Egy ország bánja, hogy az elnök nem ment terápiára – A rezsim kritika

A rezsim alkotója és írója, Will Tracy korábban az Utódlás forgatókönyvén is dolgozott, majd új, saját projektbe kezdett. Az írót ugyanis mindig is érdekelték a különböző rezsimek és autoriter rendszerek történetei, szabadidejében sok könyvet olvasott róluk. Elmondása szerint egy olyan történetet szeretett volna elmesélni, amely egy kitalált, tündérmese hangulatú helyen játszódik, ami történetesen Közép-Európában van. Tracy nem akart triviális helyszínt választani a sorozatának, mint mondjuk az USA, vagy Kína, és jól is tette. A közép-európai színtér ugyanis önmagában egy feszültségforrás a sztoriban: a kis ország se a keleti, se a nyugati hatalmak közé nem tartozik (pedig szeretne), és amelynek vezetője elvesztette a kapcsolatát a népével és a zárt kis világában él (ismerős ez valahonnan.). Tracy a diktátor szerepére Kate Winsletet kérte fel, a színésznő pedig szinte rögtön igent mondott.

A sorozat főhőse pedig Elena Vernham (Kate Winslet), a „kancellár”. A titulus csak egy jól hangzó cím, valójában a nő egy diktátor, aki, miközben csillogó palotájában él, népe komoly elnyomás alatt szenved. A hatrészes minisorozat a diktatúra egy évét meséli el, ami alatt Elena addig szilárdnak hitt hatalma lassan megroppan és összeomlik.

Mivel csak hat epizódból áll, A rezsim kizárólag a diktatúra hanyatlására és Elena bukására koncentrál. Nem tudjuk meg, hogyan lett diktátor az egykori orvosból, sokáig magát az országot sem látjuk, nem ismerjük meg az emberek mindennapjait. A forgatókönyv a kancellár fényűző palotájának eseményeire, és a nő szűk bizalmi körére koncentrál, valamint a rendszerének összeomlására. Ez viszont egyáltalán nem gond, sőt, a hat epizód alatt kimerítő és szórakoztató képet kapunk a diktatúráról, annak hipochonder és üldözési mániás vezetőjéről – és a végről.

Elnöknői ügyek

Elena Vernham karaktere a sorozat egyik alappillére, és egyben legérdekesebb eleme. Kate Winslet nagyszerű játékában egyszerre imádnivaló és megvetendő a kisebbségi komplexusokkal küzdő, sokszor nevetségesen pösze és beszédhibás női kancellár. Elena rendelkezik mindazon tulajdonságokkal, amikkel egy klasszikus diktátor: megalomán, a realitásérzékét elvesztette, hataloméhes, kicsinyes és üldözési mániás. Nemcsak a merénylőktől fél, hanem a korábbi tüdőbaja miatt a penésztől is. Képes az egész palotáját renováltatni, és még egy külön embert is tart arra, hogy előtte sétálva mérje mindig a levegőben a páraszintet. 

Eddig azt gondolnánk, hogy semmi különös nincs a sztoriban, hiszen láttunk már üldözési mániás diktátorokról szóló filmet és sorozatot (Utódlás, Sztálin halála, Az alelnök). A rezsim abban különleges, hogy van egy egyedi atmoszférája és humora, tipikusan a közép-európai és keleti rendszereket figurázza ki, és egy női vezető van hatalmon, aki egy emlékezetes és szórakoztató karakter.

A forgatókönyv lassan, fokozatosan vezeti fel a bukást. Elena a bizalmasai tanácsát követve rombolja le először a külpolitikai kapcsolatait, majd veszti el végleg a kapcsolatát a valósággal. Kisebbségi komplexusától vezérelve egyre elborultabb terveket hajt végre, egyre furcsább szokásokat vesz fel, és egyre jobban bekattan. Az átmenet folyamatos, és az utolsó két részben már teljesen abszurddá, viccessé válik. A tanácsadóinak egyre nehezebb dolguk lesz, ami Elena elborult ötleteinek kivitelezését illeti. A kancellárnő képtelen belátni, mit tett, hogy mennyire gyűlöli a népe, és kényszeresen ragaszkodik a hatalmához. A rezsim vége felé ismerhetjük meg, mit is érez az ország népe valójában, és bár a lázadás folyamatát nem látjuk, az a háttérben jól végigkövethető, mi vezetett az egyre nagyobb feszültséghez, és mi az a szikra, ami kirobbantja aztán az eseményeket.

Elena kapcsán az írók behoznak egy elég furcsa szerelmi szálat is, ami azért is izgalmas, mert a kancellárnő és a férfiak közt igencsak fura kapcsolat van. Sokáig nem tudjuk eldönteni, hogy Elena irányítja-e a férfiakat maga körül, vagy azok őt. Az igazság valahol a kettő közt van. A rezsim elején ugyanis kiderül, hogy Elena épp egy éve vesztette el apját, aki egy nárcisztikus, bántalmazó ember lehetett, aki terrorizálta a lányát, és bántotta, amiért nem elég erős. Elena ezért végig kisebbségi komplexusokkal küzd, és emiatt bonyolult a kapcsolata a történet többi férfi főszereplőjével is.

A sztori egyik katalizátora ugyanis Herbert (Mattias Schoenaerts), akit a kancellár mellé jelölnek ki, mint „páramérő embert”. Herbert egy pszichopata, agresszivitási gondokkal küzdő férfi, akit viszont elvarázsol Elena. A férfi megpróbálja meggyőzni a nőt, hogy az országa az amerikaiak nélkül is életképes, és vegye a kezébe az irányítást. Ez indít el aztán egy olyan eseménysort, ami aztán a totális káoszhoz vezet. Elena és Herbert se veled-se nélküled mérgező kapcsolatát egyszerre szórakoztató és fájdalmas nézni.

Vannak tiszta pillanatai, amikor jól látja a rendszer romlottságát és Elena személyét, ám ezeket mindig elhomályosítja a nő iránt érzett elvakult rajongása. Matthias Schoenaerts ismét katona szerepet öltött magára, ugyanakkor ebben nagyon jó is: az alakítása nagyon erős, hiteles, és a keleti-európai akcentusa igazán autentikus jelenséggé teszi.

A sorozat többi karaktere is remekül meg van írva, legyen szó Elena tutyimutyi férjéről, vagy a tanácsadóiról. A miniszterek kapcsán sem szépít a sorozat, ugyanis mindegyik hatalmi pozícióban lévő férfi egy gazember: nem érdekli őket, hogy a vezetőjük tönkreteszi az országot, talpnyalók maradnak, és amint rezeg a léc, menekülőre fogják.

Valahol Európában

A sorozatbeli fiktív kis ország kapcsán Tracy nagyon ügyesen vegyíti a régi és aktuális közép-európai országok és diktatúrák elemeit. Egyik, létező országra sem lehet ráismerni, mégis, sok aktuálpolitikai és történelmi sajátosságot felismerhetünk. A kultúra kapcsán ilyen a történelmi múlt és alapító ősök kutatása és rajongásig való tisztelete, a régi kultúra és hagyományok felelevenítése. Van itt orosz-ukrán háborús párhuzam is, vagy a sztálini rendszerre való vizuális és politikai utalások is. Magyar politikai párhuzamokat is felfedezhetünk: a fiktív ország közel van mind a kelethez, mind a nyugathoz, de egyik területen sem tudja igazán felvenni a versenyt a nagyokkal – csak szeretné. 

Elena eszközei közt megtalálhatóak a diktatúrához szükséges, klasszikus dolgok: az erős katonai jelenlét a palotában és az országban, megszorítások, a nép kizsákmányolása, a social média manipulálásra való használata. A politikai foglyokat azzal kínozzák, hogy 0-24 a propaganda híradót adják a cellában (e kapcsán eszembe jutott, hogy olyan, mintha az M1 híradó menne loop-ban), a külpolitikai botrányokat eltussolják és folyamatosan mossák az emberek agyát az álhírekkel.

Egyetlen, létező országot említenek A rezsimben, és az az USA. Az amerikaiak juttatták ugyanis hatalomra Elenát (ahogyan a történelem során volt erre már példa, például a dél-amerikai országok kapcsán), cserébe az olcsó munkaerőért és beruházásokért – és persze a régióban való erősebb jelenlétért. A sorozat elején azonban kiderül, Elenát már nem tudják kordában tartani, aki saját hatalmától megrészegülve kezd ámokfutásba. A történet nem menti fel az USA-t, sőt, a sztori előrehaladtával egyértelművé válik, hogy ők is hasonlóan romlottak, mint Elena rendszere.

A kancellárnő palotája fényűző, díszes, a dzsungeles tapétáról és az arany gepárd szobrokról nem is beszélve. Az ország szép, viszont szürke, kopott és szegény, amit még megfejel a paneldzsungel is. A minisorozat közép-európai hangulatán sokat dob még Alexandre Desplat zenéje is, aki visszatér a Grand Budapest Hotel hangzásához, remek hangulati aláfestést adva a sztorinak.

Az évad lezárása keserédes. Az utolsó epizódot nagyon elhúzták az írók, sokáig egyhelyben toporog a cselekmény, és a végén nem húz meglepőt vagy váratlant. Felvillan a remény ugyan egy Ceaușescu-féle hatalom megdöntésre (szépen utal erre A rezsim), ám csalódnunk kell. A befejezés nem szépít, realisztikus és pont ezért keserű. Egy dolog a diktatúra elleni fizikai és jogi küzdelem – és egy másik a valóság. A forgatókönyv a reális, de unalmasabb utat választja a végkifejletet tekintve.

Verdikt – A rezsim jó néznivaló lesz

A rezsim rendkívül szórakoztató, abszurd minisorozat, amely sokszor ijesztően valósághűen idéz meg diktatúrákat és diktátorokat. A karakterek összetettek, a színészi alakítások emlékezetesek, a humor pedig jól működik. Viszont nem akar újat mondani, nagy igazságokra rámutatni, vagy a műfajba csavart vinni. A forgatókönyv a végkifejletet tekintve kissé kiszámítható, de összességében Kate Winslet játéka és a humora miatt kihagyhatatlan minisorozat.