A Netflix saját 3-test-probléma adaptációs sorozata kétséget kizáróan egy grandiózus, lebilincselő sci-fi-thriller, annak ellenére is, hogy sokszor elnagyoltak a történetvezetési megoldásai, egyetemben a tudományos fantasztikummal. Ügyesen konvertálja a nyugati néző-kompatibilisre Cixin Liu nagysikerű, eredeti művét, igaz, egyben kommerszebbé is teszi azt. Évadkritika.
Cixin Liu 3-test-probléma trilógiáját sokan a kortárs sci-fi egyik remekművének tartják, amellett, hogy felrakta a kínai tudományos-fantasztikus irodalmat a globális térképre. A könyvsorozat 2008-ban indult teljes értékű regényként, addig sorozatként létezett egy kínai sci-fi magazin hasábjain. Otthonában hatalmas siker lett, 2014-ben pedig el is készült az angol fordítása a szintén elismert sci-fi szerző, Ken Liu által, minek mondhatni eredményeképpen be is húzta a Hugo-díjat első ázsiai szerzőként.
Liu műve nem csupán egy velős, elméleti fizikával könnyedén és hűen játszó hard -sci-fi, hanem egyben soft sci-fi is. A szerző e két műfaji irányzatot gördülékenyen ötvözve karakterein és történetben feltárt sorsokon keresztül beszél az emberiségről egy időben és térben távoli, de bizton bekövetkező idegen invázió tükrében. Beszél fajunkról, mint kicsinyes, gonosz, önpusztító, csalódást keltő életformáról, mint kártékony, mohó bogarakról, ugyanakkor reményét is kifejezi a változás és változtatás lehetőségét illetően.
Egy roppant érdekfeszítő, de nehéz regénysorozat az övé, ami nem kérdés, hogy kiváló alapanyaga filmnek, vagy sorozatnak mind cselekmény, mind pedig a gondolatisága szempontjából. Egyértelmű volt, hogy a kínai filmipar elkészíti a mozgóképes változatát, a kérdés már csak az volt, hogy ki fog felelni a nyugati piacra szánt verziójáért.
Nem ért senkit meglepetésként, hogy a nagysikerű könyvsorozatokat fétisként adaptáló Netflix lett a nyertes.
A streaming szolgáltató 2020-ban jelentette be, hogy a Trónok harca alkotói David Benioff és D. B. Weiss már javában fejlesztik a regény sorozatadaptációját. Azok, akik követték az HBO fantasy sorozatának (ami ugye szintén adaptáció) felemelkedését és bukását, ez egy rossz hír volt. Röviden összefoglalva: az alkotópáros George R. R. Martin tanácsai nélkül egyszerűen képtelen volt a sorozattól megszokott narratív minőséget szállítani. S ha a Trónok harcával nem tudtak egyedül mihez kezdeni, akkor adódik a kézenfekvő kérdés: egy szintén hasonló, talán cselekményében nehezebb sztorival mit fognak úgy, hogy még az író sem lesz ott, aki fogja a kezüket (mert Liu nem volt tanácsadója sorozatnak)?
A 3-test-probléma nyugati sorozatadaptációját március 21-től láthatjuk a Netflixen, a végeredmény pedig abszolút nem lett rossz. Igaz, éppen, hogy csak átlépi a középszer határát és belenyal a jó minőségbe. Azoknak fog tetszeni leginkább, akik nem ismerik a történetet, de nem azért, mert annyival rosszabb, mint az eredeti. Egyáltalán nem az. Ez tipikusan az az adaptáció, ami úgy lesz a legérdekesebb, ha nem olvassuk előtte az első és második kötetet, csak belecsöppenünk. Na nem azért, mert a könyv jobb, vagy izgalmasabb, hanem azért, mert van egy sajátos íve, hangulata, ami jelentősen hozzájárulhat ahhoz, ahogy átéljük a történetet. S ez csak akkor működik, ha nem ismerjük azt.
A 3-test-problémára az a legjobb megoldás, ha az emberiséget eltapossák
Az 1960-as évek maoista Kínájában, a Nagy Proletár Kulturális Forradalom idején a „munkás népet és forradalmat szolgáló” vörösgárdisták úgynevezett „harci gyűléseken” olykor-olykor agyonütéssé fajult nyilvános megszégyenítést alkalmaztak társadalmi szemléletformálás gyanánt. A nyilvános, sokszor köztéren, színpadon történő lincselés célja az volt, hogy többek között az osztályidegen, népellenesnek és burzsoának kikiáltott, nyugati imperialista tudományt és filozófiai tanokat terjesztő értelmiségieket egyrészt dehumanizálással hiteltelenítsék, és ha túlélik, akkor meghunyászkodásra és kussolásra kényszerítsék (ha erről véletlenül egy narancsra asszociálsz, az sajnos nem a véletlen műve). Ilyen értelmiségi tanár Ye Wenjie édesapja, aki megkötözve és megverve továbbra is derekasan kiáll olyan tudományos alapvetések mellett, mint például a relativitáselmélet. Az öreget Ye édesanyja is nyilvánosan megtagadja, pár tanítványa pedig az őrjöngő tömeg előtt agyonver. Mivel a lány végzős asztrofizikus és láthatóan sajnálja édesapját, így egy fafeldolgozó munkatáborra ítélik. A lány a táborban fokozatosan szembesül az ember ön- és környezet pusztító tulajdonságaival, ami csak egyre erősebben forralja benne a gondolatot: fajunkra ráfér a nevelés. Tudományos kompetenciája okán a telepről áthelyezik egy a titokban földönkívüli élet kutatásával foglalkozó bázisra, ahol Ye – szintén titokban – jelet küld az űrbe olyan módon, amit ideológiai okokból nem engedélyeztek. Az üzenetre később válasz érkezik, arra kérve a befogadót, hogy ne küldjön további jeleket, mert ellenkező esetben egy inváziós flotta fog megindulni a Föld felé. Ye ebben meglátja a lehetőséget arra, hogy végre az emberiség megkapja a furkósbotot, ami már kijár neki: meghívást küld a Föld elfoglalására a később az emberek által San-Ti nevet viselő fajnak. S ezzel elindul egy folyamat, aminek során Ye vezetésével és egy amerikai olajmágnás fiával létrehoznak egy szervezetet, ami Földre induló 450 év múlva megérkező inváziós fajt segíti.
Ezt követően a történet ugrik a jelenbe, ahol az öreg Ye lánya, Vera öngyilkos lett látszólag annak okán, hogy a fizikai mérések eredményei az adatok alapján érthetetlenné, logikátlanná, abszolút rendszertelenné váltak, mondhatni: a magasabb rendű fizikával foglalkozó tudomány a megsemmisülés határán van. Ám az ő öngyilkossága csupán egy a sok közül, már-már rendszerbe illő. Ennek hivatott utána járni Clarence „Da” Shi, aki Speciális Hírszerzési Ügynökség vezetőjének, Thomas Wade-nek a speciális nyomozóügynöke. Az áldozatokat összekötő közös pont egy egyedi virtuális valóság videójáték, illetve egy visszaszámláló számsor, amit esetenként az áldozat vérrel írt fel a falra. A nyomozásba keverednek bele voltaképpen Ye Wenjie közreműködésével Vera egykori tanítványai – ki a visszaszámlálás hallucinációjával, ki pedig a videójáték birtoklásán és játszásán keresztül: Saul, Jack, Auggie, Will és Jin. Akarva-akaratlanul, de a történet előrehaladtával mindannyiuknak részt kell vállalniuk az emberiség felkészülésében az invázió ellen.
Nagyívű inváziós sci-fi kicsit másképpen a megszokottnál
A 3-test-probléma hatalmas erénye, hogy bizonyos aspektusokból felfrissíti az inváziós sci-fi szubzsánerét. Nem arról szól, hogy megérkeznek az idegenek, az emberiség meg rájuk lövi, ami a csövön kifér.
Ez a történet határozottan nem azt meséli el, ahogy rárobbantjuk az anyahajójukat az idegenekre, hanem azt, hogy milyen tudományos és társadalmi lehetőségei lehetnek az emberiségnek arra, hogy kivédjenek egy ilyen szintű, ilyen fejlett, de időben csak később bekövetkező támadást a világűrből. Kifejezetten üdítően hat, hogy a történetben az idegen civilizáció nem egy plazmaágyúval célozza az emberiséget, hanem tudománnyal.
Nem fontos katonai támaszpontok a célpontjaik, nem kommunikációs gócpontokat tesznek használhatatlanná, hanem magasabb szintű tudománnyal lőnek az emberi fejlettséget meghatározó tudományra. Ugyanis az idegen inváziós stratégia az, hogy elgáncsolja az emberiséget a fejlődésben, hogy érkezésük idején véletlenül se legyünk felkészülve az indulásuk idejében még sokkalta fejlettebb fajra.
Emiatt a 3-test-probléma jóval több tud lenni már hangulatában is. Cixin Liu nagy tudományos igényességgel tudta ezt a legyőzhetetlennek érződő fenyegetést megragadni, a lehetséges megoldásokat pedig felvázolni. Benioff és Weissnek pedig sikerült a sorozat első évadával átadni, igaz kiemelkedőt nem tudtak alkotni.
Az készítők mondhatni gyűrik az adaptációs kihívás buktatóit, sőt, ha nem ismerjük a történetet, azaz nem rendelkezünk spoilerekkel, akkor egy-két pillanata az évadnak határozottan élményszerű.
A múlt és jelen között váltakozó történetmeséléssel nagyszerűen exponálják a szereplőket és a motivációkat. Szerencsére az idősíkok közötti váltakozás nem töri meg a történetépítés dinamikáját. Ami ezt teszi, az a már szinopszisban is említett videójáték, amivel az évad során játszanak a szereplők, nem is keveset, de erre még visszatérek.
A sorozat nagyjából követi az első könyv cselekményét és belenyal a másodikba, úgy, hogy közben részleteiben erős módosításokat is végez. Például Kína helyett az Egyesült Királyságba helyezi a cselekményt, a könyv egyes szereplőit pedig hol felbontja több karakterre (a társaság öt tagja), hol pedig összevon több szereplőt egybe (a nyomozó), de ez meglepően működőképes, sőt okosan többszálasítja a történetet, ami tartalmasabbá teszi a cselekményt.
Invázió építette karakterek thriller körítéssel
Ye Wenjie csalódottságából és haragjából gyúródó motivációjának expozíciója után a jelenben nyomozós thrillerként indul, jó tempóban adagolva a rejtélyeket. Az Auggie által fejlesztett nanotechnológia miatt szeme előtt megjelenik a mindent eltakaró visszaszámlálás, amit egy kamera felvételen nem látható, titokzatos nő fenyegetésével (ugyanis a visszaszámlálás az élete hátralévő idejét jelzi), majd egy felsőbb erő hatalmának prezentációjával egészíti ki. A sorozat története epizódról epizódra egyre súlyosabbá válik, miközben a karakterekkel is képes érdemben foglalkozni, beágyazva őket valamilyen személyes szituációba.
Mindegyikükre rátelepedik a földöntúli fenyegetés, egyre érintettebbek lesznek benne, és ez a folyamat közben végig hiteles marad, anélkül, hogy a karakterek egyéni drámái túlságosan becsúsznának a dagályos szentimentalizmusba, vagy leuralnák a cselekményt. Az évad során olyan szituációkba helyezi őket a történet, ami egyrészt hatalmas felelősséget telepít a vállukra, másrészt morális oldalról is megterheli őket. A sorozat karakterizációs megoldásai megpróbálják emberien emocionális amplitúdók között tartani a szereplőket nem kevés sikerrel.
Karakterívelés szempontjából nincsenek benne erőltetett véletlenek, még az elején a legfeleslegesebbnek tűnő szál is érdemlegesen illeszkedik a történet nagy képébe. A legjobb példa Will karaktere, aki tanár és rákbeteg és eleinte csupán, mint a baráti társaság oszlopos tagja van jelen, akinek egy idő után a rendelkezésére álló, roppant véges idővel is szembe kell néznie. Őt aztán tényleg nem érinti az idegen invázió. Egészen addig, ameddig nem kapja meg a sorozatban a funkcióját, és teljesen felesleges „kolonc” a történeten, aki láthatóan csupán mindenkinek a beszélgető partnere, a “mellesleg” emberi sors, egy újabb stresszfaktor, amin keresztül építik a többi szereplőt. Hasonlóan Willhez, Saul is csupán egy szomorkodó időhúzó ballasztként hat az évad alatt, ám a végére mind a könyv, mind pedig a sorozat egyik legizgalmasabb pozíciója lesz az övé.
A lényeges karakterizáció ellenére, a 3-test-probléma első évada szerencsére nem csupán egy felvezető évad, ami csak a szereplők bemutatásának és pozicionálásának szenteli a szezon nyolc epizódját kicsi izgalommal.
Nemcsak mézesmadzagként húzogatja az orrunk előtt a létezésüket, nemcsak ígérgeti az idegen hatalmat, hanem prezentálja is, ráadásul hatásosan. Ez pedig még fenyegetőbbé teszi azt az atmoszférát, amit az egész évad alatt épít, és már a szezon közepén úgy kulminálja a történetet, ahogy más sorozatok évadzárni szoktak.
Már ebben a nyolc epizódban teljesen bemutatják a földönkívüli San-Tikat, ezt is elmésen, a velük való kommunikációval, illetve a már említett videójátékon keresztül, ami számomra továbbra is a legblődebb megoldása a történetnek sorozat vagy könyv verziójától függetlenül.
A könyvben ezek a misztifikált, lázálomszerű, kissé elnyújtott és dagályos történeti szegmensei voltak, amelyek exponálni hivatottak a lényeket és azt, miért is indítanak hadjáratot egy tőlük 4 és fél fényévnyire lévő bolygó ellen. Blődsége nem a virtuális valóságban van, hanem a koncepcióban, abban, hogy tíz körömmel próbál művészien elvont, filozofikus lenni. Az, ahogy a főszereplőt ismert tudósokkal és uralkodókkal találkoztatja egy földöntúli videójáték formájában, miközben roppant titokzatoskodva bemutatja a San-TI civilizációt sújtó tragédiát – inkább érződik egy szar drogtripnek, amihez 39 fokos láz társul.
A sorozatban ezek a szegmensek ugyanilyen funkciót töltenek be. Szerencsére ezek jóval rövidebb, még mindig az időhúzás érzetét keltő, de roppant látványos szegmensek lettek. Szerencsére Benioff és Weiss ezeket is jól integrálta a történetbe. Talán ennek is köszönhető, hogy az első könyv főszereplőjét nagyjából négy karakterre bontották. Mert míg a könyvben egy főszereplőnek kellett ezzel foglalkoznia, s mint olvasónak, végig kellett rágnunk magunkat rajtuk, addig a sorozatban míg Jack és Jin játszottak és kiderítették, mi is a háttérben meghúzódó titokzatos szál, addig Auggie és a nyomozó haladhatott tovább a egy másik fronton. Voltaképpen így nem uralták le a cselekményt ezek az elszálltnak ható részek. Így pont annyi dózisban kapott belőle epizódonként a néző, amennyi elég a kíváncsiság felkeltéséhez, az érdeklődés megtartásához.
Történetmesélés szempontjából voltaképpen minden a helyén van a 3-test-problémában, de így is vannak hiányosságai.
Több edukatív tudomány jó lett volna
A könyvben és általában a hard sci-fiben azt szeretem, amikor a szerző használja korunk tudományának elméleteit, bizonyított felfedezéseit. Leginkább azért, mert ezzel nem csupán fikciót kapok, amivel támogathatom az eszképizmust, hanem tanít valamit, megnyitja az érdeklődés ablakát tudományos területekre. Cixin Liu könyvében a tudományos szövegrészek bonyolultak és sokszor érdemes felcsapni az internetet a megértésükhöz. Az adaptáció viszont sajnos már nem ilyen. Ugyanis a sorozat nagyon gyorsan letudja a tudományos részeit, pont úgy, ahogy Nolan is letudta az Oppenheimerben (pedig inkább fordíthatott volna erre időt az indokolatlan meztelen jelenetek helyett).
Eleinte még nagyon próbálta bizonygatni a sorozat, hogy a főszereplők tudósok. A párbeszédeket átitatta az elméleti fizika. Ott volt tudományos zsargon, ott is, ahol nem volt szükség rá. Viszont az évad során számos olyan szituáció volt a cselekményben, amibe jó lett volna olyan kreatív írói energiát fektetni, ami nem csupán elmagyaráz, hanem tanít is. Ez sajnos nincs meg a sorozatban, éppen emiatt válik kissé kommersszé a 3-test-probléma sci-fisége.
Sőt, bizonyos pontokon igen elnagyolt, slendrián is, és itt most ismét a videójáték szegmensekhez térek vissza, s leginkább formai problémám van. Ugyanis ez a virtuális valóság játékot egy öntött, posztmodern fémsisak szervírozza a játékosnak, amiről a szereplők elmondják, hogy ez a technológia vagy száz évvel előttük jár, ami rendben van. Csak hogyan lehet egy száz évvel előttünk járó technológiával dolgozó masinát úgy legyártatni, hogy nincs meg hozzá valószínűleg a gyártási technológia? Itt kellett volna egy kicsit a földön maradni és nem egy futurisztikus retro űr sci-fi dizájnját alkalmazni, hanem egy fémházon és VR szemüvegre ráhúzott, fejformára simuló, letapogató szenzoroktól duzzadó „drótkoszorút” megálmodni. – Természetesen ez csupán szőrözés a részemről, aki nem foglalkozik ilyen részletekkel, annak fel sem fog tűnni.
Mindenesetre a hülyebiztos, edukatív tudományos értekezések hiánya nem azt jelenti, hogy tudománytalan. Sőt! Csak nincsenek a megoldásai megmagyarázva, ami csak az immerzióból vesz el. Viszont erről hatásosan tereli a figyelmet az „agyalás” a védekezésre.
Roppant találó megoldásokkal rukkol elő a történet, ami ismételten alátámasztja azt, hogy mennyire egyedi Cixin Liu sci-fije.
Több társadalom-kritika is elfért volna
A 3-test-probléma sorozat adaptációja arról sem elmélkedik sokat, hogy most mit kellene arra reagálnia az emberiségnek, hogy egy idegen civilizáció bogár jelentőségűnek ítélte, de a fenyegetés csak 450 év múlva éri el a földet, tehát a jelen gyermekeit nem is érinti, bár hatásosan prezentálja a sorozat a fenyegetést a történet világában. Természetesen ennek a hiányát nem lehet hibaként elkönyvelni. Nem férhet minden bele egy sorozatba, viszont nagyszerű plusz adaléka lett volna az évadnak, ha egy kicsi, érdemleges lamentálás történik erről. Éppen annyi, hogy ne érződjön ez a harag kicsinyesnek és alibinek. Ye Wenjie dühéből eredő motivációja például érthető és világos, de jót tenne a történetnek, ha parányit jobban megragadná az emberiség ellenes dühöt, ha valahol vádirat is lenne, hiszen a konfliktus kezdőpontja is egy ítélet fajunk felett.
Kicsit úgy éreztem, hogy hiányzik a sorozatból egy több megközelítésű emberiség társadalmi, szociális értékelése, minekután az egész invázió egy megtört ember társadalmi csalódottságának az eredménye, akihez rengeteg más ember is csatlakozik. A sorozat nem értékeli a fajunk teljesítményét, a nyavajáit. Nem mond semmit arról, hogy miért kellene túlélnünk.
Szerencsére sokatmondó, rövid beszélgetések és pillanatok akadnak azért a filmben, mint például az, ahogy a földönkívüliek eldöntik, hogy nem kívánnak olyan fajjal osztozkodni, mint az ember: az igazság eltitkolása, a képmutatásra hajlandóság lehetetlenné teszi az együttélést egy olyan csillagokból érkező fajjal, akik nem tudnak hazudni. Még csak a koncepcióját sem értik.
A 3-test-probléma látványa a szebbek közé tartozik
Láthatóan hatalmas büdzsét szánt a Netflix a sorozat gyártására, ugyanis, amikor látványosnak kell lennie, akkor maximálisan az. Hatalmas várakozással kezdtem neki annak az epizódnak, amikor a Földet az űrlények kezére játszó szervezet tanker hajóját egy speciális technológiával gyakorlatilag felszeletelik. Érdekelt, hogy ezt hogyan oldják meg, és amit a Netflix sorozata prezentált, az nem csupán vizuálisan volt kiváló, de hozzáadott egyfajta borzongást, amit könyv nem tudott így átadni, mindezt úgy, hogy nem volt benne explicit vérfürdő, csupán hatásos jelei annak. Egészen jó vágás, hangsúlyos, jól választott plánok, beállítások jellemzik az évad látványra fókuszáló pillanatait, melyek nagyban hozzájárulnak a sorozat hangulatához.
Számos jelenet igényelt magas szintű VFX látványt az évad alatt, amit a sorozat minőségben ki is szolgál. A 3-test-problémában a látvány sorozathoz képest becsülettel el van készítve.
Ez egy jó adaptáció
A magam részéről annak a híve vagyok (ahogy azt számos kritikában már leírtam), hogy egy adaptáció nem attól lesz jó, hogy szolgai módon visszaadja ugyanazt, amit a könyv adott, mint cselekmény, mind élmény terén. Egy adaptáció attól lesz jó, hogy önmagában, önnön jogán egy élvezhető produktum, esetleg művészi alkotás, ami, ha úgy van, egyénileg interpretálja az alapanyagát, ami akár azzal is járhat, hogy jelentősen mást kapunk, mint amit például olvastunk. Ha egy bonyolultabb történet átadásáról van szó, akkor az is a jó adaptáció ismérve, hogy ezt közérthetően át tudja adni, anélkül, hogy az alapanyag esszenciája elveszne. A Netflix 3-test-probléma adaptációja elvonatkoztatva az eredeti műtől, egy erős, újszerű sci-fi sorozat, ami hatásosan demonstrálta első évadával a benne rejlő potenciált úgy, hogy olyan nagyon nem rugaszkodott el az eredeti mű szellemétől. A narratív döntései miatt egyes részeiben untathat is, hiányzik belőle az elkötelezett, informatív tudományosság és társadalomrajz, de ennek ellenére is az elmúlt időszak egyik legkedvelhetőbb sci-fi szériájáról van szó.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
