Dennis Lehane legújabb regénye, az Apró irgalmak igen keserű látleletet nyújt az embereket folyamatosan uraló gyűlöletről.
Hazugságok hálójában
1974, Boston, forró nyár, amikor nem csak az időjárás, de a rasszizmus fűtötte emberek is forrpontig hevülnek. A városban – és így az ír maffia által uralt negyedben is – olyan bírói ítélet születik, amely megszüntetné az iskolák szegregációját, és ez lázadást vált ki a helyi fehérekből. Eközben – a szegregáció megszüntetését szintén bőszen ellenző – Mary Pat lánya eltűnik egy éjjel. Ugyanakkor egy közeli metróállomáson meghal egy fekete fiú. Mivel Mary Pat senkire sem számíthat, maga indul a lánya keresésére. Közben azonban olyan titkokra bukkan, amelyek napvilágra kerülése igencsak bezavarna a helyi ír maffia működésébe. Erről, és az emberekbe már gyerekkorukban beleoltott rasszizmusról mesél Dennis Lehane az Apró irgalmakban.
Mary Pat az a fajta nő, akivel nem lehet szarakodni. Már az iskolában is bunyóval rendezte le minden problémáját, ahogyan otthon is, a testvéreivel, és ezt a “bevált” módszert még felnőtt nőként is alkalmazza. Kemény nő, aki több műszakban dolgozik a kórházban, napi szinten látva mások szenvedését. Már két férjet és egy fiút elveszített, így egyetlen kincse a tizenhét éves lánya, Jules maradt – aki azonban teljesen más, mint ő. Jules értelmet keres mindabban, ami körülöttük történik, magyarázatot a gyűlölködésre, amit születése óta szív magába, az anyjától, a barátaitól és a lakóhelyétől. Ellentétben Mary Pattel, ő még reménykedik, hogy a világon vannak jobb helyek. Az anyja szemében a leginkább egy fura, érthetetlen, de nagyon őszinte tündérnek tűnik, akinek nincs keresnivalója a maffia által uralt környéken.
Azonban Jules eltűnése után Mary Patnek rá kell ébrednie, hogy egyáltalán nem ismerte a lányát. Szép lassan ugyanis kiderül, hogy Jules folyamatosan hazudott neki, szinte mindenben. Így az anyának egy hazugságok szőtte labirintusban kell megpróbálnia folyamatosan előbbre jutni, hogy megtalálja a lányát. És mindezt úgy, hogy közben ne lépjen a maffia tyúkszemére.
És a Dennis Lehane által ábrázolt hazugságháló félelmetes.
Például azért, mert soha nincs vége. Amint Mary Pat tisztáz egy hazugságot, az legalább másik hármat fed fel, olyanokat, amelyek mind az orra előtt voltak – csakhogy nem látta meg őket. Egyrészt, mert az foglalta le, hogy dolgozzon, és annyi pénzt keressen, hogy befizethesse a számlákat. Másrészt meg az éltette, hogy lelkesen részt vegyen a maffia és a nőszervezetek által tervezett tüntetés megszervezésében. És ez a két dolog annyira lekötötte a nap 24 órájában, hogy fel sem tűnt neki, mennyire más a lánya, mint az a kép, amit kialakított róla. Így minden leleplezett hazugság, minden titok, minden olyasmi, amit megtud a lányáról, egy-egy arculcsapás a számára.
Fekete vs. fehér
Ahogyan a regény elején, előszóként szereplő Történelmi jegyzetből kiderül, 1974. június 24-én született egy olyan bírói ítélet, amely nagy felháborodást váltott ki mind a fehérek, mind a feketék körében. Eszerint azért, hogy az iskolákban uralkodó szegregációt megszüntessék, Boston olyan iskoláiban, ahol a legnépesebb a fehér, illetve a fekete diákság, a tanulók jelentős részét ki kell cserélni. Így a fehér gyerekek a feketék által lakott környékre járnának – iskolabusszal – tanulni, és fordítva. A rendelkezés szeptemberben lépne életbe, így a bostoni fehérek lázonganak és tüntetésre készülnek. Egyrészt a diákcsere ellen, másrészt meg azért, mivel szerintük a gazdagabb környékeken, az elit iskolákban nem kényszerítik a diákokat „buszozásra”.
Lehane egyébként, olyan gyerekként, aki a 70-es években nőtt fel Bostonban, átélte mindezt, mivel a két bátyja is utazott ezeken a buszokon.
Ahogyan azt a zsigeri gyűlöletet is átélhette, amivel erre a bostoniak reagáltak.
Erről így mesélt az RTL-nek adott interjúban:
Egy gyereknek szüksége van arra, hogy megbízzon a felnőttek bölcsességében. És mit csináltak ezek a felnőttek? Kövekkel dobálták a buszokat, amiken gyerekek utaztak.
És ha már buszoztatás – az ötlet, hogy írjon erről, tulajdonképpen Ben Afflecktől származik, aki Lehane két regényéből is filmet forgatott (Hideg nyomon, Az éjszaka törvénye). A Hideg nyomon forgatókönyvét is ketten írták a színésszel, és eközben vetette fel Affleck, hogy valakinek írnia kellene a bostoni buszoztatásról. Bár a nyolcvanas években született róla egy dokumentumregény, a Common Ground, az átlagember semmit sem tud erről az egészről. Így hát Lehane írt egy sztorit a buszoztatásról, de főképp a mindent átszövő rasszizmusról – no meg mindazokról, akik a gyűlöletet szítják és kihasználják. És mindezt egy olyan anya szemszögéből, aki csak akkor döbben rá, hogy ezzel a gyűlölködéssel pont azok halálát okozhatják, akiket a legjobban szeretnek, amikor már késő. És Lehane azt is megmutatja, hogy szinte senki nem tanul semmit az egészből.
Mary Pat is a gyerekek érdekeit hangoztatva száll be igen lelkesen a tüntetés szervezésébe, a táblák készítésébe, miközben a fehérek és a feketék világáról elmélkedik. Ugyanúgy, ahogy a szülei, a nagyszülei, a testvérei vagy a kolléganői, ő is úgy gondolja, vannak a “jó feketék” (a “mi négereink”) és a “rossz feketék” – és kizárólag őket szabad „leniggerezni”. Mary Pat őszintén úgy véli, hogy ő haladó szellemű, amiért a dolgos, igyekvő négereket tisztelni igyekszik – mindaddig, amíg azok tudják, „hol a helyük”. Elméletben tiszteli egyetlen fekete kolléganőjüket is – sőt, szerinte talán baráti is a viszonyuk -, míg aztán, igen tragikus módon, kiderül, hogy semmit sem tud róla.
Amikor pedig olyan fordulatot vesznek az események, hogy Mary Pat eljut egy fekete fiú temetésére, nemcsak a saját előítéleteivel szembesül, de azzal is, hogy a feketék ugyanúgy tele vannak gyűlölettel a fehérek iránt.
És Lehane nem ad a regényében lehetőséget a fehér és a fekete anyának a temetés utáni, a közös fájdalomban összekapcsolódó, könnyes kibékülésre, mert tudja, hogy a való életben egy ilyen helyzetben esély sem lenne rá. És ezt kiváló érzékkel a regényben is megmutatja.
(Lehane egyébként a teljes regény folyamán a “fekete” szót használja. Egyszer sem kerül elő a polkorrekt “afroamerikai” kifejezés, nyilván nem véletlenül.)
Ne húzz ujjat a maffiával!
Mary Pat világa néhány, igen alapvető törvényre épül. Tiszteld a szüleidet, dolgozz szorgalmasan, ne keveredj a feketékkel, és, főképp: ne húzz ujjat az ír maffiával.
Boston szegényebb negyedében a maffiatagok igen szoros kapcsolatban élnek a többi lakóval, mint egyetlen, hatalmas (boldog) család. Mindenki tud arról, hogy a férfiak, de a kamaszok jó része is fűvel és kemény drogokkal, sőt, fegyverrel kereskedik (de mélyen hallgat róla), és mindenki tudja, kibe ne kössön bele, nehogy holtan végezze, ő, vagy valamelyik családtagja. Az ír maffia tisztelete azóta törvény, mióta az első bevándorlók leszálltak az óceánjárókról, és Mary Pat is tartotta magát ehhez, még akkor is, amikor a fiát a drogok miatt veszítette el. Olyan drogok miatt, amiket a helyi maffia tagjai árulnak.
Viszont amikor a nő sejteni kezdi, hogy a lánya eltűnésének köze lehet a maffiához, a hűsége napok alatt eltűnik. Lehane nagyon részletesen ábrázolja azt a folyamatot, ahogy az addig szinte félálomban élő nő végre ébredni kezd, és felismeri, hogy a látszat mögött milyen brutális igazságok rejtőznek. Ahogyan arra is rá kell jönnie, hogy semmit sem tud azokról a feketékről, akiket – látszólag – tisztel, miközben ő is szítja ellenük a gyűlöletet.
És amikor felismeri, milyen hihetetlen mértékben bűnös abban, ami a lányával és a fekete fiúval, Augustusszal történt, kimondja saját magára is az ítéletet – ami egyébként a regény legkeményebb és legkegyetlenebb tanulsága:
“Hát, én neveltem fel, nem? Szóval, gondolom, ez az én bűnöm.
Az íróval készített interjúból pedig kiderül, hogy a maffiafőnök Marty Butler karakterét a Bostonban valóban élt ír gengszterfőnök, Whitey Bulger ihlette, aki ugyanúgy a drogok felé terelte a gyerekeket, mint Butler a regényben. És pont olyan kegyetlenül – mondhatnánk, a címre utalva: irgalmatlanul – gyilkolt, vagy gyilkoltatott meg ártatlan embereket, mint Marty Butler, a helyiek nagy „barátja”.
Párhuzamosan futó cselekmény
A történetet nem csak Mary Pat szemszögéből láthatjuk. Lehane mindezt megmutatja egy zsaru, Bobby (Michael Coyne nyomozó) oldaláról is, aki ugyanúgy szeretne igazságot szolgáltatni Mary Patnek és a lányának, mint a fekete fiúnak, Augustusnak. És Bobby szemszögéből azt is meg tudja mutatni, milyen mérhetetlenül nehéz dolga volt egy rendőrnek, ha megpróbált egy olyan környezetben bűntetteket kinyomozni, ahol nemcsak a maffia, hanem a lefizetett rendőrök, bírók, sőt, szövetségi ügynökök is akadályozták a munkáját.
Nincs ez másképp a Jules eltűnése és az Augustus halála körüli nyomozásban sem, ahol – ahogyan arra már Mary Pat is rádöbbent – mindig mindenki hazudik, még a legjobb barátok is. És Bobbynak arra is rá kell jönnie, tisztességes módszerekkel esélye sincs a hazugságok hálójában bármire is jutni, egészen addig, míg egy bosszúálló anya be nem segít a maga sajátos módszereivel.
Lehane azzal, hogy ezt a két karaktert tette meg az Apró irgalmak főhősévé, meg tudja mutatni azt is, milyen tehetetlen az ember, ha egy ilyen világban próbálja betartani – vagy betartatni – a törvényeket.
De azt is megmutatja, hogy amíg Bobby egy fejlődni képes személyiség, addig Mary Pat, a valódi „főhős” egyáltalán nem az. Ha Jules nem tűnik el, a nő egyáltalán nem ismerte volna fel, milyen mérhetetlenül átjárja a gyűlölet, és hogy önmagának is hazudik abban, mennyire tiszteli vagy fogadja el a feketéket. Viszont azt a szomorú igazságot is megláttatja a szerző, hogy attól még, hogy felismerjük ezeket a hazugságokat/igazságokat, még nem biztos, hogy változtatni is tudunk – de főképp: akarunk – mindezen. És Mary Pat ennek a tökéletes mintaképe.
Olyan főszereplőt kreálni, aki elvakultan gyűlölködik, és az ő szemén át mutatni be az eseményeket, nehéz és veszélyes megoldás lehet, de Lehane kiválóan megoldotta.
Így aztán egyszerre lehet szánni a veszteségeibe lassan beleőrülő anyát, de elborzadni is tőle, akár a gondolataitól, akár a tetteitől.
Az, hogy a szerző mondanivalója bőven túlmutat a “ne gyilkolj gyerekeket” vagy “ismerd jobban a saját gyerekedet” szlogeneken, elég gyorsan kiderül. Mary Pat makacssága és kitartó kutatása olyan tényeket is napvilágra hoz, amelyeket Bobby nem kutathatna fel – épp, mert köti a törvény. Mary Patnek viszont egy pont után már tényleg nincs semmi vesztenivalója, és akkor olyan bosszúhadjáratba fog, amiből látszik, hogy igazából semmit sem tanult az egészből. És nemcsak abból, ami a lányával, hanem abból sem, ami korábban a fiával, vagy a két férjével történt. Ahogyan a többi, táblákkal hadonászó, a gyerekét egyszerre védelmező és bántalmazó anya sem. Így a gyilkossági ügyek megoldása tulajdonképpen háttérbe szorul, de az könnyen megérthető, hogy igazából nem is ezen volt a hangsúly.
„Apró irgalmak”
Bárkivel is találkozunk ebben a Lehane által ábrázolt világban, az mind hajlamos a kegyetlenségre. A férjek verik a feleségüket, azok pedig a gyerekeiket. A testvérek egymást püfölik irgalmatlanul, de olyan természetességgel, mintha ez teljesen normális dolog lenne. Nincs olyan szelete ennek a társadalomnak, amelyet ne az erőszak valamilyen formája uralna, miközben a szülők szeretik a gyerekeiket, a testvérek egymást, a maffiavezérek óvják a nagy, boldog családot – holott nincs szinte egyetlen tettük sem, ami ne a gyűlöletről szólna, igazából szinte bárki ellen.
Ahogyan Bobby elmélkedik arról, amikor katonaként fiatal vietnámi fiúkat kellett megölnie:
Hívhatod őket majmoknak, hívhatod őket niggereknek, zsidrákoknak, krumplizabálóknak, mekáknak, digóknak, vagy aminek csak akarod, a lényeg, hogy hívd őket valaminek – bárminek -, ami lehámoz egy réteget emberi mivoltukból a testükről. (…) Ha ez sikerül, rá tudsz venni tinédzsereket, hogy átkeljenek az óceánon, és más tinédzsereket öljenek, vagy rá tudod venni őket, hogy itthon maradjanak, és ugyanazt csinálják.
Hiszen, ha ez így van, akkor nyugodtan bánthatod, az ő fajtájának úgysem fáj annyira. Ezt tanulta Mary Pat is a szüleitől, és ezt adta tovább a gyerekeinek is. Ő ugyanúgy képtelen az irgalomra, mint bárki más a környéken. Épp ezért olyan jól átgondolt Lehane cselekményvezetése, mivel már a történet elején hagyja eltöprengeni azon Mary Patet, mennyiben más az ő lánya, mint akár ő, akár bárki a környéken. Szerinte Jules elvarázsolt lény, aki nem való erre a helyre, és aki többet érdemelne. És csak amikor megtudja, mi történt a metró alá zuhanó Augustusszal, ébred rá, valóban mennyire más volt a lánya. Olyan, aki képes az irgalomra. Bár ez az irgalom egy átlagos, empátiával rendelkező ember számára annyira elborzasztó, hogy az olvasó – remélhetőleg – elborzad tőle.
És Lehane azt is megmutatja az Apró irgalmakban, hogy amíg a gyűlölet vezérel, addig nincs se megoldás, se feloldozás, senki számára.
Ezt a legjobban Mary Pat karakterén keresztül mutatja be, aki mindvégig makacsul ragaszkodik a nézeteihez, és a saját felismerése ellenére sem képes változni. De ezt ábrázolja a mellékszereplők megrajzolásával is, akik ugyanolyan mélyen berögzült gyűlölettel reagálnak mindenre, legyen az Mary Pat nővére, a gyerekükért tüntető asszonyok, Jules kamasz barátai, vagy Augustus, a néger fiú szülei. És láthatjuk azt a hazugsághálót is, amit a maffia – és az emberek, a maffiától való félelmük miatt – maguk és a környék köré fontak, azt játszva, hogy Marty Butler meg a bandája a negyed jótevő angyalkái, akikhez bármikor lehet segítségért fordulni. Ez alól csak Bobby kivétel, viszont Lehane – szerencsére – őt sem páncélos lovagnak írta meg, hanem esendő embernek, egy kigyógyult függőnek, aki szélmalomharcot vív a maffia ellen, és bénázik a párkapcsolatában. Mindezektől olyan jó és erős ez a történet, amit a kemény mondanivaló ellenére – vagy épp miatta – nagyon is érdemes elolvasni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
