R. F. Kuang kínai-amerikai szerző új könyvében nem ment messze sem a kínai történelemtől, sem pedig a fantasytől. Nemzetközi figyelmet és feltehetően a kínai cenzúrát is maga után vonó regényével bebizonyította, hogy nem csak young adult történeteket tud írni. Nagyon nem csak azokat. Bábel, avagy az erőszak szükségessége kritika.
Irodalomidíj-zűrzavar
Bár R. F. Kuang írói teljesítményével – legyen szó a régóta várt Bábelről, a Mákháborúról, vagy a bestseller listákra ugró Sárgáról – elég nagy ismertséget szerzett,
év elején mégis egy olyan díj miatt került ő és több SFF-szerző a média figyelmébe, amit nem kapott meg.
Mégpedig a Hugo-díj miatt, amit a science fiction- és fantasyirodalom egyik legfontosabb kitüntetésének tartanak. Aki figyelemmel kíséri a fantasztikus irodalom díjait, okkal várhatta Kuang Bábeljét is a nyertesek, de minimum a jelöltek közé, hiszen a díjazási időszakban már elnyerte a Locus-díjat és a British Awardot. Azonban a Bábel a Hugo-jelölésig sem jutott, és ennek okát egészen január 20-ig nem lehetett tudni. Ugyanis ekkor szivárgott ki a zsűrizés menetéről egy levelezés, ami azt mutatta, hogy bár Kuang és más írók – például a Vasözvegy szerzője, Xiran Jay Zhao vagy adaptáció kategóriában Neil Gaiman – bőven a jelöltlistára jutottak a 2023-ban Kínában tartott Worldcon látogatóinak szavazatai alapján, mégis diszkvalifikálták őket. A kizárásra a mai napig nincs hivatalos magyarázat az amerikai szervezők részéről, de az érintett alkotók és a szakmai rész kínai cenzúrára gyanakszik, ugyanis a kizárt szerzők gyakran felszólaltak a Kínai Népköztársaság ellenében.
A Bábel esetében már csak azért is ironikus a kínai ügyek miatti cenzúra, hiszen Kuang pont, hogy az anyaország oldalát fogja regényében.
Nyelvében uralható a nemzet
A Bábel világában az ipari forradalom helyett az ezüstforradalom változtatta meg gyökeresen a Brit Birodalmat – és a nyugati világot. Ugyanis a technikai forradalom alapjához, az ezüstrúd létrehozásához olyan nyelveket beszélőkre van szükség, akik tökéletesen értik egy-egy szó között a jelentésbeli különbségeket. Ha megtalálják két szó tökéletes párját (fordításelméleti terminussal élve: ekvivalensét), akkor létrejön egy varázskészségekkel rendelkező rúd. Így gyorsíthatja fel a gőzmozdonyokat ez a speciális szómágia, vagy gyógyíthat halálos betegségeket is egy-egy rúd. Hogy elég nyelveket beszélő hozzon létre értékes ezüstrudakat, felállítják Oxfordban a Király Fordítóirodát, amit a professzorok és a hallgatók egymás közt csak Bábelnek hívnak. A Brit Birodalom nem elégszik meg az európai nyelvek széles tudástárával, hanem a gyarmatai fele is kacsingat, hogy minél több nyelvpárral erősítse a birodalom működését. Így érkezik Angliába a kínai árva, Robin Swift, aki pártfogója révén kemény tanórák során tökéletesíti magát arra a szintre, hogy felvételizni tudjon Oxfordba, majd sikeresen be is kerüljön. Azonban a fiú új élete hiába tűnik a szegény sorshoz képest egy valóra vált álomnak, lassan lehull a lepel a tudás és gazdagság világáról, amit Oxford és Nagy-Britannia képvisel. A fiú rájön, hogy azzal, hogy kínai nyelvtudásával a birodalmat szolgálja, elárulja szülőhazáját, Kínát, és megágyaz egy, a két nemzet közötti háborúnak.
Mint a könyv alapkonfliktusa is sejteti, a Bábel egyszerre alternatív történelmi fantasy, fejlődésregény és ízig-vérig posztkolonialista történet. Ugyanis egy viktoriánus kori, Charles Dickens műveit idéző szituációt fordít át fokozatosan a gyarmatról érkező főszereplő nézőpontjába – úgy, hogy közben végig megőrzi a főszereplő birodalomhoz való kötődését. A felszínen Kuang megjeleníti Robin helyzetének és a brit rendszernek az ellentmondásait. Például a rasszizmus hétköznapi formáit és szintjeit, attól függően, melyik karakter kikkel és milyen szituációkkal kerül kapcsolatba.
R. F. Kuang itt olyan helyzetek bemutatásával hoz újdonságot, mint hogy egy angol gyerek teljes természetességgel kérdezi meg, hogy lát-e rendesen Robin a mandulavágású szemeivel.
Vagy hogy a fiú későbbi legjobb barátja, Ramiz be tudja mesélni Londonban azt, hogy ő egy indiai herceg fia, mert az egzotikumra vágyó birodalmiak – a ponyvatörténetek és a kor úti beszámolói alapján – sokkal inkább erre nyitottak, semmint a valóságra. Azaz nem a gyűlöletig fajuló rasszizmust mutatja be annak elítélhető formájában, hanem azt a hétköznapit, amit a mai napig észre sem veszünk, vagy magunktól nem gondolnánk rossznak, csak kíváncsiságnak. A szerző hasonló szituációkkal mutatja be a két lányszereplőn – Letitián és Victorie-n – keresztül a viktoriánus kor hímsovinizmusát és az azt ellensúlyozni óhajtó szüfrazsett szellemiséget. Mindennek pedig az a kettős mércéje, hogy bár ténylegesen nem fogadják be az angolok az általuk odahívott kisebbségi és női fordítókat, mégis az ő nagyszerűségüket és a bennük rejlő potenciált dicsőítik akadémikus szinteken.
Az író nemcsak ilyen jelenetekkel, hanem a könyv fantasyszálával is a posztkolonalista szálat erősíti. Az oxfordi környezet a dark academia könyveket idézi, ami részben előre vetít egy zárt, fennköltebbnek beállított, de szigorúan hierarchikus rendszert sejtet. Ám a gyarmati birodalom brutalitása és annak kritikája sokkal inkább az alternatív történelmi körítésben jelenik meg. A viktoriánus kor megfelelő ipari vívmányait Kuang tudatosan dúcolta alá bölcsészfantasybe csomagolt szómágiával, amivel az emberi kultúra leginkább mindent átszövő alapegységét kötötte meg, a nyelvet. Hiszen az ezüstrudak készítéséhez vezető úton gyakorlatilag a jelentéspárokat kell felfejteni és összekapcsolni, hogy aztán tényleges erőt is adjanak – azt az erőt, amellyel le lehet igázni másokat. R. F. Kuang következetesen viszi végig ezt a dermesztő gondolatot, még főszereplőinek a nyelvekhez való viszonyulásában is. Ezzel az eddigi legborzongatóbb szómágiát építi fel, amit hasonló fantasykben csak olvashatunk. Már csak amiatt is, mert a varázslat itt nem az eszképizmust vagy segítséget jelenti a szereplők számára, hanem az elnyomás egy újabb tökélyre fejlesztett eszközét.
Traduttore, traditore: A fordítás mindig egyben árulás is – figyelmeztet erre a könyv fülszövege is.
Az erőszak elviselhetetlen szükségessége
A Bábel posztkolonialista jellege megjelenik még a szereplők identitásának és kulturális hátterének tudatos kiválasztásában, továbbá a birodalmi-gyarmati viszonyrendszer komplex megélésében. Kuang ugyanis karakterein és kritikáján keresztül nem kinyilatkoztat – annak ellenére sem, hogy az egyik oldal (a gyarmati, a kiszolgáltatott) választása felé tereli mind szereplőit, mind az olvasót. Ahogy visz minket egyre beljebb és beljebb ennek a kettős viszonynak a mélyébe, úgy mutat rá Kuang a nehézségekre. A Brit Birodalom imperialista és kegyetlen működésének megértéséhez egy Charles Dickens-i kezdésből (szegény, árva fiú, akit szárnyai alá vesz egy gondviselő) épít a szerző fejlődésregényt. R. F. Kuang tudatosan választotta ezt a műfajt, mert azontúl, hogy egy gyerek főszereplővel fedezzük fel a világot, és lelünk Robinnal együtt kellemes, biztonságos otthonra, alapjaiban piszkálja meg az európai birodalmi status quót úgy, ahogyan Robin világképe fordul fel fenekestül a Bábelben. Ehhez történelmi háttérként tökéletes választás az első ópiumháború, ami miatt a regényben olyan kérdések vetődnek fel, hogy vajon hálásnak és hűségesnek kell-e lenned az iránt az ország iránt, ami felemelt téged?
Vagy hogy megengedhetjük-e magunknak a közönyösség luxusát, ha közvetlenül nem érintenek azok a problémák, amelyek a világ szerencsétlenebbik felén élőket igen?
A kérdésekre R. F. Kuang Robin és három barátja karakterén keresztül kínál különböző válaszokat. Ezek bizonyos szempontból életszerűek, másrészt viszont a szereplők túlságosan jól behatárolható véleményeket vesznek fel, melyek valamennyit csorbítanak a regény amúgy aprólékos, végletekig elmenős téma kibontásában. Kompenzál valamennyire Robin, aki főszereplőként a birodalmi-gyarmati szemszögben valahol középen áll neveltetése miatt (angol otthonban nőtt fel, de Kínában született). Már csak ezért is összetett az ő szempontja, ami szerint bármit is csinál, igazából árulónak bizonyul.
Robin Swift karakterének pont ez a középen állása a tökéletes elméleti sík Kuang és az olvasó számára, ahol a Bábel alcíme – az erőszak szükségessége – is kibontakoztatható. Ahogyan halad eszmélésében a fiú, úgy válik kiélezetté a hatalom és az egyén közti Dávid és Góliát-féle szembenállás. Ez pedig olyan kérdéseket vet fel, hogy egy olajozottan működő rendszert civil szinten be lehet-e dönteni? Ha igen, mi az a pont, ameddig el kell mennünk? És hol az a pont, ahol meg kell állni? És ezekbe a harcokba hogyan csatlakozhatnak be mások, és nekik meddig kötelességük velünk tartani? A Bábel ezekben a kérdésekben is oda-vissza megy, igyekszik minden ismert nézőpontot felsorakoztatni: a küldetéstudattól egészen a csak a munkáját féltő kisemberig. A felvetésekkel és lehetséges válaszokkal pedig még zavarba is hoz a könyv, és ahogyan egy – részben – dark academiához illik, a végső megoldás sötét és keseredés. Ám kicsit mégis reménykeltő, csak hogy Kuang valamennyire eltérjen a műfaj általános jellemzőitől. A katarzis felé haladó Robin szemszögét árnyalja valamennyire Victorie, a haiti származású főszereplő, aki a szükséges erőszakban is meg tudja találni a más utakat is kínáló megközelítéseket.
Verdikt
R. F. Kuang regényében remek arányérzékkel fűz össze jól ismert műfajokat, hogy aztán a megfelelő pontokon kifordítsa őket. Így lesz a Bábel egy végtelenül okos és összetett könyv, amelynek még arra is van ideje, hogy kicsit élcelődjön az akadémikus berendezkedésen. Bár a múltban játszódik, legfontosabb üzenetei mégis a mi korunkra reflektálnak, megmutatva, hogy semmi sem fekete-fehér, és a végleges megoldások sem csak egy irányba vezetnek.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
