Újabb élőszereplős adaptációt kapott a Nickeloden kultikus, anime-inspirálta rajzfilmsorozata, az Avatár (magyar alcímén Aang legendája). A mostani, netflixes feldolgozás, az Avatár – Az utolsó léghajlító széria vizuálisan elég közel áll az eredetihez, azonban más tekintetben sajnos messze nem ér fel hozzá. Évadkritika.
Az Avatár – Az utolsó léghajlító egy olyan fantáziavilágban játszódik, amelyben egyes emberek képesek valamely alapelem „idomítására”, azaz kedvükre alakíthatják és használhatják azt. Minden elem köré külön kultúrák is szerveződtek: a Tűz Népe, a Föld Népe, a Víz Népe és a Levegő Népe. Ez a négy civilizáció sokáig békében élt egymással, amiben kiemelt szerepe volt az Avatárnak, vagyis annak a kivételes személynek, aki mind a négy elemmel bánni tud. Aztán egyszer a Tűz Népe élére olyan uralkodó kerül, aki fejébe veszi, hogy meghódítja a világot, és ennek érdekében először az Avatár aktuális, még kiskorú reinkarnációjával, Aanggal (Gordon Cormier) akar végezni. A fiatal fiú megmenekül ugyan, de hosszú időre a jég fogságába kerül, és amikor egy évszázaddal később a Víz Népéhez tartozó testvérpár, Katara (Kiawentiio) és Sokka (Ian Ousley) kiszabadítja őt, már egy háború dúlta világban tér magához. Ahhoz, hogy visszaállítsa a békét, sorban mindegyik elem irányítását el kellene sajátítania, de ez hatalmas kihívás a harcok dúlta világban, nyomában a Tűz Urának fiával, Zukóval (Dallas Liu). Szerencséjére azonban nem kell mindennel egyedül megbirkóznia.
Az élőszereplő sorozat csak a főbb elemeket tartotta meg az Avatár eredeti változatának alaptörténetéből, a cselekményt erőteljesen átírták és megkurtították, de a változtatások többnyire ötletesek.
Mivel több mellékszál kimaradt, rajongóként nyilván bizonyos dolgokat hiányolhat az ember. Például az már előzetesen felháborodást váltott ki a fanok körében, hogy az egyik főszereplő, Sokka szexista hozzáállását kihúzták a sztoriból. Ezzel szemben felmerült az a kifogás, hogy a karakter fejlődésének része volt a nőkkel szembeni előítéletek leküzdése, ezért többek szerint az új változat elvett valami fontosat ebből a figurából. De azt gondolom, hogy ez az állítás vitatható: az eredeti változatban megjelenő szexizmus legalább annyira tekinthető puszta humorforrásnak, mint lényeges karakterjegynek. Összességében elmondható, hogy igazán fontos dolgot – vagyis olyasmit, ami a sztorit alapjaiban, szellemiségében írná át – nem hagytak ki. A világépítés talán a kelleténél kisebb hangsúlyt kapott, de ami a sztori megértéséhez szükséges, az összerakható a látottakból és elhangzottakból.
Azonban hiába lett korrekt a történet tömörítése, maguk a forgatókönyvek sajnos kifejezetten gyengére sikerültek.
A tempót nem igazán tudták eltalálni, és vagy túlságosan elkapkodják a dolgokat, vagy épp ellenkezőleg, felesleges töltelékjelenetekkel lassítják le a cselekményt. A Pilot epizódban például a szükségesnél jóval hosszabb az epilógus, miközben a vízidomítással eleinte még küszködő Katara fejlődése eléggé elsietve, szinte egyik pillanatról a másikra megy végbe a rész közben. Emellett előfordulnak furcsa, logikátlannak tűnő ide-oda ugrálások a cselekményben: Zuko herceg és nagybátyja, Iroh (Paul Sun-Hyung Lee) az Avatar keresése közben időnként mintha teleportálnának a hajójukról a szárazföldre és vissza. Mindennek tetejébe a párbeszédek sokszor elég rosszul megírtak, vannak elég esetlen, esetenként kínos dialógusok a sorozatban. Nehezen lehet megérteni például, hogy miért érezhették szükségesnek beleerőltetni azt a poént, hogy a fejvadásznő June (Arden Cho) „helyesnek” tartja az öreg Iroh-t (különösen annak fényében, hogy Sokka szexizmusa a készítők szerint nem fért bele).
Az Avatár – Az utolsó léghajlító másik nagy gyenge pontja a szereposztás, amit a négy központi karakter esetében sajnos elrontottak.
Ezúttal figyeltek arra, hogy megfelelő etnikumú színészek legyenek az adaptációban – elkerülendő a filmváltozatot ért kritikákat –, azonban a fiatal szereplők kiválasztása más szempontból erősen kifogásolható. Az Aangot játszó Gordon Cormier egész jó abban a néhány jelenetben, amikor az ifjú Avatárt bohókásnak láthatjuk, de a komolyabb, drámaibb részekben elég gyenge a játéka. Kiawentiio és Ian Ousley pedig egyáltalán nem tudják visszaadni Katara és Sokka érzelmi sokoldalúságát, egy-két arckifejezéssel csinálják végig az egész évadot. Egyedül a Zuko herceget megformáló Dallas Liu alakítása meggyőző, viszont ő a megjelenésével, kisugárzásával egyáltalán nem illik ebbe a szerepbe, nem tudja igazán megtestesíteni a rajzfilmsorozatban megismert karaktert. Bár a további szereplőket jól sikerült összeválogatni, a főhősök félrecastingolása teljesen rányomja bélyegét az Az utolsó léghajlítóra.
Ha van az új Avatár sorozatnak erőssége, az a látvány.
A jelmezekkel, helyszínekkel remekül sikerült visszaadni az eredeti képi világot: a figurák és épületek mintha csak a rajzfilmes változatból elevenedtek volna meg. A részletgazdag díszletek és lélegzetelállító tájak mellett pedig külön ki kell emelni, hogy mennyire nagyszerűen animálták az elemek „idomítását” Az utolsó léghajlítóban. Talán a végső nagy csatajelenet az egyedüli, aminek a kivitelezése nem lett az igazi a látványosság tekintetében.
Azonban a vizuális élmény önmagában kevés. Még akkor is, ha rajongóként igazán értékelni tudja az ember azt, hogy a látványvilág a rajzfilmsorozatot idézi. Ugyanis hiába néz ki jól Avatár – Az utolsó léghajlító, ez nem tudja kárpótolni a nézőt rosszul megírt forgatókönyvért és a főszereplők gyenge alakításaiért. Az M. Night Shyamalan-féle mozifilmes változatot sok bírálat érte – ahogy azt retrospektív kritikánkban is írtuk, nem feltétlen megérdemelten –, de azt mindenképp el kell ismerni, hogy annak a verziónak volt egy egyértelmű íven mozgó, kerek története, és nem volt tele kínos dialógusokkal – ellentétben ezzel a sorozattal. Ami tehát a One Piece esetében sikerült, az Avatárral már nem jött össze a Netflixnek.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
