A második világháborús és holokauszt filmek a leggyakrabban a borzalmak szemléltetésével demonstrálják a modern emberi történelem egyik legszörnyűbb, legmeghatározóbb időszakát. A történések következményei, a változó és visszatérő ideológiák, a transzgenerációs traumák a mai napig indokolttá teszik a téma feldolgozását. Az Érdekvédelmi terület azonban teljesen máshogy nyúl ehhez: az idillen keresztül mutatja meg azt a világközönyt, ami többek között lehetővé tette ezt az egészet.
Rudolf Höss (Christian Friedel), az auschwitzi koncentrációs tábor – ahol több millió embert, főleg zsidókat tartottak fogva, kényszerítettek munkára majd gyilkoltak meg – parancsnoka. Feleségével, Hedwiggel (Sandra Hüller) és öt gyerekükkel éldegélnek idilli otthonukban, közvetlenül a tábor mellett. A telkük egyik oldalát konkrétan Auschwitz falai választják el a szörnyűségektől, amikből hozzájuk inkább csak az átszűrődő hangok jutnak el. Természetesen mindenki tud mindenről, de ez nem akadályozza őket abban, hogy kiélvezzék nyugis hétköznapjaikat: sétáljanak a folyóparton, játszanak a kertben, gondozzák üvegházukban a növényeiket. Martin Amis 2014-es regényének adaptációja ennek a valós helyzetnek a kegyetlen abszurditásán keresztül demonstrálja, hogy egy ország és egy világ közönye is kellett ahhoz, hogy mindez megtörténhessen.
A film különlegessége, hogy egyáltalán nem látunk be a táborba. A holokauszt egy hétköznapi munka és valóság ezeknek az embereknek, amit Höss mechanikus precizitással és szakmai odafigyeléssel végez, szakmai büszkeségét lelve ebben az egészben. A gázkamrák és krematóriumok tervrajzainak szabadalmaztatásáról egyeztet a Topf & Söhne mérnökeivel, menedzseli a történéseket, és igyekszik azon lenni, hogy egy jól olajozott gépezetként működjön a népirtás. Persze felháborodik, amikor az elhamvasztott zsidók maradványait épp abba a folyóba szórják, ahol gyerekeivel fürdik. Felesége, Hedwig menedzseli a háztartást, vigyáz a gyerekekre, pletykál a barátnőivel, fogadja az idelátogató, a kerttől elámuló anyját, és persze kiválogatja a foglyoktól ellopott ruhák és ékszerek közül a számára tetszőt. A nyugalmat megzavarja, hogy Hösst a Berlin közi Oranienburgba költöztetnék egy előléptetés miatt,
ahol majd a magyar zsidók deportálásának igen komoly munkát igénylő feladatát kapja meg.
Az Érdekvédelmi terület elképesztően egyedi abban, hogy ezekre az emberekre fókuszál, és ugyan alig történik benne valami, mégis nagyon intenzív. Ennek fő forrása az a természetes dichotómia, ami bennünk, nézőként kialakul. Tudjuk, hogy mi történik, és közben ennek a családnak a nyugodt életét nézzük, akik a munkahelyi költözés, a koszos víz, a háztartás vezetése és a munkahelyi stressz miatt aggódnak. Persze időnként át-átszivárog az események valódi, borzasztó jellege, de sosem ez kerül a fókuszba. Glazer részéről ez egy merész, kockázatos döntés, de kifizetődő. Ezáltal nincs romanticizálva semmi, és nyers valójában látjuk azt, ahogy ez az egész működött. Egyéni, családi, nemzeti és globális szinten. Sőt, nemcsak ez, hanem a múlt, jelen és jövő atrocitásai. Hogy emberek másokat semmibe vesznek, eltiporják, kisemmizik, kiirtják őket úgy, mintha ez a világ legátlagosabb dolga lenne. Ha körbenézünk a nemzetközi történésekben, jelenleg számos helyen ez zajlik, ugyan így.
Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy az Érdekvédelmi területben mekkora szerepe van a hangdizájnnak. Zene csak a nyitó- és a záró képsorokban van, így Mica Levi zenéjének szinte egésze kimaradt. Helyette Johnnie Burn hangtervező elképesztően komplex térhatású hangvilága emeli következő szintre az alkotást. A háttérben folyamatosan halljuk, hol tompábban, hol erőteljesebben a sikolyokat, a jajveszékelést, a puskaropogást, a gépeket, a krematóriumokat, a bakancsokat, az ütéseket, a katonák, tisztek és őrök üvöltözését: a szisztematikus népírtás általános hangjait. Burns egyébként nemcsak, hogy egy masszív audiogyűjteményt hozott össze, hanem még a tábor tervrajzait is tanulmányozta, hogy a távolságok és intenzitások hitelesek lehessenek. Az élmény egy még realisztikusabb, még nyomasztóbb egész. Mint másoknak az építkezések, iskolák, madarak, autók hétköznapi háttérzajai,
úgy itt a halál, a gyötrelem, a fájdalom és az emberi gonoszság hallatszik át.
Egy ilyen film forgatása megterhelő lehet a maga módján, és ilyen emberek bőrébe bújni sem lehet egyszerű feladat. Christian Friedel és Sandra Hüller bámulatosan alakítanak, megőrizve az egyensúlyt, hogy rideg, önző, de a saját családjukkal, életükkel törődő embereket mutassanak. Nem szörnyetegeket, nem túldramatizált gonosztevőket, hanem embereket, akik megteszik ezt másokkal – vagy hagyják, hogy mások tegyék ezt. Az egész emberi jellege – és nem embersége – teszi az Érdekvédelmi területet még gyomorforgatóbbá. Łukasz Żal operatőri munkája pedig egyfajta „náci realityként” enged betekintést a hétköznapokba, megmutatva, hogy az átlagos pillanatok és a történelmi jellegűek között gyakran teljesen elmosódik a határ.
Az Érdekvédelmi terület egy olyan film, ahol minden tudatosan, precízen, átgondoltan lett elhelyezve. Nincsenek töltelékek, időhúzások: a kb. másfél órás játékidőben mindennek pontos helye van, és a narratívát szolgálja. A téboly enyhítéseképp láthatjuk, hogy valaki próbál segíteni a zsidóknak, például ételt rejtve el nekik – ez is fontos, ugyanis rávilágít arra, hogy voltak olyanok, akik próbáltak segíteni, ahogy tudtak. (Érdekesség egyébként, hogy a filmben használt ruha és bicikli egy valódi emberé volt, aki ugyanígy segített az auschwitzi foglyoknak.)
Glazer az Érdekvédelmi területtel egyedi, visszafogott, és mégis intenzív módon tette gazdagabbá nemcsak a holokausztfilmek, hanem úgy általában a szakma korpuszát.
Meg kell mutatni ezt, így, ilyen módon, hogy tanulhassunk belőle, és elkerülhessük a jövőben – bár az emberiségnek ez sajnos sosem volt az erőssége. A film nem hosszú, de tartalmas, és a végére képes teljesen kizsigerelni, egy igazán elképesztően bravúros fináléval, ami megmutatja, hogy az elkövetők is emberek: csak belül teljesen üresek. Mindenki más pedig hagyta, hogy ezekkel az atrocitásokkal töltsék ki magukat. Mert egy közösség közönye vezetett idáig, nem (csak) egyéni „szörnyek” tettei.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
