A Star Wars rajongástól az ijesztő szekrényig sok mindent láttunk a japán filmekben

Wedding High (2022)

A Wedding High című vígjáték egy fiatal japán pár lakodalmát mutatja be, a tervezgetéstől kezdve egészen az ünneplés végéig, a menyasszony és a vőlegény mellett néhány további kulcsfigurát kiemelve. Van ugyan némi cselekménye a filmnek, de elsősorban nem a történetmesélésről szól, inkább a különleges élethelyzet részletes ábrázolásáról. Ehhez pedig megtalálták a tökéletes stílust, amely a játékfilmes képiségét a dokumentumfilmes esztétikával keveri. A látványvilágnak ez a kettőssége pedig úgy tud realisztikus hatást elérni, a jelenlét érzetét adni a nézőnek, hogy közben mégse olyan az egész, mintha egy ismeretterjesztő filmet néznénk.

Maga az esküvőszervezés és a lakodalom persze elcsépelt témák, éppen ezért jó dolog, hogy ez a film nem akar se újat mondani, se különösebben nagyot szólni. Ennek köszönhetően sikeresen el is tudja kerülni az esküvői filmes műfaj kliséit, nincs benne semmi harsányság, se tipikus poénok vagy kiszámítható fordulatok. Külön nagyszerű a cselekmény felépítése, mert egészen sokáig úgy tűnik, hogy itt tényleg nem láthatunk mást, mint egy lagzi lebonyolítását, de a végén az egyik mellékszállal mégis meglepik a nézőt.

A jól eltalált képi megoldásainak, egészen visszafogott humorának és a szerethető színészi alakításoknak köszönhetően a Wedding High egy üdítő szórakozást nyújtó film. Egyáltalán nem csak az esküvői filmek kedvelőinek ajánlott, hanem azoknak is, akik nem különösebben kedvelik a zsánert, vagy egyszerűen csak unják már a témában készült amerikai filmeket. Számunkra ráadásul még pluszban hozzá is ad a filmélményhez az, hogy kis ízelítőt kaphatunk a japán lakodalmas szokásokból. (Barna Benedek)

Single 8 (2002)

Míg a Star Wars ma már egy gigászi franchise, de 1978-ban, amikor eljutott Japánba, még nem övezte ez az óriási rajongás és elismerés. Kedvelői kockák szűk rétegét alkották, és egy ilyen középiskolás srácról, Hiroshiról (Yuu Uemura) szól a Single 8, akit olyannyira megihlet ez az űropera, hogy ő maga is szeretne csinálni egyet. A film az ő erőfeszítéseiről szól, ahogy barátaival gyakorlatilag nulla költségvetésből raknak össze egy sci-fi-t iskolájuk fesztiváljára.

A leegyszerűsítve “japán A Fabelman családként” körül írható alkotás a rendező, Kazuya Konaka gyerekkorát dolgozza fel. Egy gyönyörű hódolat a filmalkotás és a kreativitás előtt, ami remekül megmutatja, hogy az elszántság, a szenvedély és a kellő támogatás mikre képesek. Hiroshit két lelkes barátja mellett fokozatosan segítik egyre többen, miközben ambiciózus rövidfilmjét próbálják összetákolni. Jópofa és innovatív megoldásokkal közelítik meg a kérdést, miközben ők is jobban megismerik magukat, illetve azt, hogy mitől is jó egy film. 

Az egész egy elképesztően kellemes, szórakoztató és üde alkotás, és a fiatalok pazar játéka, a szuper operatőri munka és a ‘70-es évek Japánának hangulata állnak össze egy remek egésszé. Emellett azonban a “film a filmben” elkészítése is pazar, és alig vártuk, hogy lássuk, milyen lett a végeredmény. Valahol mindig el kell kezdeni, és a Single 8 inspirációként szolgálhat mások számára is – főleg napjainkban, amikor még a címadó kameráért se kell spórolni, elég egy okostelefon. (Georgiadisz Leonidas)

Father of the Milky Way Railroad (2023)

Kenji Miyazawa Japán egyik legolvasottabb és legismertebb írója, akinek verseit és meséit több formában is adaptálták. Amíg élt azonban – a  XX. század elején – ez egyáltalán nem volt így. A tisztalelkű, a világban a jót kereső szerző alig találta az útját, vallási és szocialista nézetei pedig feszültséget okoztak közte és családja, kifejezetten apja között. Halála után azonban egyre népszerűbbé vált, ma pedig már elnyerhette azt az elismerést, ami életében nem adatott meg neki. A Father of the Milky Way Railroad kifejezetten egyedi módon dolgozza fel életét: apja szemszögéből.

Masajirō Miyazawa (Kōji Yakusho) megtudja, hogy fia születik, és elhatározza, hogy modern “Meiji-korabeli” apa lesz, és mindent megtesz gyermekéért. “Ha meghal, én is meghalok” – hangzik el a kulcsmondat, amikor saját apjával szembeszegülve elhatározza, hogy ő gondoskodik a fiúról, amíg beteg. A modern odaadás és törődés, illetve a hagyományos távolságtartás kettőssége végigkíséri a párost, miközben Kenji (Masaki Suda) próbál eligazodni a kaotikus világban: például nem akarja átvenni apja zálogházát, mert az kihasználja a földeseket. Kenji remek kapcsolatot ápol azonban húgával, Toshival (Nana Mori), aki nagy hatással van írói pályafutására. A színészek kiváló, érzelmes játéka teszi különlegessé ezeket az emberi kapcsolatokat, és meg tudjuk érteni, hogy Kenji min megy keresztül: hogy mennyire nehéz egy idealista, a másokban csak a jót látó, és nekik segíteni akaró embernek élnie egy olyan világban, ami egyáltalán nem ilyen. 

Izuru Narushima ugyan kissé hosszúra nyújtja a történetet, és második fele túlzottan szenvedőssé válik, kifejezetten jól emeli ki, hogy mit jelent az élet és a halál, és miként viszonyulunk hozzá. A Kenji Miyazawa műveit ismerők számára valószínűleg kerekebb lehet a történet, de még így is kiváló képet kapunk arról, hogy milyen ember lehetett ő, és miként viszonyult hozzá a környezete. Ugyan apjával való kapcsolata is kissé idealizált, pont ezért talán még tartalmasabb a mondanivalója, felhívva a figyelmet a szülői kötelességekre, és a hatásra, amit gyakorolnak. Érdemes akár utólag is felkeresni műveit, mert így akár még többet is mondhatnak – vagy legalábbis kerekebbek lehetnek.   (Georgiadisz Leonidas)

I Am What I Am (2022)

Japánban létezik egy mondás: “a kiálló szögeket be kell verni”. A kifejezés már önmagában egyértelműen utal arra, hogy a társadalom nem kívánja elfogadni a különcöket, másokat, és ez sajnos igen gyakran a gyakorlatban is így van. Pedig a “kiálló szögek” teszik érdekessé, különlegessé a világot, és adnak egyedi új látásmódokat a hétköznapoknak. Az I Am What I Am egy ilyen kiálló szögről, Kasumi “Sobakasa” Sobatáról (Tōko Miura) szól.

Sobakasa ugyanis aszexuális és aromantikus. Családja és környezete folyamatosan nyaggatja a házasságról, párkeresésről. Ismerősei randira viszik vagy hívják, ő pedig folyamatosan furcsán érzi magát ilyen helyzetekben. Ha nagy nehezen elmondja valakinek, hogyan érez, azt személyes támadásnak veszi. A film azt dolgozza fel, ahogy keresi helyét és hangját egy amatonormatív közegben: azaz egy olyan világban, ahol szinte mindenki azt gondolja, hogy a kizárólagos, monogám párkapcsolat kialakítása a boldogsághoz vezető egyetlen járható út. 

Atsushi Asada író és Shinya Tamada rendező empatikusan mutatják be nemcsak azt, hogy egy olyan ember, mint Sobakasa min mehet keresztül, hanem általában milyen kívülállónak lenni. A helyzet iróniája pedig pont az, hogy míg a sikeres japán popkultúra szinte minden esetben ilyen kiálló szögekre alapoz, addig a társadalmi berendezkedés ennek szinte egyáltalán nem ad helyet. A mondanivalót pedig a Vezess helyettemben is remekelő Miura emeli következő szintre, kiválóan keltve életre egyedi, érdekes karakterét, aki csak normálisan szeretne élni. Az I Am What I Am egy igazi gyöngyszem, ami nyomasztás nélkül bíztat gondolkodásra. (Georgiadisz Leonidas)

Válogatás a 2023-as Japan Horror Film Competiton indulóiból

Bizarr szekrények, karmikus eredetű borzalmak, titokzatos meghívások és az esernyő-démonok! Többek között ezekkel igyekeznek ránk hozni a frászt a japán horror ifjú tehetségei, a 2024-es JFF Online Japán Filmfesztivál egyik legérdekesebb szegmensében. Ugyanis a fesztivál történetében most először helyett kapott egy horror-blokk is, amiben az érdeklődők megtekinthetik a szigetország elsőszámú horrorfilmes megmérettetésének, a 2023-as Japan Horror Film Competition négy döntős alkotását. Persze túlzás lenne azt mondani, hogy ezek a rövidfilmek alapjaiban forgatják fel a műfajt, és nyitnak új kapukat. Ám mindenképpen egy sokszínű felhozatal ez, jó ötletekkel és pár olyan ügyes alkotóval, akire érdemes lehet figyelni a későbbiekben is. A fesztivál horror kínálatával külön cikkben részletesebben is foglalkozunk. (Pongrácz Máté)

Szemünk előtt a japán horror jövője? – Rövidfilmek a Japán Filmfesztiválról