Adam Sandler folytatja menetelését a komolyan vehető – vagy annak szánt – filmek világában. Legújabb alakítása egy sci-fi környezetbe helyezett, filozofikus-filozofáló közjátékokkal színesített személyes dráma, Az űrhajós. Mit hoz a saját örökségén túllépni igyekvő színész, és mit hoz maga a film? Leginkább felemás eredményt. Enyhén spoileres kritika.
Alapvetően bírom Adam Sandlert mint embert. Nem zeng a botrányaitól a bulvármédia, nem mászik harsányan az emberek arcába, nem demonstrál bosszantó sztárallűröket. Nem akar többnek látszani, mint ami, mindazonáltal tiszteletet érdemlően igyekszik meghaladni az esszenciális „adamsandlerséget”. Ahogyan Puzsér apánk annak idején oly kitűnően tolmácsolta: Sandler mindig „kedves, kedélyes, közvetlen fickó”, aki „az egyszerű közemberekkel remekül szót ért”, és „nincs nagy farka, de annál sokkal nagyobb a szíve”. Adam Sandler tehát ezt a karaktert igyekszik meghaladni már jó pár éve, és bár nem éppen kortárs filmklasszikusokat tesz halhatatlanná virtuozitásával, azért bezsebelhetett több-kevesebb kritikai, illetve közönségsikert. Sandler a legújabb színészi alakításához Johan Renckkel, a Csernobil sorozat rendezőjével egyesítette erejét, az eredmény pedig Jaroslav Kalfař 2017-es A bohémiai űrhajós (Spaceman of Bohemia) című regényének filmadaptációja.
A vélhetően nem túl távoli jövőben játszódó cselekmény egy űrmisszió és annak egyszemélyes teljesítője körül forog, a valóban jelentős utazás azonban belül történik. Jakub Procházka (Adam Sandler) asztronauta egy ismeretlen eredetű, a Jupiteren túl elhelyezkedő porköd, a Chandra felé közelít űrhajójával. Útjára kizárólag emlékei, lelkifurdalása, továbbá a felesége, Lenka (Carey Mulligan) iránti sóvárgása kísérik el. Illetve ezek sem mindig: a földi irányítóközpont nem engedi eljuttatni Jakubnak azt az üzenetet, amiben az állapotos Lenka közli vele, hogy elhagyja.
Vagyis a kiinduló helyzetben egy végtelenül magányos alakot láthatunk, és a párkapcsolati múltjába való visszatekintések, valamint a jelenkori válság afelől sem hagynak kétséget, hogy a történetben elsősorban a lélektani-drámai elemek kapnak hangsúlyt.
Aztán hamarosan kiderül, hogy Jakub még sincs olyan egyedül, mint hitte, ugyanis a fedélzetre valahogyan odakerült egy telepatikus képességekkel felruházott pókszerű űrlény (szinkronhangja Paul Dano), aki a Chandra közeledtével előlép a rejtekéből és megpróbál bemutatkozni a főhősnek. A kezdeti sutácska ismerkedési kísérletek, súrlódások után a két szereplő között beindul a dinamikus kommunikáció, Jakub megszokja a földönkívüli létezését és társaságát, és szépen kibeszélik a viselt dolgaikat – pontosabban szólva aszimmetrikus módon inkább Jakub beszéli ki a sajátjait. Továbbá elkereszteli a név fogalmát nem ismerő idegent Hanušnak.
A film vizuális szempontból problémás aspektusa ezzel a találkozással meg is mutatkozik.
Röviden és tömören: a földönkívüli, aki mellesleg a film másik főhőse Sandler/Jakub mellett, kinézetre fantáziátlan és nagyjából a 2000-es évek CGI-látványvilágát idézi.
Nehéz ezt finomabban kifejezni. Az űrhajós nem egy sci-fi környezetbe helyezett akciófilm, nem az idegen lények lenyűgöző látványára helyezi a hangsúlyt és nem azzal kíván hatást gyakorolni a nézőre. De Hanuš még ennek fényében is meglehetősen igénytelenül néz ki: lényegében egy közönséges, félember nagyságú pók, aminek történetesen van két tapogatócsápja is, továbbá nyolc helyett hat szeme van, emellett a csáprágói között meghúzódik egy beszédre alkalmas szájszerűség. Maga a technika évtizedekkel repíti vissza a nézőt az időben, az eredmény azonban nem a fiatalság érzése, hanem a kínos ötlettelenség sugallata és az ‘50-es évek szörnyhorrorjainak behatárolt mesterkéltsége. Persze végső soron a néző dönti el, mennyire veszi zokon ezt az igénytelen megoldást, és mivel alapvetően az eszmei mondanivaló áll Az űrhajós fókuszában, ezért jó eséllyel lesznek, akik könnyebben átsiklanak Hanuš alakjának vizuális megoldása fölött. Ettől még kifejezetten összecsapott megoldás az, hogy a ki tudja, milyen naprendszerből érkezett idegen történetesen egy földlakó tölcsérhálós pók külalakját viseli. Ha egy ZS-kategóriás akció sci-fihez kell feleleveníteni az univerzális emberi félelmek tárházát, arra ez a megoldás tökéletes. De ha valaki egy XXI. századi, alapvetően lélektani történet vizuális körítéséhez szeretné hasznosítani – ahhoz kevés.
Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Hanuš felbukkanása nem egyszerűen derült égből, hanem derült kozmoszból történik. Megmagyarázatlan és megmagyarázhatatlan, hogyan juthatott a pókszerű lény egy földi űrhajóra. Ennek semmi technikai nyomát nem kapjuk. Az űrlény valamilyen furcsa okból egyszer csak ott terem a földi űrhajón (természetesen ruhátlanul, ami szinte már a földönkívüliség alapkövetelménye), aztán társalogni kezd a főhőssel.
Az űrhajós problémái nem állnak meg a látvány szintjén. A törekvés nyilvánvaló: egy filozófiai, illetve még inkább lélektani felismerésre kellene eljutni egy űrmisszió körítésében. Mindebből leginkább sekélyes bölcsességekre és olcsó, demagóg „problémafelvetésekre” futja. Jakub és Hanuš beszélgetései alapvetően a K-Pax – A belső bolygó című intellektuális merénylet személyes síkra hozott megfelelőinek tűnnek. A társalgás elsősorban Jakub személyes életére irányul, mindenekelőtt a feleségével való kapcsolatára, illetve kisebb részben a csehszlovák kommunista rezsim áldozatául esett apjához való viszonyára.
Embere válogatja, mennyire tulajdonít jelentőséget a körítésnek egy olyan film esetén, amelynek célja alapvetően egy belső, lelki felismerés folyamatának bemutatása. Az űrhajós azt a kérdést is nyitva hagyja, hogy az események valósak-e, vagy csak Jakub hallucinálja őket. Mindazonáltal nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy
az alapszituáció még a felszínes tudású, laikus néző arcába is harsány, ordító kérdőjeleket vág.
Nem csupán az marad tisztázatlan, hogy jutott Hanuš a Földről elindított űrhajóba. Az sem világos, hogyan képes egy biológiai organizmus sértetlenül, védőfelszerelés nélkül kimenni az űrbe? Csak félig vicces meggyőződésem, hogy Hanuš alakja azért valós a film világában, mert egy űrhajós még hallucinálás közben sem képzelne el ilyen hülyeséget. És ami a kedvencem: sem Sandler karakterét, sem a rendezőt szemlátomást nem különösen aggasztja, hogy Hanuš bemutatkozásképpen egy kiadósat rátüsszent a főhős szkafanderére. Jóformán fel sem merül, hogy a két szereplő milyen mikroorganizmusokat vagy egyéb, potenciálisan veszélyes anyagokat, kórokozókat ragaszthat át egymásra. Mindezt úgy, hogy a földönkívüli lényt konkrétan, kimondottan olyan parazita emészti, ami az egész faját kipusztította. Jóformán csak hab a tortán, hogy egy amúgy csaknem halhatatlan életformáról beszélünk, ráadásul még ez a motívum is a szó legszorosabb értelmében „földhözragadt”, hiszen a különböző pókfajokra specializálódott darazsak parazita szaporodásmódja elég közismert. Még egyszer: nézőfüggő, ki mennyire pörög rá ezekre a látványelemekre, mindenesetre – és most kizárólag a filmről írok, az alapkönyv ismerete nélkül – meglehetősen hervasztó az idegen vizuális ábrázolása.
Ami Az űrhajós tartalmát, mondanivalóját illeti, nem kell számítani semmi extrára.
Magánéleti drámát láthatunk, amelyben a főhős az ingermentes magányban végiggondolja, mi igazán fontos számára az életben.
A felismerési folyamatot a beszélgetés keretezi, ami felveti azt a további kérdést, hogy miért érdekli akár csak fikarcnyit is éppen Adam Sandler karakterének személyes helyzete az emberiségtől tökéletesen idegen lényt. De ez még egy félretehető kifogás. Nagyobb probléma az, hogy a témafeldolgozás közhelyes és felszínes, méghozzá több szempontból.
Mindannyian láttunk már éppen elég párkapcsolati drámát ahhoz, hogy belénk ivódjon az örökérvényű tanulság: a szerelem, a kötődés, a család iránti odaadás fontosabb és erősebb érték az önző karrierhajhászásnál. Az űrhajós nem sokat tesz hozzá ehhez a filmes trópushoz.
Hanuš a párterapeuta és a gyóntató kettős szerepét betöltve lágyan duruzsoló hangon súgja bölcsességeit Jakub és a néző fülébe.
Felidézi Jakub családi életének fontosabb pillanatait, szembesíti őt elhibázott döntéseivel. Itt kell említést tenni a rendezői megoldásról, ami korrektül illik Az űrhajós témájához és üzenetéhez: rendre bejátszásokat kapunk a múlt eseményeiről, az időrend ezért kevert és töredezett. Ez a néző számára átélhetőbbé teszi mindazt, amiről a két főszereplő társalog, ráadásul passzol az űrmisszió célját képező köd természetéhez is, aminek a végkifejletben szerepe lesz. Ez a rendezői megoldás teljesen rendben is van.
Ami kevésbé van rendben, az a témakidolgozás. Az űrhajós egy alapvetően tisztességesen összerakott, jó rendezésű dráma arról, hogy be kell fektetnünk a párkapcsolatunkba és hivatás ide vagy oda, ott kell lennünk a párunk mellett a legnehezebb pillanataiban.
Aki egy pasis/barátnős programhoz egy megható, kicsit giccsbe hajló filmet keres arról, hogy a párkapcsolat egy nem helyettesíthető kincs az ember életében, annak akár Az űrhajós is kitűnő választás lehet.
Ennél mélyebb tartalom azonban nem rejlik a filmben, ami azért kár, mert a potenciál megvan benne. Az alapprobléma egy fontos és létező dilemma: az egész embert kívánó, rendkívüli teljesítmény és a magánélet összeegyeztethetősége. Ennek relevanciájához, azt hiszem, nem kell messzire menni. Nem olyan régen szakértette meg tízmillió hegymászó azt, felelőtlen apa és férj volt-e Erőss Zsolt, amiért a család mellett is életveszélyes küldetésre vállalkozott, avagy a felesége vállalta a kockázatát annak, milyen habitusú emberrel kötötte össze az életét (a témában készült Magasságok és mélységek című filmet röviden a Raptor is méltatta). De ha ettől a konkrét esettől elvonatkoztatunk, akkor is jól ismerjük a képet a sikerük csúcsán lévő emberekről, akik a családjukkal körbevéve vigyorognak, és olvashattuk a köszönetnyilvánítások garmadáját arról, hogy „köszönöm, hogy támogattatok, ti vagytok az igazi bajnokok”, és nem sűrűn érzékeljük, milyen valódi konfliktusok és áldozatok vannak az ilyen lózungok mögött. Az űrhajós épp csak megpendíti ezt a témát, de ha minden fölösleget lehántunk róla, akkor a lényeg összefoglalható egy kétmondatos párbeszédben: „Elhanyagoltad és cserbenhagytad a feleségedet!”, „Jaj, tényleg, hibáztam, sajnálom, rájöttem, hogy a feleségem a legfontosabb”.
Produkciós szempontból Az űrhajós korrektül össze lett rakva. Ahogy fentebb írtam, némiképp zavaró, hogy az egyik főszereplő egy CGI-gumipók. Ezen túlmenően Adam Sandler játéka hozza a szükségest. A cselekmény és a környezet nem igényel különösebben sokrétű színészi munkát; a néző eldöntheti, hogy Sandler hozza-e jól az elvárható játékot, vagy a témához pont elegendőek a színész kvalitásai. Mindenesetre hihetően hozza a végtelen magányban, a romló párkapcsolat rémképétől őrlődő embert. A színvilág viszonylag komor, jól érzékelteti a főszereplő lelki állapotát – Johan Renck jó munkát végzett. Az űrhajós fő problémája nem a forma, hanem a tartalom.
Verdikt
Az űrhajós tehát egy tipikus amerikai filmes üzenetet fogalmaz meg arról, hogy a magánélet végső soron fontosabb a karriernél. Komoly kérdések, komoly helyzetek jönnek elő, de a végső mondanivaló kiszámítható és jól ismert. Ilyen értelemben Adam Sandler valójában nem távolodott túlságosan messzire attól a sablontól, amit az ő színészi ténykedésével azonosítunk. Az űrhajós kétségkívül komolyabb, sőt, komorabb alkotás a tipikus „Adam Sandler-filmnél”, karakterrajza, problémakidolgozása azonban felszínes marad és megreked az egyszerű igazságoknál. Összebújós, romantikus estékre kiválóan alkalmas, de ennél többet nehéz belelátni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
