Szemünk előtt a japán horror jövője? – Rövidfilmek a Japán Filmfesztiválról

Noha könnyűnek tűnhet, de a rövidfilm bizonyos szempontból sokszor éppen, hogy nehezebb műfaj, mint a nagyjátékfilm. Hiszen a játékidő (és legtöbb esetben az erőforrások) szűkössége miatt sokkal több kompromisszumra van szükség. Emiatt pedig a siker érdekében gyakorta jóval kreatívabb megoldásokra kényszerülnek a filmesek. Noha sok alkotó kényszerből rendez rövidfilmet: vagy azért, mert nincsenek meg a szükséges eszközei egy egészestés filmhez, vagy éppen azért, hogy afféle demoként tudja prezentálni, hogy nagyjából milyen filmet szeretne csinálni. Koránt sem példa nélküli az, hogy egy rövidfilmből végül „egészestés alkotás” szülessen. Többek között a District 9, az Amikor kialszik a fény, a Gonosz halott vagy akár Boogie Nights is egy rövidfilmből nőtte ki magát.

Sőt, vannak történetek és koncepciók, amelyekhez épp a rövidfilmes forma dukál. A horrornak például kifejezetten jól is állhat. A 2023-as Japán Horror Megméretés döntősei pedig most meg is mutatják, hogy mennyire.  

Ha a célunk a néző megbotránkoztatása, nyomasztása és kirángatása a kényelmi helyzetből, akkor azt nagyon könnyen elérhetjük egy szépen felépített, és lecsapott, sokkoló fordulattal. A rövidfilmek esetében pedig egészen bevett dramaturgia, hogy egy, nagyon erős csavarra húzzák fel a cselekményt. (Talán az sem csoda, hogy a leghíresebb horrorírók közül, nem egy – mint Lovecraft, Clive Barker vagy épp Poe – rövidebb terjedelmű történetekben teljesedett ki igazán.) A most futó (06.19-ig ingyenesen megtekinthető) fesztivál műsorában négy ilyen alkotás kapott helyett. Az eredeti Godzillától kezdve A kör filmeken át Takashi Miike alkotásaiig a japán horror mindig is egy kifejezetten izgalmas műfaj volt. Szóval, aki ebben a versenyben indul, annak rendesen fel kell kötnie a kimonóját. Túlzás lenne azt mondani, hogy a fesztivál keretében most megtekinthető négy film alapjaiban forgatják fel a műfajt, és nyitnak új kapukat. Ám mindenképpen egy sokszínű felhozatal ez, jó ötletekkel és pár olyan ügyes alkotóval, akire érdemes lehet figyelni a későbbiekben is.

closet (Hiroto Nakano)

Noha a szekció majdnem összes filmje bemutatkozó rendezés, ez Hiroto Nakano alkotásán érződik a legjobban. Mind közül ez, az egy szobában, egy szereplővel játszódó, nyolc perces szösszenet a legrövidfilmesebb. “Egy új típusú horror, ami a mindennapokban rejtőzködő félelmeket ábrázolja” – Ez olvasható, a closetről a fesztivál oldalán. Bár barokkos túlzás (már csak azért is, mert koncepciójában eléggé megidézi az Amikor kialszik a fényt), Nakano próbálkozása egészen ügyes. A vágása kifejezetten feszes és jól időzített. Illetve a felhozatalból ez az egyetlen, ami igazán kortárs témát és szorongást (a covid idejének bezártság érzetét) emel be filmje koncepciójában. Kár, hogy a végére nem igazán tudja igazán hatásosan lecsapni a feldobott labdákat. Hiszen a sokkoló csavar egyáltalán nem nyugtalanító. Inkább csak a fejünket vakarjuk utána. Mert bár a film végére a főhős egyfajta kafkai átalakuláson megy át, úgy tűnik, hogy ez tulajdonképpen az előnyére válik. Ettől függetlenül látszik, hogy Nakanónak van valamennyi érzéke a műfajhoz, és érdekes lenne látni, hogy mit forgatna, ha egy telefonnál több eszköz áll a rendelkezésére.

Best Wishes to All (Yûta Shimotsu)

A 2023-as Japan Horror Film Competition győztese, amiből azóta a rendező Yûta Shimotsu – aki több kisfilmet készített már –  már leforgatta az egészestés verziót. Nem csoda, ugyanis a négy film közül a Best Wishes to All koncepciójában a legizgalmasabb. Kevés választja el attól, hogy egy igazán szenzációs kisfilm legyen. Shimotsu ugyanis nem pusztán meglepő rutinnal, remekül épít feszültséget és teremt kisértetes atmoszférát, de egy szenzációs ötletre alapozza horrorját. Noha a háttérben kissé felsejlik az Élősködők, Jordan Peele filmjeinek vagy éppen az Örökség (Ari Aster) hatása, a „földi érzelmek energia-megmaradásának” városi legendájára (azaz arra a hiedelemre, hogy adott időben mindig éppen ugyanannyi boldog és boldogtalan ember él) épülő karmikus horror mégis egy egészen újszerű koncepció. A egyedüli problémája, hogy nagyon elkapkodja a végét. A sokkoló fordulat után azonnal végbe megy a főszereplő pálfordulása. Ez azonban akkor ütne igazán, ha kicsit többet tudnánk a karakteréről és a nehézségeiről. Hogy a fordulatnak tényleg lehessen katartikus súlya. Ettől függetlenül azonban izgalmasan összerakott kisfilm, amiben tényleg benne van a nagyjátékfilmes potenciál. Remélhetőleg azt is láthatjuk hamarosan.

The Invitation (Hiroho Mieno)

Hiroho Mieno filmje egyfelől a legegyszerűbb, ám közben horrorként a leghatásosabb. A 2000-es évek japán “démonkislányos slágerfilmjeit” idéző alkotás precíz, fókuszált és roppant hatásos. 13 perc színtiszta nyomasztás, amely során a rendező mesterien hideglelős atmoszférát teremt. Noha tartalmilag nem igazán van új, vagy izgalmas gondolata. Hiába hivatkozik rá a fesztivál „új típusú” horrorként, a négy film közül a The Invitation valójában a legtipikusabb japán horror. Cserébe viszont tökéletesen teljesíti a vállalását. Kivitelezésében hibátlanul hátborzongató.

Karakasa (Kenji Yamamoto)

A közel félórás hosszával a Karakasa felhozatal leghosszabb, mégis leginkább átgondolatlanabb darabja. Kár érte, mert remek ötletre épít. A japán népi hiedelmek egyik klasszikus démon figuráját (az esernyő kinézetű kasza-obekat) próbálja új, modern kontextusba helyezni. Ám ez csak meglehetősen felszínesen sikerül. Hiába mozgat több karaktert, mint a korábbi három film együttvéve, mégsem sikerül egyikkel sem egy konzisztens és érdemi drámát elmesélni. Ahogyan a sztori alapjául szolgáló tragédiát sem tudja érdemben összefésülni a főszereplők sorsával – amit nem segít az olykor kifejezetten gyenge, amatőr színészi játék. De sajnos az effektek is kifejezetten gyengék, és az ijesztések nincsenek kellően precízen és hatásosan időzítve. (Néha pedig, mintha furcsán ugrál/változik a frame-rate.) Pedig helyenként vannak hangulatos húzásai, de inkább annak a bizonyítéka, hogy egy korrekt alapötlet önmagában még nem elég egy jó kisfilmhez.