The Ministry of Ungentlemanly Warfare-ról nehéz nem azt gondolni, hogy nem egy Tescós Becstelen Brigantik, bár a köznyelvi „tescós” jelző túlságosan degradáló Guy Ritchie szóban forgó filmjére nézve. Ugyanis a film több mint nézhető, de sajnos nem szolgálja ki azt az élményt, amiről azt gondolhatjuk, hogy a címe is utal. Kritika.
A második világháború alatt az Egyesült Királyság erőteljesen próbálja visszaszorítani a konstans előrenyomuló, Londont is bombázással molesztáló nácikat. A briteknek nehéz dolguk van, mivel az utánpótlást szállító hajóikat rendre elsüllyesztik a német U-Boot tengeralattjárók, melyek veszedelmes és szinte elpusztíthatatlan erőt képviselnek az angolok tengeri erői számára. E probléma feloldásaként Colin Gubbins dandártábornok a háttérben meghúzódó Winston Churchill-lel egy olyan tervvel áll elő, ami nem a tengeralattjárók megsemmisítését jelöli meg céljául, hanem azon hajókét, melyek a U-Bootok ellátásáért felelnek. A küldetés az Operation Postmaster nevet viseli.
A terv jól hangzik, csak egy baj van vele: a Duchessa d’Aosta óceánjáró szállítóhajó és két révészkalauzhajója a semleges Spanyolország fennhatósága alá tartozó Fernando Po, vagy mai nevén Bioko szigetén „parkol”. Egy konvencionális hadművelet a spanyolokat is belerángathatja a háborúba, ráadásul a nácik oldalán, így a megfelelő brit hatóságok csuklóból utasítják el Churchill és Gubbins ötletét. A két „összeesküvő” és pártosaik ezért pimasz és úriemberhez nem méltó megoldást választ: az amúgy is nagy renegátnak számító Gus March-Phillips (Henry Cavill) vezetésével egy olyan pár fős alakulatot hoz létre, kiknek a tagjai nagyszerű katonák, de nagyívben szarnak a szabályzatra. A terv szerint az egység két alosztagra bomlik. Az egyiknek tagjai Henry Hayes (Hero Fiennes Tiffin), Freddy Alvarez (Henry Golding) és a dán tengerésztiszt, Anders Lassen (Alan Ritchson) March-Phillipsszel egy semleges svéd halászhajón, Maid of Honoron várja, hogy felrobbanthassa a már említett óceánjárót. Az másik tagjai: Marjorie Stewart (Eiza González) és Richard Heron (Babs Olusanmokun) Fernando Pón készíti elő ennek a terepet azzal, hogy lefoglalják az ott állomásozó náci fejest és bűntársakat keresnek a szabotázshoz a helyi alvilágban.
Természetesen a dolgok nem alakulnak terv szerint. Először March-Phillipsszék kénytelenek kitérőt tenni a Kanári-szigetekre, hogy kiszabadítsák egyik társukat, Stewart és Heron pedig kideríti, hogy a Duchessa d’Aosta nem is akkor indul, amikor kellene neki, ez pedig tökön rúgja a szabotázs kalkulált időzítését, ráadásul a helyi náci főmufti is okosabb, mint amilyennek látszik.
Ministry of Ungentlemanly Warfare jó, csak ilyet már láttunk
Az igaz történeten alapuló, de valójában Damien Lewis 2014-ben megjelent Churchill’s Secret Warriors: The Explosive True Story of the Special Forces Desperadoes of WWII címet viselő könyvét adaptáló Ministry of Ungentlemanly Warfare ismét egy olyan Guy Ritchie film, ami nem igazán tűnik Guy Ritchie filmnek. Olyan, mint a Guy Ritchie’s The Covenant, vagy éppen az egyébként igen jól sikerült Wrath of Men.
Egy kifejezetten olyan alkotás, amivel technikai probléma nincs, de nem mozgat meg semmit az olyan nézőben, mint amilyen én is vagyok. Tipikusan az a film, amire azt mondjuk, hogy ez nem volt rossz, de azon nyomban el is felejtjük, amint felállunk a fotelünkből. Én is ezt tettem volna, ha nem vállaltam volna el ezt a kritikát, amiben mondanom kell róla valami értékítéletet, véleményt.
Bár az előzetesek mintha az alkotó markáns, roppant egyedi és különleges stílusát ígérnék, sajnos a film inkább marad „hétköznapi”. Ritchie szóban forgó világháborús filmje tagadhatatlanul egy jól felépített, okosan szerkesztett, elegáns módon elkészített könyvadaptáció, de sajnos hiányzik belőle az egyénisége, a fűszer, az, ami a rendező darabjait olyan különlegessé, egyedivé és szórakoztatóvá.
Emiatt, és a valójában lerágott történeti toposza miatt becsúszik a szimpla, „tisztes iparosmunka” kategóriájába, ami lényegében a szórakoztató középszerűség, tehát és sajnos azt sem mondhatom róla, hogy van olyan jó a saját műfajában, mint a már említett Wrath of Men.
Nem mutat és nem mond semmi újat. Igaz történet ide vagy oda, erőst túlhasznált toposszal dolgozik: az egy bizonyos értelemben renitens, renegát, jópofa tagokból álló katonai alakulat jól végrehajtja a menet közben zátony felé közelítő küldetést, miközben röhögve verik pofán a rosszfiúkat. – Természetesen ezt a klisét nagyon sok szeretett film felhasználja. A bevezetőben említett Tarantino Becstelen brigantikja is ezt a toposzt öleli magához. A különbség azonban a csomagolásban és a találásban van, amit Tarantino kiválóan megold, Guy Ritcihe pedig sajnos nem. A Ministry of Ungentlemanly Warfare egészen, jobb szó híján sótlan. Szórakoztató, vagy jobban passzoló hasonlattal fogyasztható, de határozottan sótlan. Rá fért volna Ritchie egyéni, történetmesélői stílusa: a pattogó, kiváló snittekkel dolgozó jump cutok, a rövid, pörgős, csattanóval záródó, sokszor a karakterek fifikásságára vagy butaságára épülő párbeszédeken keresztül szállított humor. Esetleg a visszatekintések, melyek ugyanazt a szituációt mesélik el, csak más karakter szemszögéből és persze a legfontosabb: a harsány, rikítóan excentrikus, faszagyerek karakterek, akiknek az egyéniségét csak még jobban kontúrozzák a felsorolt megoldások. – De ezekből semmit nem látunk ebben a filmben. A szereplők és humor szempontjából is kicsit olyan, mintha Ritchie nem mert volna színesebb, érdekesebb szereplőket alkotni. Helyettük a Ministry of Ungentlemanly Warfare mértéktartó mind karakterizálásban, mind pedig….hadviselésben és „úriembertelenségben” is, ezért is illik rá a „tescós” Becstelen brigantik hasonlat.
Csalódáskeltő, mert nem szállítja azt, amit a címe ígér, vagy amire asszociálunk a címéről, ami ezért szerencsétlen választás lesz, mert kilőheti a film felé támasztott elvárásokat, főleg, ha mellé még csatlakozik Ritchie neve, ami ezen a ponton azért valahol már brand. Fogadni mernék rá, hogy rengetegen gondolhatták azt, hogy ha már „úriembertelen” hadviseléssel próbálja eladni magát a mű, akkor a cselekmény egy bizonyos pontján valakinek például ananászt fognak dugni majd a seggébe, de sem ilyen, sem hasonló nem történik benne. Érdemes az „ungentlemanlyt” egy relatív fogalomként kezelni, mert a film cselekménye a jelző fényében olyan volt számomra, mintha azt neveznénk forradalomnak, hogy a fitneszguru hat után, olyan nyolc magasságában megeszik kettő kötőjel öt töltöttkáposztát, vagy hogy a tősgyökeres angol kávét ivott akkor, amikor teát kellett volna neki.
Ez a film nem tud igazán „ungentlemanly” lenni. Még úgy sem, hogy Henry Cavill karaktere és annak csapata nagy röhögve, hangtompítós gépfegyverekkel lőnek le egy-két tucat nácit.
Persze, a történetből kiderül, hogy nem a kis társaság cselekedetei nem méltóak az úriember jelzőre, hanem maga a hadművelet, amit a brit kormány háta mögött végeznek el nagy huncut módon. Viszont sajnos ez sem mentség rá, hiszen az előzetesekben is azt próbálta eladni nekünk a marketing, hogy itt bizony a gyönyörű faszik gyönyörűen gonosz dolgokat fognak elkövetni majd a nácik ellen. Nem történik meg. Sajnos a film nem mer egy betonbiztos férfi power fantáziává válni, pedig mintha szeretne (mint például a Reacher sorozat). Az akciójeleneteiben a főhősök könnyedén szúrnak, nyilaznak és vágnak el torkot abban az összesen két-három percben, amikor ezt csinálják, de nem érezhető a jelenetekben a lendület, a hősökben pedig az erő, a tekintély, aminek talán az oka az is, hogy túl kevés olyan jelenetet ad, ami meggyőzi a nézőt arról, hogy ezek a faszik és a csaj aztán tényleg a fajtájuk legjobbja. Mintha visszafogná magát és marad egy fékezett habzású, dráma hiányában kommersz világháborús akciófilm, amiből már azért láttunk egy párat. Jól állt volna neki, ha merészebb, ha elrugaszkodik a földtől. De nem teszi. Jó lett volna, ha karakterei többek a szokásos akciófilmek archetípusainál. Mert hogy ezek nem többek, csupán archetípusok, akik szerethetőek, de egészen unalmasak is. Pedig milyen jó lett volna látni Henry Cavillt és Alan Ritchsont, ahogy az alkotó stílusára jellemző karaktereket alakítanak. De sajnos a szereplők férfitagja Cavillal az élükön eléggé félkedvűnek tűnnek. Pont annyit hoznak, amennyit illik. De nem használja jól őket a forgatókönyv. Azt éreztem, hogy lelkesedésüket vesztett akcióhősök kupacát adja a film, amiben Cavill azért veszi fel az elejtett náci tiszt kiváló bőr szélkabátját és tiszti sapkáját, hogy legyen már valami érdekes, stílusoshoz közeli kisugárzása a jelenetnek. Sőt, egyenesen úgy tűnt, mintha Cavillban a film forgatása alatt realizálódott volna az ablakon kikúrt idő a Witcher sorozat kapcsán, szarná le az egészet, szóval magát szórakoztatta a jelmezben. Nem meglepő, hogy sajnos ez sem ellensúlyozza azt a mértékletességet, amiről már fentebb beszéltem. Szerencsére Eiza González Marjorie Stewartja visz egy kis finom pluszt a nagy egészbe.
A Ministry of Ungentlemanly Warfare kicsit olyan, mintha megrendelésre készült volna. Ritchie jobb dolog híján, és mert úgy is van egy kis szabadideje (pedig már készül a következő heist műfajú filmje Fountain of Youth címmel) pedig elvállalta, de nem rakta magát teljesen bele. Profizmussal összerakta, konzisztensen elmeséli, amit el akar mesélni. Csak éppenséggel nincs, ami megragadjon, mert nem akar több lenni annál, mint ami feltétlen szükséges ahhoz, hogy fogyasztható legyen és ne tudja senki rá azt mondani, hogy rossz. Ez a film nem rossz, de – márcsak Guy Ritchie stílusának tükrében is – roppant felejthető. Szomorú kimondani, de pont az az „egyszernézős” középszerűség (a középszerűség nem jelent egyértelműen rosszat), aminek a végén örülünk, hogy nem kellett kifizetnünk a mozijegyet, mert pont az a mű, ami a streaming előfizetésben a legjobb.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
