Van az emberek fejében egy kép arról, milyen is és mi is az a science fiction, de a chilei Benjamín Labatut egészen új értelmezést ad rövid, de nagyon sűrű könyvében a fogalomnak. A tudományos ismeretterjesztés és fikció nagyon vékony határán egyensúlyozó regény egészen új fénytörésben mutatja be a zsenikultuszt.
Ritka az olyan mű, ami olyan erős hatást gyakorol rád, mintha pofonvágnának. Hogy legyen némi viszonyítási alap, nekem korábban ilyen élményt jelentett William Gibson Neurománca vagy China Miéville-től a Perdido pályaudvar, végállomás. Mindkét regény új alzsánert teremtett. Gibson regényéhez köthető a cyberpunk születése, amely majdnem 20 évvel az internet tömeges elterjedését megelőzően olyan – korábban a sci-fiben kevésbé jelenlévő – témákat mutatott be, mint a kiberbűnözés, szintetikus drogok használata és a mesterséges intelligencia, mindezt egészen újszerű, szikár stílusban. Miéville pedig a new weird megteremtőjeként a fantasy korábban évtizedekig hanyagolt, lovecrafti, sötétebb hagyományait ötvözte horror, steampunk és SF elemekkel, gazdagon burjánzó írásmódjával olyan világot teremtve, amelyben a szereplők nem sokkal többek egyszerű díszletnél, mégis olyan magával ragadó Új-Crobuzon városa, hogy ez a legkevésbé sem zavaró. Közös bennük, hogy mind témában, mind stílusban és tartalomban megdöbbentően frissek, újak, a korábban olvasottaktól merőben eltérőek.
Az egyik legjobb dolog, ami olvasás közben történhet az emberrel, pont egy ilyen élmény.
A science fiction is valami egészen újat hozott megjelenésekor. Egyik kedvenc definícióm szerint, amely Sárdi Margittól származik, az SF „ma még nem létező vagy föl nem ismert problémákkal foglalkozik, s azokra racionális megoldást kínál, vagy fordítva, létező, fölismert problémákkal foglalkozik, s azokra nem létező, de racionális megoldást kínál.”
Ilyen megoldásokat keres a tudomány is, nem is kell messzebb tekintenünk az orvostudománynál és belegondolni, mennyi volt akár pár száz éve az átlagéletkor, miközben ma már tök komolyan felmerül a halhatatlanság is, mint tudományos lehetőség és körbe is értünk, máris itt van a fantasztikum is.
A science fictiontől nyilván már csak a nevéből adódóan sem áll messze a tudomány, de a hard SF irányzat kifejezetten a tudományos alapokra építkezik hangsúlyosan, az 1950-es években, indulásakor többekkel együtt Hal Clement és Arthur C. Clarke döntöttek úgy, hogy jó lenne nem nagyon elrugaszkodni attól, ahol az aktuális kutatások és tudásunk jár, sőt, nagyon is ragaszkodni hozzá. Ennek az irányvonalnak mindmáig vannak követői, elég csak Kim Stanley Robinsonra, Greg Eganre vagy Andy Weirre gondolni.
És van a chilei Benjamín Labatut, aki a maga módján science fictiont ír, de egész máshogy. Nála a science inkább tudománytörténet, ami még mindig SF, mégpedig nagyon is hard, ha belegondolunk, mennyivel a hagyományos felfogóképesség előtt jár a jövőre pont száz éves kvantummechanika. Az irodalmi rész pedig bemutatja a lelki folyamatokat, amelyek ezekhez a mai világunkat meghatározó, döntő fontosságú felfedezésekhez vezettek. Ezeket adja együtt regényével, az Amikor nem értjük többé a világottal.
Nehéz megfogalmazni, pontosan mitől is olyan radikálisan új ez a kötet, de az egyik tényező talán a tematikájában keresendő. Ha megnézzük a kategorizálást a legnagyobb könyvesboltokban, simán a világirodalomhoz kerül, de ez csalóka. Itt valami egészen újról van szó, valószínűleg nem véletlen, hogy 2021-ben jelölték is a könyvet a Nemzetközi Booker-díjra.
Amiben Labatut kötete gyökeresen különbözik a többi könyvtől, az az, hogy olvasása közben néha szinte lehetetlen eldönteni, hogy esszét, életrajzot, tudományos ismertetést vagy szépirodalmat olvas az ember vagy mindezt egyszerre.
John Banville, ír regényíró a The Guardian hasábjain úgy fogalmazott, hogy „mélyen felkavaró,… akár nem fikciós regényként is definiálhatnánk”. Én inkább azt mondanám, hogy egészen új értelmet ad a science fiction szóösszetételnek, hiszen olyan mélységben ír a tudományról, ami itt-ott már-már karcolgatja a befogadási képességünk határait, ugyanakkor – ahogy haladunk előre a kötetben, egyre inkább – nagy hangsúlyt fektet a tudomány művelőiben, a tudósokban lezajló lelki folyamatok bemutatásának is, ezt pedig határozottan olyan irodalmi eszköztárral teszi, ami messze túlmutat a hagyományos ismeretterjesztő vagy tudománynépszerűsítő irodalom határain. Persze sok névvel lehetne illetni azt, amit csinál, például az infotainment és a fiction (irodalom) szavak ötvözéséből lehetne infiction is akár, de nem is a megnevezés a lényeg, hanem az elsöprő hatás, amit elér.
Aki nem elkötelezett tudomány vagy tudománytörténet rajongó, annak talán meg is fekszi a gyomrát a rengeteg adat, infó, amiknek az erdejében kell utat vágni a kötet lapjain. Akkora infodumpot kapunk, hogy a fal adja a másikat. Ember legyen a talpán, aki eligazodik a sok évszám, adat és bonyolult emberek közötti kapcsolati háló rengetegében, ráadásul – ha ez nem lenne elég – van bőven oda-vissza utalás is a lapokon, minden mindennel összefügg.
A regény egy rövid esszével kezdődik, ami már önmagában annyi információval lát el minket a nácik drogfogyasztási szokásaitól a Zyklon–B zsidósághoz köthető eredettörténetén át a képzőművészet és kémia szoros kapcsolatáig, hogy csak kapkodjuk a fejünket.
Majd fokozatosan rátér a lényegre, három részben öt tudós életrajzának különböző mélységekben történő bemutatására. Így bepillanthatunk, hogyan elmékedett Einstein nyomán a fekete lyukakról Karl Schwarzschild az első világháború lövészárkaiban.
Hogyan lebeg társai fölött (ahogy isten a vizek fölött) szférákkal a japán Mocsizuki Sinicsi, aki úgy bizonyított be egy nagyon fontos matematikai sejtést, hogy azt rajta kívül kb. hárman vélik érteni az egész világon, de olyan radikálisan új gondolkodásmódot igényel az 500 oldalas bizonyítás megértése, hogy még ez sem biztos. Hogyan lett mesteréből, a szintén zseniális matematikusból, Alexander Grothendieckből remete és hippi. Ezek után egy kisregénynyi terjedelemben bepillanthatunk abba is, hogyan próbált Schrödingerrel versengeni Heisenberg.
Közös, hogy mindannyian olyan szélsőséges helyzetekbe kerültek, ahol vagy a háború poklában vagy a betegség és őrület határán – mintegy spirituális élményként – megvilágosodtak és ösztönösen olyan eredményekre jutottak, amik meghaladják a hétköznapi működések lehetőségeit, eredményeit.
És persze mindannyian nehezen találják a helyüket a hagyományos társadalmi keretekben. Ez lehetne ugyanakkor egy szimplán káros zsenikultusz is (amifelé egyébként már jobban hajlik a szerző ezt követő, Neumann János életét bemutató regénye, a MANIAC), de a könyvet a címe (Amikor nem értjük többé a világot) és az azt lezáró kvázi önéletrajzi esszé (amiben a szerző kertészként beszámol falusi élményeiről és találkozásáról egy helyi visszavonult matematikussal) olyan keretbe helyezik, ami sokkal inkább azt feszegetik, mi a szerepe a tudománynak a világ megértésében.
És ha segít is megérteni (már ha meg lehet egyáltalán), kérdéses mennyire tudja egy egyszerű halandó felfogni a nagyon bonyolult dolgokat, folyamatokat, amik a világot irányítják és ezek mennyire tudnak leszivárogni a politikai döntéshozatalon keresztül a hétköznapjainkba.
Mindez talán tök elvontnak hangzik, pedig, ha belegondolunk, hogy mondjuk a legnagyobb olajcégeknek már a múlt század közepén nagyon fasza modellek álltak a rendelkezésére arról, mit okoznak a klímának a fosszilis energiahordozók, csak éppen megtartották magunknak, mert ártott volna az üzletnek, ha napvilágot látnak, akkor bizony érthető, hogy a tudomány lehet nagyon is húsbavágó. Kérdés, hogy a kinek a húsába?
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
