Yasuke, az első külföldi, egyébként Afrikából származó japán szamuráj kifejezetten népszerű a popkultúrában: videojátékokban, sorozatokban, mangákban, animékben és egyéb alkotásokban is megjelent. Craig Shreve regénye igyekszik hihetően elképzelni az életét, az eredmény azonban egy nem túl izgalmas könyv egy kifejezetten érdekes történelmi alakról.
Japán hadakozó fejedelemségeinek kora a XV. és XVI. században zajlott, amikor polgárháborúk és egyéb konfliktusok folyamatosan gyötörték a szigeteket. Ennek lezárását indította el Oda Nobunaga, aki erős kézzel és ellenfelei brutális leverésével elkezdte meghódítani, és így egyesíteni Japánt. Utódja volt Toyotomi Hideyoshi, majd őt követte Tokugawa Ieyasu (akiről a Sógun főszereplőjét is mintázták). Míg Nobunaga elvégezte a piszkos, véres munkát, utódai a reformok és béke éráját valósíthatták meg. Őket hármójukat tartják Japán nagy egyesítőinek. Ugyan Japán bezárkózása – sakoku – 1603-ban, Tokugawa Ieyasu sógunátusa idején kezdődött (és tartott a XIX. század közepéig), a szigetország előtte sem volt különösen nyitott. Ennek fő oka elsősorban földrajzában keresendő: szigetként a természet adta védelmet élvezhette ki, és ez felruházta egyfajta magabiztossággal is. Másrészt a XIII. századi mongol hadjáratoknál a masszív viharok „segítettek” megvédeni Japánt a hódítóktól (innen a kamikaze, az isteni szél), és a XX. századi amerikai okkupációig más nemzet gyakorlatilag sosem lépett japán földre. Előtte azonban aktívan próbálkoztak – sikertelenül – a főleg spanyol és portugál keresztény hittérítők és kereskedők, akik veszélyt jelenthettek nemcsak a sógunátus stabilitására, hanem a környék békéjére is. A hatalmak ugyanis a kereskedelmi kapcsolatokon és a kereszténység terjesztésén keresztül próbálták megvetni a lábukat, és ezt elégelte meg Japán vezetése. Előtte azonban valamennyire szabadabban érkezhettek, és
próbáltak az aktuális vezetők vagy nyerésre esélyes urak kegyeibe férkőzni.
Japán történelmének egy igazán egyedi – még ha nem is jelentős – tagja Yasuke, az afrikai szamuráj. A fekete férfi életéről nagyon keveset tudni, így nem meglepő, hogy a popkultúra előszeretettel veszi elő: elvégre Japán zártsága miatt európaiakat is ritka lehetett látni akkoriban, hát még afrikaiakat, akik maguktól nemigen indultak világkörüli útra. Yasuke is feltételezhetően külső hatással érkezhetett meg Japánba, miután Alessandro Valignano vizitátorral odaért 1579-ben. Valignano volt a felelős a jezsuiták távol-keleti hittérítéséért, és célja az volt, hogy megvesse a kereszténység lábát a szigetországban. Yasuke feltételezhetően szolgaként vagy követőként érkezett vele, de valójában se a születési helye és ideje, se a családi helyzete, se pontosabb származása, se anyanyelve nem ismert. Annyit tudni, hogy valamikor elkerült Afrikából, majd megérkezett Japánba, ahol röpke három évet töltött. Oda Nobunaga, Japán első nagy egyesítőjének szamurája lett, ott volt a hadúr halálakor, majd feltételezhetően továbbállt. Nem meglepő tehát, hogy a már-már mitikus Yasuke, aki az első olyan afrikai, akiről írásos nyom maradt japán történelmében, és az első külföldi szamuráj, megmozgatta az alkotók fantáziáját: videojátékokban (Assassin’s Creed Shadows), történelmi fikciókban, animációs sorozatokban (Yasuke, Afro Samurai) találkozhatunk vele, vagy olyan figurákkal, akiket megihletett. Craig Shreve második regénye, Az afrikai szamuráj az ő életét igyekszik elmesélni a realitás talaján maradva, elképzelve a hiányzó részleteket úgy, a hogy azok akár meg is történhettek volna. Az eredmény egy érdekes történet, ami nincs túl érdekesen elmesélve.
Shreve bemutatja, hogy miként támadják meg emberkereskedők a főszereplő faluját, miként lesz rabszolga Portugáliában és Indiában, miként képzik ki harcra, majd hogyan kerül a kereszténység markába, akikkel aztán Japánba utazik. A fiú saját nevére sem emlékszik, és keresztény neve, Izsák japán kiejtéséből lesz majd Yasuke – de persze ez is csak spekuláció. A szigetországban megismeri a helyi kultúrát, miközben a japánok is érdeklődnek saját múltja és sajátosságai iránt. Shreve kifejezetten alaposan építi fel karaktere narratív múltját, de jellemét, személyiségét annál kevésbé. Ez egyrészt érthető: Yasukét gyerekként rabolták el, folyamatosan bántalmazták, állandó atrocitások érték, engedelmességre és mások kiszolgálására nevelték amellett, hogy azt éreztették vele, kevesebb mint a többiek. Mindenki csak portékaként tekint rá, de Japánban végre érdemei alapján ítélik meg. Mivel a sztori egyes szám első személyben van tálalva, ezért Yasuke szemszögéből tapasztalhatjuk meg a világot. Ezért is lehet, hogy valamennyire egyszerűbb a megfogalmazás, utalva arra, hogy a karakter lelki komplexitása is csak később bontakozik ki igazán. Emiatt azonban valahogy lomha az egész történetvezetés, kifejezetten egyszerű, nem túl rétegelt szimbolikával,
amik tipikus narratív klisék.
Maga a cselekmény egyébként kifejezetten érdekes és látszik, hogy alapos kutatómunka előzte meg. Az események leírása, a kulturális sajátosságok, szokások szemléltetése mind korhű(nek tűnik), és odaadásról tanúskodik. (Bár érdekes azért, hogy a bibliográfia nemigen tartalmaz japán szerzőket, de ez talán nem is elvárt egy ilyen regénynél.) Shreve a fejezetek között váltogatva szán időt Yasuke Japán utazásaira és arra, hogy mi történt vele előtte. Látszik, hogy fontos számára a téma, és főhőse múltja mélyen meghatározza viselkedését, gondolkodásmódját a jövőben. Az egész azonban inkább hat egy forgatókönyv prózásításának, mint egy teljes értékű regénynek (ami azért is érdekes, mert állítólag a Netflix már dolgozik az adaptáción). Hiányzik belőle a lendület és az az irodalmi mélység, ami egy ennyire komplex szituációt érdekesen, magával ragadóan mesélne el. Csak követik magukat egymás után a fejezetek, és kissé óraműszerűen történnek az események. Az olvasói empátiát inkább a helyzeteket váltják ki, mintsem a tényleges törődés a karakterekkel.
Shreve mellékszereplői sem túl komplexek, bár Valignano atya és Oda Nobunaga kifejezetten izgalmasak. A két vezető személyiségénél nehéz eldönteni, hogy mikor cselekednek személyes elköteleződésből, mikor valósak az érzelmeik, és mikor léptetnek csak újabb bábukat grandiózus játszmáikban – amik hol egymással párhuzamosan, hol egymást keresztezve zajlanak. Valignano elhivatott a kereszténység terjesztése iránt, és bár idővel jobban megismeri Yasukét, lehetőségeket biztosít a számára, tanítja japánul és látszólag törődik vele, nehéz eldöntenünk, hogy tényleg érdekli-e a férfi sorsa, vagy csupán felhasználja. Nobunagánál pedig érdekes, ahogy a hadúr kulturális érdeklődését és érzékenységét, gyakran progresszívnak mondható gondolkodását állítja kontrasztba kalkuláló, stratégikus, igen kegyetlen és brutális aspektusaival. Yasukét a hadúr lenyűgözi, és mintha a regény is kissé őfelé hajlana,
de érdemes ilyenkor kívülről is értelmezni és értékelni a történelmi eseményeket.
Abban pedig kifejezetten jó a könyv, hogy olyan, mintha egy történelmi lábjegyzet szemszögéből tapasztalnánk meg a nagyobb történéseket. Bár a regény gyakran elromanticizál dolgokat, és nagy eséllyel sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonít Yasukének, mint ami lehetett, a legtöbbször főszereplőnk inkább megfigyelő, aki csak sodródik az eseményekkel – sőt, akit „gazdái” sodornak. Közben zajlanak benne személyes változások, megtapasztalhatjuk azért karakterfejlődését, de a történelem nagy fordulataira aligha van hatással. Egy mélyen megtört ember próbál egy végtelenül idegen világban eligazodni, miközben ripityára rombolt pszichéjének szilánkjait kísérli meg összerakni – ez pedig remekül átjön. Sokkal több is lehetett volna azonban ebben a történetben, és ezért azonban kár.
Craig Shreve továbbá kifejezetten jól szemlélteti a kulturális különbségeket és hasonlóságokat Az afrikai szamurájban – mert utóbbiak azok, amik össze tudnak kovácsolni embereket. Remekül állít párhuzamba afrikai szokásokat a japánokéval, és határozottan kiáll az ellen, ahogy az európaiak kezelték a rabszolgákat és más idegen nemzeteket. Yasukét organikusan helyezi bele tipikus japán helyzetekbe anélkül, hogy erőltetettnek tűnne: például a masszív Yasuke kipróbálja a szumót, vagy törzsének táncelőadását mutatja be Nobunagának. Sőt, a feljegyzett eseményeket is szépen illeszti bele a narratív egészbe, mint amikor Nobunaga nem hitte el, hogy Yasuke fekete, és próbálta lemosni a bőrét. Ezek remekül megmutatják, hogy mennyire idegennek érezhette ott magát a férfi, de azt is, hogy
nem feltétlenül idegengyűlölet vagy ellenségesség motiválta ezeket.
Az afrikai szamuráj végére egyáltalán nem érezzük paradoxonnak a címet, ami elsőre egy sokkal egzotikusabb történetre enged következtetni. Ez határozottan az egyik szépsége, ugyanis rámutat arra, hogy emberek vagyunk mindannyian, és máshol is megtalálhatjuk magunkat és a helyünket, és úgy is van értelme élnünk és értelmet keresnünk az életben, ha elveszettnek érezzük magunkat. Érdekesen mutatja be a kort és a történéseket, kritikát fogalmaz meg a gyarmatosítással szemben, és végig méltósággal kezeli karaktereit. Azonban túlzottan egyszerű és felületes karakterépítése, és sajnos kissé unalmas is. Valószínűleg egy adaptáció a megfelelő kezekben sokkal többet ki tudna hozni belőle, mert olvasnivalóként hiányzik belőle a lendület és a pátosz. Személyes hangvétele ellenére valahogy steril, a mélyebb érzelmet igénylő szegmenseket is egyfajta apátiával, távolról tálalja. Létezése azonban indokolt és az utószóban megfogalmazott tételmondata kifejezetten fontos: a lényeg nem az, hogy a történelmet a győztesek írják, hanem az, hogy írják – és ha nincs valakinek vagy valaminek nyoma, akkor nem is létezett, meg se történt az utókor számára. Yasuke maga semmilyen feljegyzést nem hagyott, és amit tudunk róla, azt mások írták. Craig Shreve is ezekre tudott csak alapozni,
de amit elmesélt, akár így is történhetett.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
