A Godzilla Minus One egy szórakoztató, érzelmes és intelligens kaiju film, ami ráadásul elképesztően látványos is.
Elképesztő belegondolni, hogy az idén 70 éves Godzilla franchise már 38. filmjénél jár a Godzilla x Kong: Az új birodalommal. Még elképesztőbb, hogy egy ennyire régi karakter a mai napig releváns tud maradni. A gigantikus szörnyeteg japán iterációi mindig is az aktuális szocipolitikai helyzetet tükrözték: 1954-es debütálása a nukleáris fegyverek allegóriájaként szolgált. Hiroshima és Nagasaki atombomba-támadásai, illetve a „Lucky Dragon 5” halászhajó nukleáris szennyeződése az amerikai hidrogénbomba-tesztek miatt – teljesen érthető okokból – érzékennyé tették a japánokat a nukleáris kérdés terén. A masszív szörnyeteg később rengeteg új szimbolikára tett szert, de a japán filmeknél szinte mindig valaminek a metaforájaként szolgált. Legújabb, fenomenális értelmezése a Godzilla Minus One, ami Japán egyfajta szembesítése a katonai múltjával és a saját népe iránti felelősséggel amellett, hogy egy bámulatos vizuális orgia már-már minimális költségvetésből.
A film főszereplője Kōichi Shikishima (Ryunosuke Kamiki), egy öngyilkos – kamikaze – pilóta, aki küldetése elől menekülve meghibásodást színlel, és leszáll egy repülőgépjavító-állomáson. A szigetet és a szerelőcsapatot megtámadja Godzilla, a hatalmas, prehisztorikus, dinoszaurusz szerű lény, Shikishima pedig a félelemtől lefagy és nem meri megtámadni. Az ostrom alatt elveszíti eszméletét, majd arra eszmél, hogy szinte mindenki meghalt. Küldetése elhagyása és a többiek cserbenhagyása miatt a túlélők bűntudatával utazik vissza a lebombázott Tokióba, ahol szülei is életüket vesztették az amerikai bombázásokban elhunyt körülbelül százezer civillel együtt. Összehozza a sors Norikóval (Minami Hamabe), egy a családját szintén elveszítő fiatal nővel, aki egy megárvult babát ápolgat. Shikishima részben bűntudata, részben magánya miatt befogadja a párost, és együtt próbálnak új életet kezdeni az újjáépülő Japánban. Az amerikai hidrogénbomba-kísérletek a Bikini atollnál azonban mutációkat okoza víz alatt szunnyadó Godzillánál, aki célba veszi Tokiót. Shikishimának újdonsült szövetségeseivel és a lakossággal szembe kell néznie a lénnyel, miközben próbálja feldolgozni saját traumáit úgy, hogy a kialakuló hidegháborús helyzet miatt se a japán, se az amerikai kormány
nem mer komolyabb katonai segítséget nyújtani a polgároknak.
Takashi Yamazaki forgatókönyvíró és rendező volt a felelős a vizuális effektusokért is, amelyek így pazar jellegük mellett összefonódnak a narratívával. A Godzilla Minus One elsősorban azért működik nagyon jól, mert nem áldozza fel az akció oltárán a karaktereket és személyes történeteiket. Persze a látványvilág lenyűgözhet anélkül is, hogy érdekelne, mi történik az emberekkel – de sokkal izgalmasabb, ha törődünk velük. A kétórás film így mer teret és időt szánni a fő stáb és motivációk kibontására. Yamazakinak ráadásul komoly rutinja van alacsony költségvetésből kihozni a legtöbbet filmjeiből, és részben ezért nem is ismert ennek a pontos költségvetése: a rendező ugyanis aggódik, hogy akkor ezt tekintik majd mércének későbbi projektjeinél.
A történet hatalmas pozitívuma, hogy kritikusan viszonyul a háborús Japánhoz, anélkül, hogy Amerikát felmentené. A film egyik kulcsfontosságú mondata, amikor egy volt tengerészeti fegyvermérnök lamentálja, hogy eddig túl könnyen adta az ország polgárai életét. A Godzilla Minus One – hiába szemléltet gigászi, a háború borzalmait idéző pusztítást – az élet mellett érvel. Shikishima úgy érzi, hogy cserbenhagyta a holtakat azzal, hogy él, míg környezete próbálja ennek ellenkezőjéről meggyőzni.
A színészek alakítása – még az időnkénti túljátszással, hangos patetikussággal együtt is – izgalmas, szép és megható. Ryunosuke Kamiki remekül átadja Shikishima meggyötört pszichéjét, és azt a kettősséget, ami dúl benne. Ugyan a többi szereplő talán nincs ennyire kidolgozva, remekül járulnak hozzá a központi narratívához. A film igazából ugyanannyira szól Shikishimáról, mint Godzilláról (sőt), és mindenki az ő fejlődését szolgálja – néhol a karakterek jellemének kárára. Ezzel együtt is azonban
a legtöbbet hozza ki Yamazaki tehetséges színészgárdájából.
A rendezés, a kameraszögek, a színészi stílus a régi japán és amerikai filmeket idézik, felruházva egyfajta különleges, már-már animékre emlékeztető nosztalgiával. Érdekessége azonban, hogy nem vágyódunk vissza abba a korba, mert a történelem sötét foltját kelti életre. Ennek ellenére a díszletek és a tájak csodálatosak, és remek látni a kezdetleges technológiai eszközöket, a hagyományos kispolgári japán otthonokat, valamint az öltözeteket és járműveket.
A Godzilla Minus One azonban elsősorban egy epikus kaiju (azaz japán szörnyes) film, így igazi sztárja a címadó monstrum. A szörny ikonikus külsőjét hordozza és rettenetes: a vizuális részleg kitett magáért és teljes mértékben megérdemelte azt az Oscar-díjat. Godzilla jelenléte súllyal bír, pusztítása látványos, de borzasztóan rémisztő, főleg, mert a film készítői kiemelik az emberi tényezőket. A lény léptei, az épületek bomlása, és ahogy játékszerekként dobál vonatkocsikat vagy hajókat mind plasztikusak és hihetőek. Időnként érezni csak, hogy számítógéppel generált alkotással van dolgunk, az esetek jelentős részében azonban minden organikusan illeszkedik a világba, amit látunk. Kifejezetten jó, hogy gyakran az emberek szintjén látjuk a mészárlást, amitől sokkal hatásosabb az egész. Maga Godzilla is remekül van megtervezve, és a legtöbb esetben jó megvilágításban, teljes valójában ámulhatunk rajta: működik mint metafora, de működik mint egy brutális természeti katasztrófa is. Kifejezetten sajnálom, hogy Magyarországon nem került moziba, mert elképesztő élmény lehet ezt nagyvásznon végignézni.
A vizualitás költséghatékonysága is egy érdekes, részben jogos, részben azért árnyaltabb diskurzust indított el a filmek jelenlegi helyzetéről. A Godzilla Minus One kb. 15 millió dollárból hozott majd’ tízszer ennyit, míg a hollywoodi produkciók a bevételével megegyező áron gyártanak filmet. Japánban azonban kevésbé aktívak a szakszervezetek, és felmerültek a rosszabb munkakörülmények is. Még ezzel együtt is azonban a film több mindenre rávilágít: nem attól lesz jó egy film, mert a producerek és stúdiók öntik belé a pénzt; nincs baj a századik résszel, ha tud egyedi és különleges lenni; és Japán igenis oda tud még verni. Az biztos, hogy
követendő példa a nemzetközi blockbuster filmalkotásban.
A Godzilla Minus One több szinten is fantasztikus, és remek látni azt, hogy ennyire sikeres lett. Bámulatos vizualitásában, ambiciózus történetmesélésében, és remekül vegyíti ezt a két, oly gyakran egymás ellentmondásaként kezelt elemet. Szuperek a színészek, mesés a hangulat, és egyszerre nyűgöz le és gondolkodtat el. Melodrámája ellenére – vagy pont amiatt – is imádnivaló, és még úgy is izgulhatunk rajta, ha pontosan tudjuk, hogy épp mi fog történni. A szörnyek királya visszatért a trónra, köszönhetően egy fenomenális stábnak!
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
