A főkertész (Master Gardener) a Taxisofőrt is jegyző Paul Schrader életműösszegző művének is tekinthető. A legutóbbi három filmjéből (A hitehagyott, Svindlerek és jelen cikk tárgya) kirajzolódó kvázi-trilógia záródarabja számos elemet felvonultat a szerző tipikus kézjegyeiből. Ezzel együtt kicsit fáradt és kopottas is, amit a pozitív végkicsengés álmoskás színnel ruház fel. Enyhén spoileres kritika.
Az exnáci főkertész
Narvel Roth (Joel Edgerton) a tehetős Norma Haverhill (Sigourney Weaver) kertészetében főkertészi pozíciót lát el. Életét a növényeknek szenteli, és pedagógiai érzéktől sem mentesen láthatóan remekül látja el feladatát. Még azt is, amikor nem a virágokat, hanem Normát ápolgatja. A gazdag nő egy nap Narvelre bízza fiatal rokonát, Mayát (Quintessa Swindell), akinek traumatikus múltja elől jelenthet menedéket a hatalmas kúria kertje.
Ahogy Narvel esetében is így történt. A titokzatos, zárkózott főkertész korábban ugyanis a fehér felsőbbrendűség híveként egy neonáci szervezet tagja volt. Korábban így rendszeresen bemocskolta a kezét, de termőföld és trágya helyett inkább emberi vérrel. Az erőszakos múltja, valamint a rendőrséggel való együttműködése miatt került a kertbe, ahol most rá vár a feladat, hogy a félvér Mayát felvértezze a kertészkedés művészetével. Már ha a lány hagyja.
Paul Schrader és a sebzett férfiak
Schrader, ahogy A főkertész előtti két filmjében is tette, ezúttal is egy sebzett, szenvedő férfit választott főszereplőjének. A Joel Edgerton minimalista játékával életre keltett Roth így tökéletesen illeszkedik a schraderi férfiképbe, és úgy általában a szerző történeteinek sémájába. A Schrader által forgatókönyvíróként jegyzett Taxisofőr Travis Bickle-jétől kezdve végigkísérik az író/rendező életművét a hasonló férfiakarakterek. Gyakran valamilyen háborúból visszatérő (Vietnámtól kezdve egészen Irakig), traumatizált, a múltjukkal viaskodó, akár pszichotikus jeleket is mutató (anti)hősök, akik az enigmatikus zárkózottságuk mögött mélyen a megváltásra áhítozó, sérült figurák.
Ugyan A hitehagyott esetében az Ethan Hawke által alakított pap némileg eltér ettől a sablontól, de a személyes válságokkal való küzdelem és a háborús múlt határozottan érvényesül. Oscar Isaac iraki veteránja, William Tell már közelebb áll Roth alakjához, már csak abban a tekintetben is, ahogy a “szakmaváltáson” átesett, harcedzett férfiakat újra az erőszak felé tereli az élet.
A főkertész Rothjának címadó foglalkozása a film során nem csupán allegorikus értelmet nyer, de akár szájbarágós, tolakodóan egyértelmű párhuzam állítással is vádolható.
Ennek legékesebb példája, amikor Roth egy kertromboló akció után arról beszél, hogy a növények olyanok, mint mi, emberek, mert folyamatosan megújulnak. A film fő témájává is ez a megújulás, az átalakulás válik. A neonáci múltja elől a kertbe menekülő, és bűnbocsánatot, megváltást remélő Rothnak kisebb, a jó cél érdekében elkövetett megingások után mintha sikerülne is ez a mutatvány. Mayával való kezdeti mester-mentor, majd később szerelmivé avanzsáló viszonya jelentheti a kiutat és a felszabadulást az erőszakos eszmékkel terhelt múlt utolsó árnyképei elől.
Ebben az is közrejátszik, hogy bár Maya egy erős, karakán lánynak mutatkozik, függősége és időnként felszínre kerülő lappangó bizonytalanságai amolyan megmentendő figurává is teszik. Kapcsolati dinamikájuk azonban bonyolultabb képet mutat a védelmező és védelmezett vágy tárgya felállásnál.
Kísért a múlt
A főkertész a jellemző műfaji jegyei ellenére meglepően reményteli és pozitív végkicsengéssel zárul, amiben az idős, pályája alkonyához közeledő Schrader világnézeti változásai közrejátszhatnak. A jellegzetesen neo-noir alapállásból induló, és annak nyomvonalán haladó filmbe szinte észrevétlenül lopakodnak be a virágok (tompított) színei, vagy a romantikus mellékzöngék.
A múlt borús árnyképei pedig nemcsak Roth karakterére, de a film egészére is ráomlanak.
A főkertész nem egyszerűen klasszikusokkal, vagy az új-hollywoodi kifejezésmóddal mutat rokonságot, de valahogy furcsán régimódinak is érződik.
A fényképezésében vagy vágásában nincs semmi kirívó, vagy igazán figyelemreméltó, mégis mindkettő tökéletesen a cél érdekében dolgozik. A zenehasználatban viszont furcsán anakronisztikus jegyek tűnnek fel. A film központi témájától is némileg disszonáns módon üt el az összkép, de a megjelenített korszaktól vagy filmes stílustól is. A stáblista bekúszásakor tetőzik ez a stílusidegen disszonancia, ami furcsa szirupossággal és negédes felhangokkal színezi a végeredményt.
Verdikt
A főkertész mindazoknak ajánlott néznivaló, akik amúgy is szeretik Paul Schrader műveit, akár írta, akár rendezte őket. De azoknak is, akik vevők a klasszikus vonalvezetésű, sebzett vadként zárkózottan szenvedő férfialakokat középpontba helyező neo-noirokra. Pláne, ha még a zsánerre kevésbé jellemző, színesebb, pozitívabb üzenettől sem ódzkodnak.
Akik viszont egy akciódúsabb, feszültséget, vagy erőszakábrázolást sem nélkülöző kifejezésmódot várnak Schradertől és a noirtól, azoknak akár csalódásnak is bizonyulhat.
Mint ahogy azoknak is, akiket zavar egy zsáner, vagy szerző túlzott, kiismerhető formulaszerűsége. Mert azt sajnos nem lehet elmondani A főkertészről, hogy különösebben eredeti, vagy emlékezetes lenne.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
