Léteznek olyan titokzatos könyvtárak, ahol a könyveket nem olvasásra szánják. Ezeken a helyeken olyan grimoárokat – varázskönyveket – őriznek, amelyekben akár évszázados mágia is rejtőzhet, és amelyek a halálát is okozhatják annak, aki kinyitja őket. És vannak könyvtárosok, akik annak szentelték az életüket, hogy ezeket a könyveket távol tartsák az emberiségtől. De mi van, ha valaki épp ezeket a könyveket akarja megszerezni, és bárkivel végez, aki ebben akadályozza? Margaret Rogerson Könyvek varázslata című regényében azt meséli el, hogyan próbálja egy makacs segédkönyvtáros, egy mogorva varázsló és egy különös démon mindezt megakadályozni. Kritika.
Könyvtárak és mágia
– Neked tetszik ez a hely?
– Persze! Könyvek vannak benne.
Ez lehetne A Könyvek varázslata (Sorcery of Thorns) című, könyvekkel és varázslattal teli fantasy regény mottója – hiszen alapvetően minden a könyvtárakról és az ott elrejtett könyvekről szól.
Az más kérdés, hogy ezek a könyvtárak – az összes, amely Austermeer nagyobb városaiban található – nem olyanok, mint az általunk ismertek.
Ezekben a könyvtáraban grimoárokat – elvarázsolt, beszélő, olykor idegesítően áriázó, máskor gonosz mágiát tartalmazó könyveket – őriznek, leláncolva, és az épület egyre mélyebb szintjeire száműzve. Hiszen minden könyvtáros azt tanulta, hogy a közelükbe menni életveszélyes és tilos. A grimoárok veszélyességi foka egy tízes skálán van beállítva, és a tízesek a rettentően veszélyes könyvek, amelyek egy ember halálát, vagy még nagyobb pusztítást idézhetnek elő.
Épp ezért olyan megdöbbentő, amikor egy éjjel támadás éri a könyvtárat, és egy veszélyes grimoár eltűnik. A legmakacsabb és legfurább segédkönyvtáros, Elizabeth pedig gyanúsítottá válik, és egy mogorva varázsló, Nathaniel Thorn, meg az inasa, Silas elviszi a Magisztrátus elé, hogy tanúvallomást tegyen a támadásról. És mivel Elizabethnek egész életében azt tanították, hogy a mágia és az azt űző varázslók gonoszak, végig attól retteg, hogy Nathaniel – vagy Silas, akiről gyorsan kiderül, hogy egy megidézett démon – majd végez vele. Végül azonban, amikor kiderül, hogy minden könyvtárat, és azon túl az emberi világot is veszély fenyegeti, pont ezzel a két, rettegett és megvetett lénnyel kell szövetséget kötnie: Thornnal, a varázslóval és Silasszel, a démonnal.
Elizabeth, a vadóc segédkönyvtáros
Margaret Rogerson főhőse árva, még csak tizenhat éves, kissé fura különc, akinek nincs más vágya, csak hogy egész életében a könyvtárban dolgozhasson – és aki fura rokonszenvet érez a könyveket rágcsáló könyvtetvek iránt. Mivel csecsemő korától a könyvtárban élt, semmit sem tud a kinti világról, csak amit a többi könyvtárostól és a tanáraitól tanult. Épp ezért, amikor kikerül a külvilágba, úgy bukdácsol benne, mint a kiskacsa az első úszóleckéjén.
Bár végtelenül naiv, mivel nincsenek saját tapasztalatai, minden tanult dolgot meg is kérdőjelez, és a saját bőrén akar megtapasztalni. Így, bár azt tanulta, hogy a mágia veszélyes és förtelmes dolog – a mágiát űzők meg még inkább –, a fiatal varázslót és segédjét, egy különös démont megismerve csak a saját ítéletére támaszkodva fog össze velük, hogy megmentsék a könyvtárakat és a könyvtárosokat a támadásoktól.
Rogerson nem tehetetlen és ártatlan kislánynak írta meg Elizabethet, hanem olyan karakternek, aki gyerekként könyvtetveket szórt az általa nem annyira kedvelt tanára ágyába, és aki fémoszloppal püföli a rátámadó démonok fejét – még akkor is, ha tudja, hogy kilátástalan a harc. Mindezeken kívül az írónő egy szép ívű fejlődéstörténetet is megrajzol a regényben: míg a történet elején Elizabeth tart minden, a könyvtárba kerülő, veszélyes grimoártól, és nem érti, miért hallja őket, a végére rájön, mitől mások – sőt, többek – a grimoárok, mint ahogyan tanulta, és a mágikus könyvekkel való kapcsolata is teljesen megváltozik. Ráadásul a teljes világot is sokkal differenciáltabban látja, mint a történet elején. Míg a könyvtárban felnövekvő árva világa teljesen fekete-fehér volt: könyvtárosok jók – varázslók rosszak, addig a kinti világot megismerő lány megtapasztalja, hogy a varázslók – sőt, a démonok – között is sokféle akad. Így van ez a könyvtárosokkal is, és nem a hivatásuk határozza meg őket, hanem az, ahogyan az emberekhez viszonyulnak. Egy részük – származástól függetlenül – megmentené őket, míg számos mágus és könyvtáros csak a saját érdekében használná fel a grimoárokat. És míg Elizabeth kezdetben igen naiv bizalommal fordult még a megidézett, különös démonok felé is, a saját tapasztalataiból tanulja meg, hogy sokkal nagyobb óvatossággal kell közelítenie feléjük.
És a változásoknak köszönhetően még arra is képessé válik, hogy megtörje egy goromba varázsló ellenállásást, ha arra van szükség a világ – és mindhármuk – megmentéséhez.
Nathaniel és a démon
Bár a mogorva magiszter még csak 18 éves, már bőven kijutott neki a rossz tapasztalatokból. Elizabethhez hasonlóan ő is árva, viszont a családjában olyan sötét halálesetek és démonidézések történtek, hogy jobbnak látja a házába bezárkózva élni, nehogy véletlenül ártson másoknak. Mégis, Nathanielben rengeteg bátorság rejlik, amit megmutat a különös barátsága egy démonnal – pláne később a rettentően fura segédkönyvtáros lánnyal. És bár sok varázsló lenézően viszonyul az átlagemberekhez, Thorn inkább védelmezné őket, akár a saját élete árán is.
A fiatal varázsló karakterének mégis a legkülönösebb és megmeghökkentőbb eleme a megkérdőjelezhetetlen hűsége egy általa megidézett démonhoz.
És ha tudjuk, hogy halálos következményekkel jár egy démon megidézése, akkor ez a kapcsolat csak még különösebb – miközben Margaret Rogerson ábrázolásában a történet egyik legérdekesebb és legjobb része is.
Silas külseje és belső énje is éles ellentétet képez, több szempontból is. Az átlagember gyönyörű külsejű férfinek látja, míg valójában egy ronda és félelmetes erejű démon – aki azonban, ellentétben más, megidézett démonokkal, folyamatosan önmagával küzd. Egyrészt ott él benne a vágy az emberek elpusztítására, viszont Nathaniel hűsége, sőt, barátsága folyton afelé hajtja, hogy hűséges legyen hozzá és megvédelmezze. És ugyanezt a hűséget, bármilyen önérdek nélkül, kiterjeszti Elizabethre is, így a szerző valóban egy igen különleges és cseppet sem hétköznapi barátságot ábrázol hármuk kapcsolatával.
A mágia világa
A Rogerson által felépített mágikus világ nem egysíkú, sőt, kifejezetten érdekes – és igen veszélyes – hely. Tele van démonokkal, amik/akik kénytelenek azt az embert szolgálni, aki megidézte őket, sokan emberalakba kényszerítve, de cseppet sem olyan hűségesek, mint Silas.
A varázslattól hemzsegő világot az átlagember egyszerre féli és tiszteli, míg a könyvtárosok kifejezetten gyűlölik. Így van ezzel Elizabeth is, míg a varázslóval és a démonnal megtett utazása alatt ők ketten megmutatják neki, mennyi szépség is rejtőzhet a varázslatban.
És Austermeerben nem csak az emberek és a démonok mágikusak.
Rajtuk kívül is léteznek mágikus lények, például a grimoárok, amelyek hiába „csak” könyvek, mégis mindegyiknek saját személyisége van. A történet legvarázslatosabb résztvevői pedig az életre kelő szobrok – legyenek akár angyalok, akár vízköpők -, amelyek a mágusok házát, vagy a könyvtárakat védelmezik.
A Rogerson által ábrázolt emberek-mágusok-ellentét önmagában nem új motívum, az viszont igen, ahogyan az írónő ezt megragadja. Ez megmutatkozik a mágus és az általa megidézett démon igen szokatlan kapcsolatában, vagy abban, ahogyan a különböző varázslók a hatalmukat használják. És ilyen a már említett, életre kelő szobrok világa is, amely szintén nem új motívum, Rogersonnál mégis sokkal költőibb, vagy éppen meghatóbb például egy olyan vízköpőről olvasni, amely adott esetben akár az “életét” is feláldozza egy emberért vagy mágusért.
Örök törvények?
A regény egyik legjobb és legerősebb szála az, ahogyan a szereplők megkérdőjelezik a kőbe vésett szabályokat és törvényeket, ahogyan a hagyományokat is.
A könyvtárosok generációról generációra adják tovább egymásnak azt a hitrendszert, hogy a grimoárok szörnyűséges varázskönyvek, amelyek csak pusztulást hoznak a világra – míg egy könyvtetvekkel kísérletező lány meg nem kérdőjelezi ezt.
A könyvtárakból szinte soha elő nem bújó felügyelők és segédkönyvtárosok abban is igen erősen hisznek, hogy a mágusok a varázserejükhez jutásért cserébe ördögi szövetséget kötnek a démonokkal, ami ocsmány és lealacsonyító. És bár ez sok esetben valóban így van, és Rogerson történetében bőven találkozhatunk ilyen mágusokkal – de épp Nathaniel Thorn és Silas kapcsolata mutatja meg azt, hogy ez nem minden esetben történik így.
Szerencsére abban a tekintetben sem fekete-fehér ez a világ – amiben pedig a könyvtárosok szilárdan hisznek -, hogy a könyvtárosok az igazak, akik a világ és az emberek jóllétéért dolgoznak, míg a mágusok egytől egyig borzalmas, önző és gonosz lények.
Margaret Rogerson sokkal differenciáltabban mutatja be mindkét világot, amitől sokkal színesebbé válik az egész.
Így a könyvtárakban is dolgoznak szűklátókörű, sőt, kifejezetten gonosz emberek, míg a mágusok világában is megtalálható mindenféle karakter. Sőt, egy szereplőn belül is igen ellentétes tulajdonságok keveredhetnek, amire Thorn – pláne Silas – a legjobb példa.
Egy fura szerző csodás szavai
Rogerson nagyon jól és szépen ír, pont olyan varázslatosan bánva a szavakkal, mint Thorn és a többi varázsló a mágiával. Ez jól megmutatkozik abban is, ahogyan a csodálatos és meglepő könyvtárakat megteremti, és az egész létező világot leírja.
Ez a csodálatos ábrázolásmód azonban néha kissé a történet rovására megy, és előfordulnak olykor kisebb üresjáratok, amikor az olvasó egyszerűen azt érezheti, hogy unatkozik olvasás közben. Szerencsére azonban ilyen üresjáratból nagyon kevés van a teljes regényben.
Margaret Rogerson a nevekkel is játszik némi szójátékot: Nathaniel vezetékneve Thorn, ami magyarul tüskét vagy tövist jelent – és tökéletesen jellemzi is a fiatal, mogorva varázslót. Elizabeth vezetékneve pedig Scrivener, a scrive pedig írást, a scrivener írnokot, tollnokot jelent, ami részben összefügg a lány munkájával.
De épp a szójátékok miatt nem voltam teljesen kibékülve a magyar címmel – bár az is igaz, hogy az eredeti, a Society of Thorns – „A Thornok varázslata, mágiája” – nehezebben lett volna értelmezhető, igazából csak a történet elolvasása után, amikor az olvasó már tudja, hogy alapvetően egy teljes máguscsaládról és az őket sújtó végzetről is szó van itt. Akkor többet adott volna, mint a magyar változat, amikor már az olvasó is végigélhette, ahogyan Nathaniel hozzáállása a mágiához, a családjához, a felmenőihez vagy éppen a családot sújtó balvégzethez lassan megváltozik, elsősorban annak hatására, hogy Elizabethet megismerte. Így én sokat töprengtem azon, végül is melyik a jobb cím, az eredeti vagy a magyar változat – és még mindig nincs határozott válaszom. És mindettől függetlenül azt mindenképp ki kell emelnem, hogy a fordítás, Farkas Veronika munkája, nagyon szép, erőteljes és viszi magával a hátán az olvasót.
A Könyvek varázslata cím pedig azt mutatja meg, hogy a könyvek valóban fontos szerepet kapnak a regényben, bár nem általában a “könyvek”, hanem mindenképp a grimoárok, amelyek bűvölnek, suttognak, énekelnek, de rossz kezekben ártó, sőt, gyilkos lényekké válhatnak. Abból a szempontból pedig még fontosabbak, hogy a történet végére nagyon is hozzájárulnak ahhoz, hogy Elizabeth felismerje, ki is ő valójában, vagy hogy miben más ő, mint bármely másik könyvtáros.
Az is hatalmas érdeme a történetnek, hogy az írónő nem vetette be a YA-regényekben évek óta divatos – és rettentően idegesítő – szerelmi háromszöget, így nem kell Elizabeth nyavalygását olvasnunk arról, hogy nem tud Thorn és Silas közül választani.
Van ugyan szerelmi szál, de az annyira passzol a grimoárokat cseppet másképp kezelő segédkönyvtároshoz és a nőtársaságra egyáltalán nem vágyó varázslóhoz, hogy ez a humor egyik legerősebb forrása a történetben.
És épp azért, mert annyira kedvelhető ez a világ, de főképp a három főszereplő, meglehetősen bosszantó a történet cseppet meghökkentő lezárása. Szerencsére Margaret Rogerson azóta már írt egy – jóval rövidebb – folytatást, The Mysteries of Thorn Manor címmel (de azért várós egy hosszabb is).
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
