A Hit Man (magyar keresztségben: A bérgyilkos, aki nem is volt) egy szerethető romantikus fekete komédia arról, hogy feszegessük határainkat, és legyünk azok, akik szeretnénk lenni – de számoljunk ennek a következményeivel is. Kritika.
A neveltetés, a társadalmi normák és egyéb külső hatások születésünktől fogva formálják személyiségünket. Kialakul bennünk egyfajta mag, amire fokozatosan pakoljuk rá a különböző rétegeket, szerepeket. Eljátsszuk a gyerek, a diák, a barát, majd idővel a szerető, a munkavállaló (vagy főnök), a házastárs, a szülő szerepét – és így tovább. A világ formálja egyéniségünket, de közben folyamatos belső és külső ingerek érnek. Egyfajta kettősség is kialakulhat: vagyunk, akik vagyunk, de láthatjuk, érezhetjük azt is, hogy mások szeretnénk lenni. A pszichológia ezt az ösztönökre alapuló id és a morális, felelősebb, társadalmi normák által vezérelt szuperegó kettőseként írja le, amelyek közt mediál, balanszol folyamatosan egónk – az, amit mutatunk a külvilágnak. A Hit Man egy fekete humoros rom-komba oltva tárgyalja ezt a témát kifejezetten élvezetes, szórakoztató formában.
Gary Johnson (Glen Powell) egy egyetemi pszichológia és filozófia tanár, aki pont a fenti jelenségekről tanítja osztályát – érdekesség, hogy a Hitman alapját a valódi Johnson élete szolgáltatta. Ő ugyanakkor hobbielektronikus is, és New Orleans-i rendőrségnek készít lehallgató, megfigyelő kütyüket a rajtaütésekhez. Miután a beépített emberként szerepet játszó zsarut felfüggesztik (mert tinédzsereket vert össze), Garynek muszáj elvállalnia a szerepet: ő lesz a bérgyilkos, akit meg akarnak rendelni a kiszemelt gyanúsítottak. A célja kimondatni velük, hogy kérik a szolgáltatását, illetve átvenni az összeget: a rendőrség ekkor le is csaphat rájuk. A helyzet azonban az, hogy Gary – a nyugis, visszafogott, kicsit „lúzer” madárfigyelő prof – elképesztően természetesen mozog ebben a szerepben, tökéletesen alakítja a tőle egyébként teljesen távol álló, legkülönfélébb karaktereket, és igazi sikersztorivá válik. Komplex külsőket készít, miután alaposan utánanéz a gyanúsítottaknak, hogy olyannak prezentálja magát, amilyennek képzelhetik őt. Míg a legtöbben dühből, anyagi célból, féltékenységből vagy egyéb, felületes okokból öletnék meg áldozataikat, Gary élete teljesen megváltozik, amikor megismeri Madisont (Adria Arjona). Madison bántalmazó, korlátozó, szorongató kapcsolatából akar kilépni, és egyszerűen nem lát más utat. Gary – megjátszott szerepében, Ronként – megsajnálja a nőt és lebeszéli az egészről, hogy ne kerüljön börtönbe, de utána elkezdenek találkozgatni.
Ez pedig rengeteg káoszt és kavarást szül.
Richard Linklater és a főszereplő Glen Powell forgatókönyve elképesztően szórakoztató, izgalmas és szerethető módon ragadta meg ezt az egyébként elég sötét témát. Sőt, olyan, mintha három film lenne egybegyúrva: van egy beépülős krimis-thriller, egy szexi, heves rom-kom és egy nevetgélős-humorizálós vígjáték, amelyeket Gary karaktere fog össze. Mindez pedig tökéletesen illeszkedik a központi tematikához: ahhoz, hogy kik is vagyunk valójában, miként akarunk élni, és hogy képesek vagyunk-e egyáltalán változni. A sztori egyébként elég kiszámítható, de kifejezetten jó értelemben: pontosan úgy alakul, ahogy organikusan kell neki. Ezért ugyan meg lehet tippelni a csavarokat és narratív íveket, mégsem érezzük gagyinak.
A könnyed hangulat egyébként Gary életének veszélyesebb, keményebb részeit azért elsimítgatja. Ugyan van egy fekete humoros, komor vonulata az eseményeknek, mégis inkább a lazább, könnyedebb része kerül fókuszba. Nemigen találkozunk a pszichés nyomással, amit ez okoz, és a legtöbb igen morbid, valóságon alapuló helyzet is el van poénkodva: bár az abszurditásuk önmagában a humor forrása. Az biztos, hogy
a film nagyon máshogy közelítette meg a valódi Gary Johnson életét,
de ez persze egyáltalán nem gond.
A Hit Man ráadásul pazar lehetőség Glen Powellnek, hogy ne csak írói készségeit fitogtassa, hanem színészit is. A központi kettősséget kiválóan testesíti meg: tud egyik pillanatban a kocka, visszafogott prof lenni, míg a másikban a szexi, veszélyes csődör, aki mellesleg embereket öl pénzért. Powell sziporkázik a különböző szerkókban és alakokban, akiket megtestesít, és kissé meta módon kiválóan mutatja be, hogy a színészi szakma is valahogy ilyen. Remek látni, ahogy természetesen mozog, bármit is szabnak rá, ebben pedig nagy szerepe van Richard Linklater (Sráckor, Kamera által homályosan) határozott rendezésének is. Plusz, a legjobbat hozzák ki egymással Arjonával, aki a könnyes szemű áldozat szerepéből kitörve megélheti saját életét és világát – plusz belekóstolhat egy veszélyes világba, már-már a tűzzel játszva úgy, hogy egy bérgyilkossal kavar. Egy ilyen film a kémián múlik, itt pedig csak úgy szikrázik együtt a két színész.
A Hit Man pedig remekül szolgál társadalomkritikaként, illetve szórakoztató, elemző esszéként hétköznapjainkról. Arról, hogy milyen a valódi énünk, képesek vagyunk-e ismerni magunkat vagy a másikat, tudunk-e változni, és ha igen, minek a hatására. Gary és megjátszott szerepei egyrészt csak színészkedések, másrészt azonban a karakter olyan elfojtott személyiségi jegyei, amelyeket így megélhet.
A Hit Man könnyed komédiának álcázva magát boncol kifejezetten izgalmas, mindig aktuális témát. Egy kifejezetten színes film, ami a sötét tónusokat sem mellőzi. miközben végigvezet egy igazán sötét tónust színes egészén. Az, hogy ez működik a színészek és az alkotók érdeme, mert egyértelműen látszik, hogy mit és hogyan szerettek volna prezentálni – és ez sikerült. A Hit Man egy különleges, szórakoztató, de elgondolkodtató élmény, ami röpke két órájával nem is követel meg túl sokat a nézőtől. Gary pedig valamilyen szinten maga az átlag ember, aki szabadjára engedhette önmagát. Walt Whitmant idézve: „én vagyok, sokaságok vannak bennem”. Ez pedig mindenkire igaz, a kérdés, hogy ki meri ezt felvállalni és megélni –
és mi az, ami visszatartja.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
