A 2015-ös Mad Max: A harag útja egy egyszeri és megismételhetetlen csoda. Ezért is szerencse, hogy a Furiosa nem pusztán mímeli azt, hanem érdemben bővíti és fokozza. Az eredmény pedig egy eposzi méretű gázolaj-opera. A Mad Max-franchise elképesztően látványos és minden korábbinál ambiciózusabb fő műve. Az út vége. George Miller magnum opusa.
Kétlem, hogy 1979-ben akár George Miller, akár Nick Lathouris társ-író, akár a főszereplő Mel Gibson minimálisan is tisztában lettek volna, hogy mit indítanak el. Az eredeti Mad Max (amit részben Miller sebészeten eltöltött orvos évei inspiráltak) ugyanis egy letisztult, precíz, minimális büdzséből elkészített (ám azt elképesztően hatékonyan kihasználó) bosszúfilm. Ám a civilizáció végnapjaiban játszódó, kiábrándult és egy totálisan reménytelen világképet felfestő bosszú-történet aztán olyan erővel találta telibe a korhangulatot, ami szinte példátlan. A Mad Max nem pusztán az Ausztrál új hullám (és az ozploitation zsáner) legnagyobb sikere lett, hanem világszenzáció. Az alig négyszázezer (ausztrál) dolláros büdzséjéhez képest majd százmillió (USA) dollárt kaszált a pénztáraknál, de ami ennél is fontosabb az, hogy máig kitörölhetetlen hatást gyakorolt a popkulturára. Hiszen megteremtette a legikonikusabb és legfontosabb disztópikus filmfranchise-t. Közvetlen folytatása hathatós közreműködésével pedig a mai napig alapjaiban határozza meg azt, hogy miként képzeljük el a nukleáris-armageddon utáni világot. A kietlen és végtelen atomsivatagot, ahol ádáz harc zajlik a legalapvetőbb erőforrásokért.
Ha nincs a Mad Max, akkor többek között nincs a Fallout, a Borderlands, Café Postnuclear vagy akár Fist of the North Star sem. De talán még a Fűrész franchise sem születik meg,
hiszen annak első részében James Wan és Wigh Whannel gyakorlatilag a Mad Max zárójelenetét gondolták tovább teljes filmmé.
45 évvel később a Furiosa: Történet a Mad Max-ból bezárja a kört. Bár a szóbeszédek szerint Millernek legalább még egy filmre van alapanyaga, a Furiosa eddigi nem túl erős pénzügyi eredményeit nézve egyelőre meglehetősen kétséges, hogy elkészülhet a Wasteland. Ám, akár megvalósul a hatodik etap, akár nem, jelenleg egy dolog a biztos: hogy a Furiosa George Miller főműve.
Noha, első ránézésre a Furiosa mindenben a tökéletes ellentéte az 1979-es alapműnek. Egy grandiózus, vibrálóan élénk színekkel és olykor képregény esztétikával bíró eposzi méreteket öltő gázolaj-opera. Vizualitásában nem pusztán folytatja A harag útja – a korábbi Mad Max filmeknél jóval stilizáltabb és expresszívebb – stílusát, de szinte a végsőkig fokozza azt. Ahogyan Tom Holkenberg zeneszerző aláfestése is alapvetően épp olyan bombasztikus, erőteljes, dob-nehéz zúzás, mint amit az előzményhez szerzett. (A filmzene igazából az egyetlen pont, amiben nem sok újdonság szorult A harag útjához képest.)
Nemcsak képi és zenei-világában, de cselekményében sem találjuk meg az eredeti film melankolikus visszafogottságát. Hiszen, míg a korábbi Mad Max-filmek mindegyike legfeljebb pár napos időintervallumot ölelt fel, addig a Furiosa bő tíz év eseményeit foglalja össze. Onnan, hogy a címszereplőt (Anya Taylor-Joy) elragadják a hadúr, Dementus (Chris Hemsworth) pribékjei, odáig, hogy miként válik majd Immortan Joe legfontosabb imperátorává. (Az utolsó jelenetek pedig már közvetlen belevezetnek A harag útja cselekményébe.)
Ám, miközben világépítését, látványát, zenéjét és ambícióit tekintve minden korábbi résznél nagyobb szabású,
a Furiosa mégis végtelenül hű maradt az eredeti Mad Max-filmek gondolatiságához.
Sőt – dacára az olykor már-már a megalomániát súroló kivitelezését – a korábbiaknál egyértelműben és tisztában fogalmazza, meg annak témáját. Elképzelhető, hogy a Furiosa nem a legjobb Mad Max-film. Hiszen mind Az országúti harcos, mind pedig A harag útja letisztultabb, precízebb és fókuszáltabb alkotások. A Furiosa azonban jóval több egy újabb világvége utáni ajtós hajszánál. Ez George Miller magnum opusa. A karrier betetőzése, amiben már nincs helye a mellébeszéléseknek és a sejtetéseknek. Egy fő műve, aki pontosan tudja, hogy milyen filmet szeretne csinálni (vagy szeretett volna már a legelején) és mostanra már megvannak az ennek kivitelezéséhez szükséges anyagi és technikai erőforrásai is.
A Furiosa egy Wagner-opera erejével bíró eposz az ember önpusztító természetéről. A bosszú és a bosszúvágy hiábavalóságáról és pusztító természetéről. Arról, hogy milyen károkat okoz, hogy ha benne rekedünk az erőszak látszólag megtörhetetlen körforgásába. Arról, hogy a világunk kapzsi és hatalommániás férfiak kezében van, akik ugyan a világ megváltásáról prédikálnak, de valójában csak a status-quo fenntartásában (a saját pozíciójuk) megőrzésében érdekeltek. Arról, hogy a valódi változáshoz a társadalmi struktúránk kell megváltoztatni. Hogy, ami minimális remény még maradt ezen a világon, az az eljövendő generációk birtokában van, akiket nem szabad magukra hagyni.
Ezek nem új gondolatok. A kezdetektől ott voltak már korábbi Mad Max-filmekben. Hiszen már az első film arra fut ki, hogy a bosszú nem hozhatja el a kívánt megváltást. A “poszt-apokaliptikus populista politikus” figurája Lord Humungus képében már a második filmben felbukkant. Az Az igazság csarnokán innen és túl-ban pedig végre megjelenik annak reménye, hogy hogyan és kikkel lehetne megszakítani az erőszak körforgását úgy, hogy idővel valami új és értékes szülessen a világ romjaiból. Valami olyan, ahol megéri újrakezdeni.
A Furiosa ezeket az elemeket szintetizálja egy görög eposz méreteit idéző, letaglózó filmélményben.
Noha a cselekmény majd két és fél órás, így is bőven vannak elnagyolt elemei. Mert igen: egyáltalán nem hihető például, hogy a gyermek Furiosa fiúként él Immortan Joe táborában, főleg, hogy a haját sem vágja le. és mintha senki nem is keresné, miután megszökik a háremből. Ahogy a filmek közötti kronológia sem áll össze, hiszen a Mad Max első részében még volt valamiféle kormányzat. A Harag útjában pedig Furiosa és Max közel egyidős. Akkor, hogy lehet, hogy ellenben a huszonéves Max-szal, a huszonéves Furiosa az egész életét az apokalipszis után éli. Úgy, hogy nem számít!
Hiszen A Mad Max-filmek ugyanis már a kezdetektől – legalább Az országút harcosától kezdve, ahol megjelenik a narráció – úgy épültek fel, mint legendák. Innentől kezdve. Ám, még ha értelemszerűen, egy nagyon is mad-maxi karakter. Mint a szájról-szájra mesélt történetek, amiket mi, a néző is egy tábortűz mellett ismerne meg. Ezért az sem feltétlen probléma, hogy a karakterek alapvetően archetipikusan egyszerű figurák. (Noha, azért a film jó előzményhez mérten képes mélyíteni, fokozni A harag útja feszültségét, érzelmi löketét.)
A Furiosa még erősebben rájátszik arra, hogy itt egy legendának vagyunk a szemtanúi/hallgatósága. A film hemzseg a különféle vallási szimbólumokban és mitológiai párhuzamokban – már az is elég beszédes, hogy a címszereplő a nevét is a bosszú görög istennőriől, a fúriákról (Erinnüszök) kapta. Mindezek miatt noha a Furiosa jóval hosszabb, mint a korábbi részek, jóval töményebb és komplexebb is azoknál. Emiatt persze elveszik a Mad Max-sorozat (különösen a második és a negyedik rész) talán legfőbb erénye: a precíz letisztultság (és, hogy úgy tudtak beszélni a fenti témákról, hogy alig-alig kellett megszakítani az észveszejtő tempóban száguldó roncsderbit.
Noha a Furiosa nem egy, összefüggő és megállás nélkül tomboló akciójelent, ám továbbra is bitang látványos. George Miller épp úgy járatja csúcsra a franchise vizuális megoldásait, mint ahogyan annak visszatérő témáit. Az autós jelenetek és a kaszkadőr mutatványok lélegzetelállítóak, van, ami még A harag útja totális örületét is felülmúlja.
Miller már az első Mad Max filmet is úgy álmodta meg, mint egy “színes, hangos-némafilmet”. A Furiosában pedig a korábbiaknál is erőteljesebben jelennek meg a némafilmes esztétika elemei. Az akciók “Buster Keaton szerű felgyorsítása” vagy Eisenstein filmjeit idéző közeliek és totálok tovább erősítik az élmény mitikus érzetét. Olykor elképesztően kreatív, szimbolikus vizuális megoldásokkal él a film – mint, amikor Dementus gondolatainak őrületes monotonitását a motoros “körtánccal” ábrázolja. Az utolsó harmad háborús pusztításában pedig mintha csak Bosch egy pokoli festménye elevenedne meg. Ami látványban visszalépés lehet, hogy a CGI elemek olykor sokkal feltűnőbbek, mint A harag útja esetében, de akció közben messze nem annyira, mint az előzetesekben. Illetve végső soron stílusban illeszkednek a film minden korábbinál élénk, képregényes esztétikájába.
Mindennek fényében már csupán egyetlen aspektus marad, ami miatt a Furiosa “nem igazi Mad Max-film”. Mad Max hiánya. Furiosa ugyan nem Max, de egy tipikusan “mad maxi” figura. Épp olyan keveset is beszél, ám Anya Taylor-Joy mindent átható tekintete így is tökéletesen jeleníti meg, hogy éppen min megy keresztül. Eddig is tudtuk, hogy jó színész. De a Furiosa az ő karrierjében is egy újabb csúcs.
Ahogyan Chris Hemsworthében is, aki Dementus szerepében kiváló antitézise a főszereplőnek. Alakítását sokan az utóbbi Thor filmekben játszott hülyéskedéseihez hasonlították, ám most annál jóval árnyaltabb és sokrétűbb alakítást nyújt. Teátrális – mint a korábbi Mad Max antagonisták – ugyan, de közben félelmetes is. Néhol pedig az elvetemült külső mögött felsejlik a mélyen megsebzett vadállat emberi mivoltának maradéka.
A Furiosa talán nem egy tökéletes film. De egy mestermű. Nemcsak szenzációs audiovizuális élmény, de egy meglepően tartalmas blockbuster, ami erőteljesen reagál korhangulatra, és a kortárs kihívásokra. Lássátok!
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
