner leghíresebb szerepeiben rendre ilyen figurákat játszott. A hőst, aki maga Amerika. Vagyis, inkább: ami Amerika szeretne lenni. Ez a fajta lelkesen és őszintén naiv Amerika ábrázolás nemcsak a színészi, de a rendezői karrierjében is visszaköszön. Leghíresebb filmjében például hiába áll az őslakosok pártjára, valójában az Amerikai Egyesült Államok lelkiismeretét testesíti meg. Hasonló a helyzet a Horizont: Egy amerikai eposz előtti utolsó rendezésével, a 2003-as Fegyvertársakkal.
Noha, ekkor a western műfaja már réges-régen túllépte a posztmodern korszakát is – a Spencer-Hill páros már a 70-es években viccet csinált belőle, Clint Eastwood rendezései pedig rendre kiforgatták a műfaj bevált toposzait – Costnert ez láthatóan kevésbé érdekelte. A Fegyvertársak egy őszinte és romantikus visszatérés a műfaj gyökereihez, és annak klasszikus értékeihez. A négyrészesnek tervezett Horizont most mozikba kerülő első része pedig láthatóan szintén ebben a mentalitásban született.
A Horizont alcíméhez hűen egy sokoldalú és nagyívű western-eposz, ami a vadnyugat mítoszának szinte minden jellegzetes és ikonikus részével foglalkozni kíván. Az egyik történetszálon vérszomjas indiánok mészárolják le a túlságosan is nyugatra merészkedett telepeseket. A másikon marcona banditák kutatják az apjukat majdnem megölő, áruló némbert. Majd megismerjük a korábban barbárnak hitt őslakosok emberi arcát és az ő belső, törzsi ellentéteiket. Aztán belép a képbe maga Costner, a rejtélyes múltú, idős pisztolyhős, aki az ártatlan nő védelmére kelve kénytelen-kelletlen szembeszáll a kegyetlen fejvadászokkal.
A Horizont: Egy amerikai eposz Costner mindent magába foglaló, teljeskörű, “nagy Amerika-regénye” a vadnyugatról és a manifest destinyről.
Azaz a telepesek számára a szabadságot jelképező, végtelennek tűnő nyugat meghódításáról. Vagyis mindennek az első fele-harmada. Mert bár a magyar cím elhagyta – az eredetiben meglévő – “első fejezet” kitételt, a Horizont tényleg ennyi. Nem egy első rész. Csupán egy első fejezet. Bő háromórányi expozíció. Persze bőven láttunk már többrészes mozifilmet, ahol az egyben leforgatott történetet az alkotók kénytelenek voltak kettészedve moziba küldeni. Ám az így megszülető epizódok jó esetben önállóan is megállják a helyüket, mert bár része a nagy egésznek, de külön nézve is rendelkeznek valamelyest kerek narratívával. Erre messze a legjobb példa A gyűrűk ura. Hiszen ellenben az olyan klasszikus trilógiákkal, mint a Csillagok háborúja, az Indiana Jones vagy a Vissza a jövőbe Tolkien regényfolyama (és Jackson adaptációi) esetében nem az önálló részekből születik meg egy sorozat. Hanem egyetlen, nagy történet lett három részre szedve. Bár az így megszülető részek alapvetően egyben teszik ki az egészet, úgy épülnek fel, hogy önállóan is megadják egy (a nagy egészen belül elhelyezkedő, kisebb) történet teljes élményét. Hasonló példa a Denis Villeneuve féle Dűne, amelynek az első része ugyan csupán egy “fél film”, ám egy olyan, logikus elválasztó ponton ér véget – bizonyos konfliktusokat elvarrva -, ami szépen lezárja a történet addigi folyamát.
Mindez sajnos nem mondható el a Horizont: Egy amerikai eposz első fejezetéről. A háromórás cselekmény szinte végig expozíció. A három-négy cselekményszál folyamatosan egymástól veszi el az időt, és egyelőre egyik sem tud kibontakozni. Sajnálatos, hogy a film messze legizgalmasabb része a stáblista előtti előzetes, ami alapján a második rész jóval mozgalmasabbnak ígérkezik. Hiszen egészen odáig gyakorlatilag csak felvezetés történik. A film végére a párhuzamosan futó történetek szinte mindegyikében csak odáig jutunk el, hogy tisztázva legyen a főkonfliktus és a karakterek alapvető motivációi és céljai. Rosszmájúan erre mondhatjuk, hogy “nem történik benne semmi”. Mert bár nyilván rengeteg minden történik – leszámolások, hajszák, szerelmek, halálok -, mire megértjük a viszonyokat, és elkezdenénk érdeklődni a karakterek iránt, a film véget is ér.
A végeredmény így sokkal inkább hasonlít egy modern, streaminges presztízssorozat első két részére, mintsem önálló mozifilmre.
Még a sztori-szálak közötti vágások időzítése is kifejezetten sorozatos. Hogy ez a történet nem sorozatként készült el, annak innen nézve egyedüli oka az alkotói hübrisz lehet. Hiszen ki ne akarná a főművét a nagyvásznon látni? Ezt a “TV-s érzetet” erősíti valamelyest a digitális kamerákkal létrehozott képi világ is. Kétségtelen, hogy egy ilyen nagyszabású western eposzhoz nagyon illett volna, ha 35 mm-es filmre forgatják. Ám ennek ellenére a Horizont nagyszerűen néz ki. A kiállásában tényleg benne van az a monumentalitás, amit Costner elképzelt.
Illetve egyes jeleneteiben is briliáns. Tagadhatatlan ugyanis, hogy Costner mennyire zsigeri szinten érzi a vadnyugatot. Van egy jelenet a filmben, amiben semmi más nem történik, minthogy éjszaka egy fiú lovon menekül a városát épp lemészároló indiánok elől. Közben pedig harsog John Debney zenéje. Tempójában, vágásában, zenéjében és fényképezésében legyalulja a nézőt. Legszívesebben felállva tapsoltam volna, hogy “igen, erről van szó! A western élt, él és élni fog!”. Ahogyan a film akciójelenetei és leszámolásai is szenzációsan feszültek, és hatásosak.
Kár, hogy mindeközben egy igavonó marha lomhaságával vánszorog a cselekmény.
Debney – az olyan klasszikusokat, mint Elmer Bernstein – idéző filmzenéje amúgy is a film egyik fénypontja. Az ő munkáján túl is rengeteg fantasztikus dolog van a Horizont: Egy amerikai eposzban. Például maga Costner: akinek iszonyú jól áll az idős, megfáradt, de még mindig nagyon tökös pisztolyhős. Az igencsak zsúfolt szereplő gárda pedig hemzseg a nagyszerű színészekben és ismerős-kultarcokban, akik jelenlétükkel mind emelik a produkció színvonalat. Meglepően jó a “semmiből ismét előbukkanó” Sam Worthington. Michael Rooker lubickol a néha bohókás, öreg őrmester szerepében. Jeff Fahey váratlan megjelenése elképesztően feszült. Abbey Lee pedig karakán, cserfes prostituáltként lopja a showt. De többek között szórakoztató adalék Luke Wilson és Giovanni Ribisi felbukkanása is.
A korábban már éltetett remek képi- és zenei világ mellett az is mindenképpen figyelemre és elismerésre méltó, hogy igyekszik egy sokoldalú, árnyalt képet mutatni a vadnyugatról. Még, akkor is, ha a nagy részét azért bőven áthatja Costner romantikus látásmódja.
Csak éppen egyelőre nem látszik a fától az erdő. Hiszen hiába a számos, önállóan kiváló alkotóelem, ha ezek egyelőre nem állnak össze egy szép-kerek egésszé. Épp ezért is nehéz most kritikai verdiktet megfogalmazni a filmről. Hiszen míg a western rajongó nagyon tudná ajánlani a Horizont: Egy amerikai eposz moziban történő megtekintését. A másik inkább azt mondja, hogy várjuk ki, egyáltalán mi sül ki ebből az egészből. Sajnos egyelőre az utóbbi a hangosabb, ami szomorú, mert amilyen gyengén muzsikál jelenleg az első rész a kasszáknál, kétségessé válik, hogy a második – már várhatóan látványosabb részt – lesz-e lehetőségünk a nagyvásznon látni. Csalódás lenne, ha nem. Mert ez kiállásában egyértelműen arra lett kitalálva, kár, hogy a történetének felépítése már kevésbé.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
