Van, hogy csak akkor fogjuk fel, mennyit is jelent igazából az otthonunk, amikor elhagyjuk azt. Ezt az érzését öntötte legújabb, magyarul is olvasható könyvébe Alix E. Harrow, belekeverve minden jó és rossz érzést arról, amit egy otthon jelenthet. A Starling-ház kritika.
Alix. E. Harrow eddig háromkönyves (és két kisregényes) életművében múltbéli tájakra és elvarázsolt helyekre kalauzolta olvasóit. A Tízezer ajtóban egy olyan világban, ahol a nőknek nem volt szabad nagyon önállónak lenniük vagy életveszélyes kalandokba bonyolódniuk, egy kislány megmutatta, hogy ő is lehet kalandok főhőse. A szüfrazsettmozgalom boszorkányos kifordítása (The Once and Future Witches) a 19. század fordulójának társadalmi képéről mesél sokat jó történészként.
Ezzel szemben A Starling-ház a jelenünkben tart aktuális problémákkal (környezetszennyezés, elnéptelenedés), miközben hangulatával kicsit mégis abban a múltban marad, amit Harrow előző két könyvében már megmutatott.
Az új regény főhőse, Opal mondhatni egy tipikus tündérmese szerencsétlen sorsú lánya. Édesanyja meghalt, édesapját sosem ismerte. A létminimum alatt tengeti napjait bolti eladóként, és még az anyja által kialkudott szívesség apropóján élhet egy motelszobában egy olyan kisvárosban, Edenben, ahol mindenki kerüli. Egyetlen dolog, ami értelmet ad életének, az öccse, Jasper, akinek a lehető legjobb jövőt szeretné biztosítani. Testvérén kívül pedig egyvalami nem hagyja nyugodni: a város leghíresebb lakosa, E. Starling, az Alvidék mesekönyv szerzője. A városkában nem maradt más az író után, mint annak ódon háza és mufurc lakója, Arthur Starling. Opal a nyugtalanító kisugárzás ellenére is érzi, hogy vonzza valami a házhoz, és amint lehetősége nyílik rá, át is lépi annak küszöbét.
Az otthon mint minden jó és rossz dolog helye
Alix E. Harrow A Starling-házban – a Tízezer ajtóhoz hasonlóan – többféle műfajból vegyít, hogy valami egyedit és újszerűt teremtsen. Ezúttal a gótikus irodalom – annak is a déli ágához – nyúl, amit a tündérmesék fantasztikus, mindig jól végződő világával keresztez. Szemben a Tízezer ajtóval, Harrow itt nemcsak bizonyos elemeket emel át, hanem mindegyikhez tudatosan, egy műfajon belüli beszélgetés céljával nyúl.
Harrow regényének központi eleme, a különös ház is ezt jeleníti meg. Ha Opal a kerítéshez ér, az megvágja, és vért fakaszt, amit a ház magába szív. A cselekmény előrehaladtával kiderül, hogy nem Opal az egyetlen, akit megbabonáz a ház. Különös rémálmokkal kísérti a vele érintkezőket, miközben magához csalogatja a megkísértetteket, szintén furcsa látomások útján. Viszont ha valaki elfogadja a házat otthonául és beköltözik, az kegyes jószággá válik: a lámpák maguktól felkapcsolódnak, a párnák felrázódnak. Azaz minden a beköltöző új lakó igényeihez igazodik. A Starling-házban ugyanis a külsőségeiben – ódon kerítések, becsapódó ajtó, nyikorgó padló – egyszerre idézi a horrorfilmek kísértetházait és a tündérmesék mindig készséges, a főhőst segítő elvarázsolt otthonait. Ez sokáig annyira nem egyértelmű, hogy Opallal együtt mi, olvasók sem merünk bízni a bemutatott házban: egy önálló entitású épület a tinikorban olvasott horrorkönyvek és horrorfilmek aurájával? Hülye, aki nem menekülne. Közben félelmetessége ellenére mégis a Starling-ház az a hely, ami több szeretetet és otthont nyújt, mint bármi más széles e világon. Harrow ezzel csavar is a horrorbeli ház/otthon szimbólum megközelítésén: nála az otthon nem az a hely lesz, ami alapjaiban fenyegeti az ember biztonságát, ezzel kihúzva alóla a tulajt, hanem pont az ijesztő lesz az a védelmező, ami biztos pontot ad az emberek bizonytalan talpa alá.
A főhajtás a horror és annak elődjei felé is szándékos Harrow részéről. Ugyanis a szerző szülőföldje, Kentucky állam irodalmi hagyatékát – a Southern Gothic – bolygatta meg. Az írónő szerint ezen regények szerint a déli államok megmaradtak a múltban, miközben pont saját múltjával nem képesek az itt lakók szembenézni. Így teszi meg története helyszínének a mai kort egy elnéptelenedésre ítélt kisvárosban – ami egyszerre modern az őt körülvevő multinacionális vállalatok szennyező gyáraival és régies, múltban ragadt annak betokosodott közösségével, melyből Opal és öccse kiszorul. A Starling házzal már felépített otthon kettőssége ezzel itt is megjelenik: egyszerre képviseli a hátborzongatót a város és annak közössége, és ironikusan azt a csírát, amiért otthonnak lehet nevezni egy helyet. Ugyanis a történet, és a tényleges főgonosz megjelenésével Opal is elkezdi lehántani a város iránti negatív érzéseit, meglátva benne, hogy valahogy mégis az ő része ez a hely, amit csak érdemes megőrizni.
Szintén a gótikus regényeket idézve számos napló, szövegrészlet vagy – a modernizált vonalat is erősítve – hangfelvétel, SMS kíséri a Starling-ház történetét, míg Opal kutatja a Starlingok mögött húzódó igazságot. Harrow ezzel persze felépít egy izgalmas, számtalan fordulatot tartalmazó krimivonalat, ami egészen a végső megoldásig elbizonytalanít olvasóként. A külsőségeken túl a szerző mélyebb, irodalomi hagyományt is megbirizgáló témákat is elrejtett könyvében. A különböző nézőpontokkal egyrészt szintén a Southern Gothicra reflektál, amit fehér és fekete szerzők egyaránt a saját szemszögükből alakítottak. Másrészt egy nagyobb kihívást is megjelenít Harrow elmondása szerint: a történelem szubjektív voltát. Ugyanis történészként azt látta,
az emberek hajlamosak a történelemre egy fix és egyirányú dologként gondolni, miközben inkább egy több megközelítésből összeszövődő entitás.
Ennek a gondolatnak az erejét használja az író a krimivonal izgalmas felépítésénél, ahol látszólag minden új információ ellentmond az előzőnek, ezzel Opalt és az olvasót egyaránt elbizonytalanítva.
A Starling-ház története nemcsak a gótikus irodalomból, hanem a romantika korának regényeiből is sokat merít, ami leginkább a két főszereplőben érhető tetten. Opal és Arthur Starling olyan, mint Belle és a Szörnyeteg, vagy mint Catherine és Heathcliff az Üvöltő szelekből: a búskomor, nehéz természetű, a közösség által kivetett férfit közelíti és elfogadja a szép, nemes lelkű női főhős. Ahogyan megismerik és felfedezik egymás erényeit, Harrow a romantikus regények párjait idézi meg velük, ám egy modernebb és egészségesebb felállásban.
És ebben a furcsa érzésben válnak egymás társává, sőt biztonságot adó otthonná (ugyanis az otthon ott van, ahol az emberek). Bár a pár dinamikájában megtalálhatóak a romantikus fantasytörténetek sablonjai (például az egyik fél inkább eldob mindent a fantasztikumba hajló kötelességei miatt), közeledésük szép, lírai nyelven megírt egymásra találás, ami szintén megteremt a könyvön belül egy önálló, zárt világot. Annyira békésen szépet, hogy talán Opal és Arthur közösségébe jobban elvágyódhatunk, mint a Starling-ház tényleges képzeleten túli világába, ha eszképizmusért olvasunk fantasyt.
Aktuális problémák az aktuális korból
A történelmi korokat helyszínéül választó történetek az elmúlt tíz év során többször reflektáltak aktuális társadalmunk kihívásaira. Ami olyan szempontból logikus, hogy a társadalmi változások és azok dinamikája, módja jól párhuzamba állítható jelenünk bizonyos történéseivel. Viszont a távolból szólás kevésbé teszi komolyan vehetővé a megpendített problémákat, hiszen nem érződnek elég közelinek. A Starling-ház ezen a téren hoz újdonságot azzal, hogy olyan témákat emel be az elvarázsolt ház kapcsán, mint a környezetszennyezés vagy a lassan elnéptelenedő kisvárosok. Bár amerikaikisváros-specifikusnak tűnik a történet, Harrow olyan empátiával és univerzálisan mesél a jelenségről, hogy bőven könnyen dekódolhatóvá és átélhetővé válik.
Magyar olvasóként például akaratlanul párhuzamot vonhatunk az Eden mellett tevékenykedő gyár és a magyarországi aksigyárak okozta civil megmozdulás között, de számos más párhuzamot is felfedezhetünk kezdve az elnéptelenedő falvakkal a bezárt bányákig (lásd. A székkészítő). A szerző varázsa abban rejlik itt, hogy gyerekként maga is látta, hogy otthonában, Kentuckyban hogyan zajlottak hasonló gyártelepítések, majd a lakóhelyek Detroittá válása. Azaz első kézből érkezett tapasztalata volt a társadalmi jelenségről. Viszont a teljes „gonosz multi” kidolgozása a fantasztikus szállal szemben vázlatosabb, felszínesebb marad, amivel inkább érződik ez a fenyegetés egy akciófilmbeli sablonos gonosznak, mint kézzel fogható, emberként kihívást jelentő ellenfélnek. Olvasás közben sokáig teljesen különálló, csak Opal mindennapjait megkeserítő szálnak tűnik ez a rész, viszont ahogyan az író beilleszti a teljes képbe, az valamennyire érthetőbbé teszi.
A legnagyobb ellenséged: a traumád
A Starling-ház tényleges főgonosza nem a környezetszennyező nagyvállalatok, hanem az emberi trauma. És talán ebben adja Harrow a legnagyobb aha-élményt. A trauma-ellenfélre a könyv végéig várni kell, de mint szimbólum végigkíséri az összes szereplőt. A két főszereplő, Opal és Arthur is küzd múltjuk sérelmeivel, és az ebből táplálkozó rossz berögződésekkel. Az ő kapcsolatuk a korábban említett romantika hősszerelmeseitől szemben pont abban lesz egészségesebb és újszerű, hogy tényleg egymást erősítve tudnak a gyógyulás útjára lépni. Ám mivel Opal a tényleges főhős, így érzelmileg közelebb az ő fejlődéséhez tudunk kapcsolódni, amit az E/1 elbeszélő mód csak még inkább megerősít. Karakterében egy tipikus kívül erős, de belül igen törékeny lányt ismerhetünk meg, aki jól behatárolható karaktertípusa ellenére is kedvelhető és hiteles hőssé válik. Utóbbivá a hátrányos helyzetének megjelenítése teszi, hiszen egy olyan alakot látunk benne, akit a szegénység nem nemessé tesz, hanem ténylegesen akadályoztatottá.
Kilátástalansága sötétté és bizalmatlanná teszi, megrekedtsége pedig egyetlen célra fókuszáltatja, a túlélésre – ez az ábrázolás pedig sokkal közelebb áll ahhoz a szociológiai képhez, amelyet a hétköznapi szegényekről lehet olvasni.
Opal folyamatos küzdése, és elhatározás, hogy mindent megtesz öccséért (de tényleg mindent) pedig mégis az irodalmi értelemben vett nemes szegényfigurává emeli, ami itt a modernebb kiadásban is képes inspiráló lenni. Egy olyan személlyé, aki egy fix célért, de képes legyőzni saját traumáját. Az, hogy ezt önerőből, vagy szörnyeken és ijesztő ajtócsikorgásokon keresztül teszi, a lényegen nem változtat, csak az útját emeli egy pszichologizáló síkra.
Verdikt
A Starling-házat nem véletlen nevezik már most Alex E. Harrow legérettebb regényének. Líraian megírt történet a traumákról, a múlt kísértéséről és az otthon kettősségéről, mindez egy szellemes gótikus történetbe csomagolva. Harrow íróként pedig bebizonyította, hogy nemcsak egy műfaj szabályai szerint tud írni, hanem azokról alkotott kritikájából is tud szórakoztatóan keserédes mesét írni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
