Immár 4. évadával jelentkezett az Apple TV+ sci-fi sorozata, az űrkutatásnak egy alternatív történetét bemutató For All Mankind. Legújabb részeiben a széria új vizekre evezett, de legfontosabb erősségét megtartotta. Évadkritika.
A For All Mankind abból az alapvetésből indult ki, hogy ha a szovjetek lettek volna az elsők a Holdon, akkor az űrverseny tovább folytatódott volna. Erre építették fel a sorozat fiktív történelmét., és ennek megfelelően a nagyhatalmak szembenállása alapvetően határozta meg a bemutatott eseményeket. Ezzel szemben a 4. évad azzal indít, hogy bejelentik a hidegháború végét, ami már előre jelzi:
az országok közötti versengés helyett ezúttal egészen másfajta konfliktusok mozgatják a cselekményeket.
Ami a történelmi korszakot illeti, a sorozat mostanra már majdnem felzárkózott a valósághoz, ugyanis az új részek immár a 2000-es években játszódnak. A Marson eddigre egész komoly bázis épült ki, amelyet több nemzet és óriáscég irányít közösen, még ha nem is mindig teljes egyetértésben. Ahogy azonban kezd kiépülni egy miniatűr társadalom a vörös bolygón, csak idő kérdése, hogy megjelenjenek azok a problémák, amelyek a földi politikai közösségekre is jellemzőek: a Boldogság Völgye nevű kolónia lakossága lényegében két kasztra szakad, az ezek között feszülő ellentét pedig egyre jobban kiélesedik. Ráadásul éppen akkor, amikor feltűnik a Mars közelében egy aszteroida, amely fontos nyersanyaglelőhelynek ígérkezik, emiatt az emberiségnek nagy szüksége volna rá.
A For All Mankind kezdettől erősen karakterközpontú volt, de mivel ezúttal az űrverseny témáját már maga mögött hagyta a sorozat, a 4. évadban immár kizárólag az emberi problémákra fókuszált.
A cselekmény szép lassan építkezik, a konfliktusforrások már viszonylag hamar felvillannak, de csak egy idő után lesznek belőlük konkrét nézeteltérések. Elejétől fogva világos, hogy az űrhajósok kiváltságos helyzete ellenérzést vált ki a marsi telepen dolgozó munkásokból, de ez a szembenállás csak hosszadalmas felvezetést követően válik tényleges összeütközéssé. Közben vannak személyes ellentétek is egyes karakterek között (a vörös bolygón és a Földön egyaránt), ami szintén tovább bonyolítja a helyzetet. Bizonyos szempontból a korábbinál is kiábrándítóbb világ- és emberképet vázol a sorozat, hiszen ezúttal a történelem szempontjából is sorsdöntő eseményeket nem hatalmi harcok, inkább kisszerű húzások, munkahelyi játszmázások és stiklik határozzák meg.
De a nagy politikai helyzet átalakulása, az események közegének megváltozása nemcsak azzal jár, hogy újfajta konfliktusok kerülnek előtérbe, hanem hogy
a megszokottól eltérő karaktereket emel a középpontba a For All Mankind. Egyrészt újfajta hősöket hoznak be a történetbe, másrészt a visszatérő figurák a korábbitól eltérő szerepet kapnak.
A mindeddig az események élvonalában mozgó veterán űrhajósokat némileg hátrább léptették: az örök kötelességtudó Danielle Poole (Krys Marshall) a marsbázis vezetője lett, és ebben a szerepkörében leginkább csak fut a történések után, míg a csökönyösségét és egóját öregkorára is megőrző Edward Baldwinnak (Joel Kinnaman) ezúttal csak a szarkavarás és összeesküvés marad. A 3. évadban feltűnt, némileg Elon Muskot idéző nagyvállalkozó, Dev Ayesa (Edi Gathegi) most egy másik oldaláról, hazárdírozó idealistaként mutatkozik be, Aleida Rosales (Coral Peña) az űrprogram megoldandó problémái helyett a poszttraumás stresszel küzd, Margo Madison (Wrenn Schmidt) pedig a szovjet „vendégszeretettel” ismerkedik. Új főhősökként jelenik meg mellettük két egyszerű munkás, Miles Dale (Tobby Kebbell) és Samantha Massey (Tyner Rushing), akik különbözőképpen igyekeznek javítani a helyzetükön.
Noha a régi karakterek közül többen már nem tértek vissza, a helyükre bőven érkeztek újak, így a sorozat 4. évada is eléggé zsúfolt lett, és a játékidő kevés volt ahhoz, hogy minden folyamatot rendesen bemutassanak.
Emiatt időnként kissé darabosnak, hiányosnak hat a cselekményvezetés, egyes váltások, fordulatok pedig hirtelennek tűnnek, és a befejezés is némileg elnagyolt lett. Emellett van egy, a csempészés körül forgó történetszál, amelynek a valószerűsége némileg megkérdőjelezhető. A világépítés pedig ezúttal eléggé háttérbe szorult: bár a Szovjetunióban történtekből nagyon szépen ízelítőt adnak, az amerikai politika alakulását – aminek a korábbiakban elég nagy szerepe volt – ezúttal letudják néhány tévéhíradó-bejátszással.
Ugyanakkor az továbbra is egy nagy erőssége a For All Mankindnak, hogy rendszeresen viszi el váratlan irányba a cselekményt. Annyira, hogy igazából leginkább ezzel tudja fenntartani a feszültséget a sorozat.
A körülmények alakulásában, és a karakterek viselkedésében beálló meglepő fordulatok pedig elsősorban azért tudnak jól működni, mert a sztorit jó érzékkel építették fel – és ez egyaránt igaz az egyes epizódokra, valamint a teljes évadra. Ez pedig kárpótolja a nézőt a sztori kisebb hiányosságaiért. Mindehhez hozzájön a sorozattól megszokott színvonalú megvalósítás, a hatásos látvány és a remek színészi játékok.
Mivel a sztori már régen túlnőtt az űr meghódításáért folytatott versenyen, gyakorlatilag a végtelenségig továbbszőhető a sorozat sztorija, de legalábbis egy, a megmaradt eredeti karakterek élettörténetét lezáró évadot még érdemes lenne elkészíteni. Ugyanakkor
a For All Mankind az eddigi 40 epizódjában is egy szép ívet járt be, szóval folytatás nélkül is megállja a helyét – sőt, ki is emelkedik a sorozatmezőnyből, saját műfajában különösen.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
