Orion és a Sötétség kritika – Mindenki fél, és ez rendben van

Sean Charmatz filmje a DreamWorks gondozásában jelent meg (bár témáját tekintve az ember előbb tippelne Pixar munkára), és látszik, hogy a Csizmás, a kandúr: Az utolsó kívánság óta a stúdió rájött, hogy a pszichológia jó barát a gyerekfilmek forgatókönyvének írásában. Az Orion és a Sötétség főszereplője Orion, a szorongós tizenegy éves kisfiú, aki jóformán a saját árnyékától is fél. Tetszik neki egy osztálytársa, de nem mer odamenni hozzá, retteg az iskolai zaklatóktól, a nyilvános szerepléstől, a bogaraktól, a betegségektől, a haláltól, és persze az egészet megtestesíti számára a sötétség maga. Egy éjszaka, mikor nem mer elaludni, és kikiabálja a világba a rettegését, megjelenik nála Sötétség – egy nagy, kicsit furcsa, kapucnis szörny, aki legalább annyira szorong a saját megítélése miatt, mint Orion tőle. Alkut ajánl a kisfiúnak: huszonnégy órára elviszi, és megmutatja neki az éjszakát a világ körül, hogy ráébressze, nincs mitől tartani.

A látszat ellenére az Orion és a Sötétség nem arról szól, hogy egy kiskamasz fiú hogyan birkózik meg a szorongásaival, mert hamar megtudjuk, hogy a történet beleágyazódik egy másik történetbe – valójában a felnőtt, házas Orion meséli a kislányának, aki saját gyerekkori énjénél sokkal szkeptikusabb, de ugyanúgy küzd.

Az Orion és a Sötétség több szinten is kiválóan ábrázolja a szorongást. Noha a főhős a történet legnagyobb részében Sötétséggel, és az éjszakai lényekkel van, a film elején kapunk betekintést az iskolai problémáiba, a társai zaklatásába, abba, hogy milyen rémálommá válik egy egyszerű tanóra vagy egy iskolai kirándulás, ha az ember alacsony önbizalom miatt mindent túlgondol. Talán a legerősebb pillanat, mikor az egyik nagyobb gyerek zaklatására Orion képtelen megfelelő érzelmekkel reagálni – ahelyett, hogy akár dühös, szomorú lenne, megdermed, és véletlenül megköszöni a bántalmazást. Látjuk a szülőkkel való kapcsolatot, akik egyértelműen szeretnének a lehető legjobban segíteni a fiuknak; kiderül, hogy a főhős szakemberhez jár, terápiás gyakorlatokat csinál, de újra és újra elakad. Végül pedig látjuk a szorongás megjelenését a felnőtt Orion minden kitalált karakterében. Álmatlanságban, aki nem mond semmi újat, csak kihangosítja a felzaklató gondolatokat, Álomban, aki a tudatalattit hívja elő, Alvásban, aki magának a tudattalan, kiszolgáltatott állapotnak egy hátborzongató megjelenése. (A film sokat kritizált, morbid humorának része, hogy az emberek elaltatása Orion szemein át úgy jelenik meg, mintha megfojtanák őket egy párnával, vagy fejbe vágnák egy kalapáccsal.) A Csend alapvetően teljes békét adna, de még ez is fenyegetővé válik, ha az ember egyedül marad saját magával. Sötétség, aki végső soron attól tart a legjobban, hogy ő a probléma, hogy valójában tényleg egy szörnyeteg, szintén Orion része. Ő testesíti meg a félelmet saját magától, attól, hogy nincs kiút, nincs megoldás, nem lesznek igazán jól működő kapcsolatai és harmonikus élete. Az Orion és a Sötétség egyik legszebb, és legempatikusabb része, hogy nem olyan problémának állítja be ezeket az érzelmeket, amik megoldódnak egy éjszaka alatt, ha az ember elég nyitott, hanem egy életen át tartó, fájdalmas utazásnak.

A karakterdizájnok egyszerűek, de kifejezőek. Sötétség hiába tűnik lazának, a kapucnis pulcsija mégis kicsit „különc gyerek” hangulatot ad neki. Csend a csipogó egérkeként, Álmatlanság mint a szúnyog, számokkal a szemében (mintha egy digitális óra számlapja lenne, amit az aludni nem képes ember bámul) nagyon kifejező képek. Az animáció mai szemmel nem kiemelkedő, de élvezhetőnek élvezhető, és akad azért pár szép jelenet (például mikor a tenger felett repülnek, vagy a lámpásoknál Kínában). Szintén tetszett a generációk jól látható elkülönítése – Orion még egyértelműen a nyolcvanas évek gyereke, a kislánya viszont már igazi korai Z-generációs, stílusra és környezetre is. A zene összességében felejthető – nem éreztem a hiányát, de nem is tudnék felidézni egyetlen dallamot sem.

Olyan szempontból teljesen érthető, hogy hét év felett ajánlott, hogy elég didaktikus. Szinte minden kimondásra kerül, a szimbólumok egyszerűek, az üzenet is elég jól érthető. Az egyetlen, ami kicsit megtörheti az egyszerűségét, hogy a történet egyáltalán nem lineáris, folyamatosan ugrálunk a két fő idősík között (sőt, idővel kapunk egy harmadikat is), és tekintve, hogy Orion folyamatosan hozzáír és elvesz a meséből, az sem mindig követhető, hogy pontosan mi az, ami megtörtént. (Egy ponton például ad a gyerekkori énjének egy szuperképességet, amit kihúz, mikor úgy látja, hogy a kislányának nem tetszik.) Ugyanakkor Orion félelmei nagyon sötétek, és általában elég csúnya halállal végződnek a képzelgései – az Orion és a Sötétség pedig elég grafikusan ábrázolja őket. A történet szempontjából ez jó, mert bár elsőre megmosolyogtatónak hat néhány (például a folyamatos rettegés, hogy a túl sok telefonálás rákot okoz), de a főhős szempontjából egyáltalán nem viccesek, és nem is lenne jó, ha minden áron el akarnánk venni a súlyukból. Viszont a gyerekközönségnek lehet kevésbé esik jól, ha már sokadszorra látja, hogy a főszereplőből csak a csontjai maradnak.

Az Orion és a Sötétségnek egyszerre pozitív és negatív eleme, hogy rendkívüli módon karakterfilm. Orion maga remekül megírt figura, nagyon izgalmasan építve, de mivel végig nagyon erősen az ő fejében maradunk, nem igazán látunk semmit a környezetéből. Sally-t, a lányt, aki tetszik neki a suliban rendszeresen említi, de igazából nem tudjuk, ki ő, mit szeret, milyen a kapcsolatuk Orionnal azon túl, hogy osztálytársak. Orion szüleit látjuk, hogy kedvesek, de néha elegük van a fiú küzdelmeiből – de semmi több, nem ismerjük meg őket. Hüpatia, a kislánya az egyetlen mellékszereplő, akire több időt szánunk, de még őt is, nagyon erősen a főhős szemén keresztül figyeljük. A legtöbb karakter gyakorlatilag csak és kizárólag Orion véleménye róluk, és nem különálló emberek, ami a történet stílusa miatt érthető, de zavaró lehet.

Az Orion és a Sötétség összességében különleges, érdekes és sötét mese, ami nagyon jól elgondolkodtatja az embert a saját félelmeiről, hibáiról, arról, hogy miben kell fejlődnie nem csak magáért, de azokért is, akik körül veszik. Ugyanakkor morbid humorával, sokszor meglepően felnőtt témáival, és ennek ellenére is didaktikus történetmesélési módjával kicsit két szék közt a pad alá esett – ha képes lett volna jól belőni a célközönséget, ha merte volna megcélozni a magasabb korhatárt, akkor sokkal jobb lehetne, és sokkal jobban megtalálná azokat is, akiket igazán meg tudna érinteni. Egy esélyt mindenesetre érdemes adni neki – emlékezetes másfél órát szerezhet.