Mickey Barnes, az eldobható visszatér, és immár saját halandóságát feladva kell megküzdenie új otthonáért. A Mickey7 folytatása, az Antianyag blues ismét pörgős cselekménnyel, jó adag fekete humorral és szerethetően balfácán főhőssel visz minket vissza Niflheim rideg tájaira. Spoilermentes kritika.
Edward Ashton regénye, a Mickey7 tavaly ősszel jelent meg itthon az Agave Könyvek kiadásában. A regényre Pong Dzsunho filmrendező is lecsapott, ám az idén márciusra tervezett filmpremiert 2025. év elejére tolta el a Warner. Vigasztalásképp viszont márciusban érkezett a könyv folytatása magyarul, az Antianyag blues.
A történet a Mickey7 története után 2 évvel később veszi fel a fonalat. Mickey Barnes immár lemondott halhatatlanságáról, és a kolónia paradicsom ültetvényein dolgozik. Egy nap azonban Marshall, a telepesek szigorú parancsnoka magához hívatja, és közli vele, hogy vissza kell szereznie az antianyagbombát a bolygó furcsa lényeitől, a kúszómászkótól. A kis kolónia energiaellátása ugyanis egyre fogy, és még egy kemény telet a bolygó felszínén nem fognak túlélni.
Mickey így szorult helyzetbe kerül. Az antianyagbomba volt ugyanis az egyetlen biztosítéka, hogy Marshall ne ölje meg őt korábbi tettei miatt, viszont társai életét sem akarja veszélybe sodorni. A férfinak döntenie kell: kockáztatja-e az életét, vagy megpróbál más eszközökkel segíteni a kolónián?
Kevesebb filozófia, több akció
A Mickey7 története inkább a kolónia központjául szolgáló dómban játszódott, és a klónozás témáját járta körül, egy adag filozófiával meglocsolva. Az Antianyag blues-ban viszont a főhős és társai kimozdulnak a biztonságos falak közül, és nemcsak a bolygó ökoszisztémáját fedezik fel, de az élővilágát is.
Ugyanis nincsenek egyedül.
A regény központi témája már nem (csak) a halhatatlanság, hanem az idegen bolygóra letelepedő emberek küzdelme az új világban. Ashton realisztikusan és feszülten mutatja be, mennyi mindennel kell megbirkóznia a kolóniának. Nemcsak az éghajlat, de a bolygó élővilága is próbára teszi őket. Hiába érkeztek úgy a felszínre, hogy előtte 30 évig figyelték: Niflheimen értelmes lények is élnek, akik annyira nem örülnek a jelenlétüknek. Ez utóbbit a Mickey7 is felvezette, hiszen Mickey volt az, aki képest volt kommunikálni a föld alatt élő különös kúszómászó lényekkel.
Az Antianyag blues jobban elmerül az őshonos lények világának bemutatásában, és többet foglalkozik az idegenek vs. emberek konfliktussal. Mickey – mivel sok társa lenézi vagy levegőnek nézi – sokszor komfortosabban is mozog az idegen lények világában, mint a kolónián belül. Szinte végig igyekszik egy semleges álláspontot fenntartani a kúszómászók és a csapata közti ellentét során, és mindig a helyes utat keresi. Ez nem egyszerű, ugyanakkor csodálatra méltó, ahogy arra törekszik, hogy megértse a lényeket – és ne a fegyverekkel oldja meg a problémákat. A sztori többször is bedob feloldhatatlannak tűnő konfliktushelyzeteket, ezzel remek feszültséget teremt és lehetőséget Mickey és csapata közti dinamika elmélyítésére.
Jóval több akciót tartogat a cselekmény és Ashton nem kíméli a szereplőket sem: Niflheim ugyanis nem egy barátságos világ, és a gyanútlan emberekre lépten-nyomon veszély leselkedik. A tétet jól fokozza a sztori, a fordulatok nem kiszámíthatóak, az író stílusa pedig gördülékeny. Továbbra sem veszi magát túl komolyan a regény, de a humoros részek mellett komoly témákból sincs hiány.
Az Antianyag blues – bár ismét felbukkant Thészeusz hajójának paradoxona – nem megy bele mélyebben morális vagy filozófiai kérdésekbe. Van itt gyarmatosító – gyarmatosított viszony, háború és kolonizálás témája is, de a sztori nem elmélkedik sokat erről, csak érinti ezeket. A hangsúly a történeten és az akción van inkább, ami pörgőssé és letehetetlen olvasmánnyá teszi a könyvet.
A balfácán főhős
Az Antianyag blues (és a Mickey7) másik nagy erőssége a főhősében rejlik.
Mickey Barnes egy teljesen átlagos csávó. Van egy-két barátja, egy barátnője, de nem túl népszerű (ami részben abból is ered, hogy eldobható volt évekig). Sokszor esetlen, nem tud jól kommunikálni, olykor olyan butaságokat csinál, hogy az olvasó fogja a fejét. Viszont azt el kell ismerni, hogy a szíve a helyén van és a kúszómászókkal való kapcsolata szívmelengető. Van egy jellegzetes stílusa, szarkasztikus humora és nem érdekli, ki mit gondol róla.
E miatt Mickey-vel könnyen tudunk azonosulni, és a való életben valószínűleg szívesen barátkoznánk is vele. És ugyan vannak hülye húzásai, de mindig elismeri, ha hibázik. A slamasztikából nem kizárólag a barátai húzzák ki, hanem ő is aktívan tesz a helyzet megoldásáért. A morális iránytűje a helyén van, és dicséretes az, mennyire igyekszik megérteni a bolygó idegen lényeit. Az Antianyag blues-ban megmutatja egy új oldalát is, és bebizonyítja, hogy jó vezetői képességei vannak.
A karakterek közül Nasha, Mickey barátnője szerethető, és most kifejezetten intim és megható jelenetekben dolgozza ki jobban az író a kettejük kapcsolatát. Berto, Mickey rettenthetetlen barátja továbbra is szórakoztató és a kúszómászók képviselője, Szóvivő egy szerethető (és sokszor cuki), óriási kukac.
A regény lezárása viszont túlságosan is happy-end. Nyilván a kolónia megszenvedi a küldetést, és áldozatokkal jár a bomba visszaszerzése, ám Marshall szála és a karakterének fordulata nehezen hihető. A cselekmény nem készítette eléggé elő a kolónia parancsnokának karakterfejlődését. Mivel Mickey az elbeszélő, csak az ő szemszögén keresztül ismerhettük meg a karót nyelt, sokszor könyörtelen és mélyen vallásos főnök személyiségét. Marshall végső döntése ugyan nem karakteridegen, de mindenképp derült égből érkezik. Nehéz elképzelni, hogy pont ő, aki annyira utálta Mickey-t (és élvezettel küldte a halálba) hirtelen más színben látja, és ezért áldozatot hoz.
Frappáns lett volna a befejezés és a regény végén lévő fordulat, ha jobban előkészíti Ashton. Ezt leszámítva viszont elvarrt minden szálat az Antianyag blues, és jó lett Mickey útjának lezárása.
Verdikt
Az Antianyag blues könnyed, szórakoztató olvasmány. Nem néz igazán a dolgok mélyére, nem veszi magát túl komolyan. Az abszurd fekete humor még mindig jól működik benne, ahogy a sokszor szerencsétlenkedő, átlagos főhőse is szerethető. Ha pörgős és humoros sci-fit keresne az olvasó, már nemcsak John Scalzi regényeit, de Edward Ashton könyveit is jó szívvel ajánlom.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
