A szuperhősök sosem érhetnek útjuk végére. De azért néha mégis. Leginkább akkor, ha valamilyen alternatív univerzumos történetben kerül sor erre. Ilyen alkotás a Pókember: Uralom is, amelyben kedvenc hálószövőnk egy sötét jövőben kénytelen szembesülni démonaival. Kaare Andrews képregénye rengeteg izgalmat kínál, de jó pár gond is van vele. Képregénykritika.
Pókember, a vén depis
A Pókember: Uralom sztorija szerint valamikor a távoli jövőben a hősködéstől visszavonult, idős, feleségét már rég eltemető, rosszabbnál rosszabb munkákat elvállaló (úgy tűnik, valami nem változik) Peter Parker egy erősen fasisztoid New Yorkban tengeti mindennapjait. A kvázi városállamból kiűztek minden szupertevékenységet, a polgármester pedig egy high-tech védőháló technológiával igyekszik megerősíteni a polgárok védelmét. Vagy éppen elnyomását. Peter egykori lapkiadója, a rendszerkritikussá vált J. Jonah Jameson felhívására felkerekedik, hogy még egyszer utoljára az elesettek segítségére siessen, és megleckéztesse az autokrata rezsimet.
Mintha nem lehetne más koncepcióban megvalósítani ezt a fajta “vég” történetet, Kaare Andrews szemérmetlenül másolja Frank Miller klasszikusát, A Sötét Lovag visszatért.
A marcona, öreg főhőssel és a fojtogató államhatalommal kezdve a média beemelésén és a karcos, groteszk képi világon át egészen a “régi ismerősök harcolnak” szituációig minden ismerős lehet Miller képregényéből. Na jó, Pókember nem egy barátja, hanem felesége elvesztését siratja, illetve nem egy szuperhőshaverját, hanem régi nemeziseit küldik ellene. De az idézőjelek azért így is igencsak vaskosak a panelekben.
Pókember is, meg nem is
Hogy miért probléma ez? Egész egyszerűen azért, mert amíg a sötét, rendszerkritikus, az önbíráskodást is pellengérre állító sztori nagyon is illett Batmanhez, addig a legnagyobb parában is humorizáló, drámaibb fejezeteiben is könnyedebb hangvételt megütő Pókemberhez nem passzol az Uralom megközelítése. Hiszen sok mindent és sok mindenkit elvesztett már ő is, de a mélydepresszív, pszichologizáló hozzászólás nem az ő terepe. Még úgy se, hogy a nyugdíjas, elhunyt feleségét folyton folyvást maga előtt látó Peter Parker agóniájában van valami fájdalmasan gyönyörű.
Szerencsére Andrews is mintha érezte volna, hogy ez így nem lesz jó a végéig, így aztán igen hamar megkavarja az alapfelállást.
A városvezetésről kiderül, hogy igazából nagyon is személyes indokok vezérlik a Pókember elleni hadjáratban, amikor pedig Peter újra magára ölti klasszikus szerelését, megjönnek a szokásos, elmaradhatatlan, olykor fárasztó, de ízig-vérig Pókemberes beszólások. A kultikus rajzfilm főcímének megidézése különösen ötletes. Az Uralomnak így sikerül valamelyest eltávolítania magát a karakteridegen elemektől.
Apropó karakterek: mind a prófétává váló Jameson, mind a holtában is visszajáró Dr. Octopus zseniális húzások. Andrews úgy hozza vissza és tereli új utakra őket, hogy közben megtartja eredeti esszenciájukat. Ugyancsak ötletes Mary Jane halálának oka. Ezt itt most nem lőjük le, mert mindenkinek érdemes első kézből megtapasztalnia. Csak annyit mondunk, hogy nem holmi szupergonosz a tettes, hanem egy sokkal rémisztőbb fordulattal operál a készítő.
Nem rossz, de kérjük vissza a Pókemberünket
Nagy kár, hogy Andrews azért sokszor túltolja a merészséget. Ahhoz képest, hogy egy ilyen történethez epikus finálét kéne kanyarítania, a lezárás túlságosan elsietett. Pókember legfőbb ellenlábasai, azaz a Baljós Hatos tépelődés, gondolkodás nélküli, gyors lekaszabolására pedig aligha lehet mentség.
Persze A Sötét Lovag visszatért majmoló rajzok tényleg fantasztikusak.
Esik az eső, minden szürke és mindenki szottyos. Andrews az Uralomban szépen prezentálja, mivé lettek 30 év után a Pókember-legendárium szereplői. Ráadásul Millerhez hasonlóan még az akciók közben is a karaktereket és az emóciókat helyezi előtérbe, ami jól szolgálja a sztorit.
A Pókember: Uralom mindent összevetve egy érdekes, ugyanakkor a főszereplő szempontjából némileg problémás Pókember-történet. Aki valami különlegesre, nem szokványos hőskalandra vágyik, annak persze kötelező. Annak azonban, aki egy minden ízében zseniális Pókember-finálét olvasna, inkább a fősodor sztorifolyamának epikus 700. számát ajánlanám, amelyben az ízeltlábút úgy szorítják sarokba, úgy dübörög benne minden érzelem, dráma, úgy szembesítik a véggel, hogy az összhangban van a karakter alapjaival.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
