Az Előző életek egy empatikus, megható elemzése a szerelemnek kettő plusz egy emberen és közel három évtizeden keresztül.
A szerelem egy nehezen definiálható, folyton változó, alakuló, mérhetetlenül szubjektív dolog. Az ókori költészettől a modern romantikus drámákig találkozhattunk értelmezésének több száz változatával, nem beszélve arról, hogy a tudomány is keresi a választ azokra a kémiai és agyi folyamatokra, amik kiválthatják belőlünk ezt az érzést. Aki volt szerelmes, az tudja, hogy milyen szerelmesnek lenni, de nehéz ezt körülírni. Nehéz azért is, mert nem univerzális, nem egységes. Nem mindenki ugyanúgy szerelmes. Lehetünk szerelmesek rövid vagy hosszú ideig. Beleszerethetünk valakibe hirtelen vagy sok idő után. Elfojthatjuk magunkban, vagy megélhetjük teljes egészében. Lehet persze szemantikázni, hogy „az nem is biztos, hogy szerelem volt, csak vonzalom, vagy fellángolás, vagy szeretet, vagy…” – teljesen mindegy. A szerelmet annyiféleképp élhetjük meg, ahány ember a világon, és ahányszor szerelmesek leszünk. Ilyen egyszerű, és ilyen bonyolult. És a szerelem megmaradhat, kísérhet akár életünk végéig. A szerelem elmúlhat, és velünk tarthat kellemes emlékként, akár kínos élményként, vagy épp traumaként. Azt nehezen tudjuk kezelni, hogy kibe és hogyan szeretünk bele, azt viszont igen, hogy ehhez mi magunk hogyan viszonyulunk, miként kezeljük, és miként bánunk másokkal. Főleg, ha épp belénk szerelmes valaki. Celine Song író-rendező részben önéletrajzi filmje, az Előző életek gyönyörűen közelíti meg ezt a témát, úgy válva érzelmessé, hogy közben egyáltalán nem szentimentális.
Nora (Greta Lee) Koreában született, de szüleivel és testvérével Kanadába emigráltak, ahonnan utána New Yorkba költözött, hogy írással tudjon foglalkozni. Gyerekkorában volt egy iskolás szerelme, Hae Sung (Teo Yoo), aki ott maradt Koreában, és nem is tartották egymással a kapcsolatot. Évekkel később azonban online ismét egymásra lelnek, de rájönnek, hogy kapcsolatuknak ebben a formában nincs jövője. Mire ismét találkoznak, ismét több év telik el; Nora férjhez ment Arthurhoz (John Magaro), Hae Sung amerikai látogatása pedig mindenkinél érzelmeket kavar fel. A film gyakorlatilag Nora és Hae Sung kapcsolatát vizsgálja közel 25 éven keresztül, elemezve nemcsak a szerelmet és szeretetet,
hanem az emberi lét aspektusait.
A kb. 100 perces film maximálisan kihasználja játékidejét, hogy igazán megható és elgondolkodtató karakterrajzokat vázoljon. Mindezt elképesztő empatikusan, de nem didaktikusan teszi, szemléltetve, hogy az érzelmek nem tudnak csak úgy elmúlni, főleg ilyen helyzetekben nem. Másrészt mindezt nagyon éretten kezeli, szájbarágás nélkül, hagyva a nézőnek, hogy maga értelmezze és érezze a látottakat.
Egy elképesztően izgalmas gondolat – amit kiemelnék – egy párbeszéd Nora és férje, Arthur között, miután kiderül, hogy Hae Sung Koreából Amerikába látogat, és találkozni fognak. Arthur kifejti, hogy milyen ironikus a maga módján, hogy az ő kapcsolatuk teljesen egyszerű, míg Hae Sunggal egy igazi románc lehetne, ahol ő a „gonosz fehér férj”, aki miatt nem lehetnek együtt, és akihez csak a zöldkártya megszerzése miatt ment talán hozzá. Ezen túl végiggondolja, hogy elvégre csak azért házasodtak össze, mert véletlenül találkoztak, és épp egyedül voltak – és ha akkor mással találkozott volna Nora, akkor most mással lenne együtt. Erre feleli a nő azt, hogy ezt az életet éli vele, és neki ennyi elég. Ez egy elképesztően intim és nyers, de egyben tényszerű elemzése a világ párkapcsolatainak.
A film komoly erőssége azonban, hogy ezeket nem dramatikusan, hangosan, indulatosan kezeli, hanem elképesztő természetességgel: mintha valódi emberek életébe pillantanánk bele.
Ehhez persze jelentősen hozzájárul az, hogy Greta Lee fantasztikusan alakítja karakterét, azt a sokoldalú személyt, aki az évek során saját erőfeszítései árán juthatott el idáig az életben. Elvégre ő még Na Youngként született, majd angolos hangzású nevet választott magának, és Kanadából az Egyesült Államokba költözött, hogy megélje álmát. A film egyfajta óda a bevándorlók előtt is amellett, hogy ezt sem romantizálja túl.
Csodálatos Teo Yoo is, aki a koreai mókuskerékbe szorulva teljesen átlagos – azon túl, hogy milyen kötelékek fűzik Norához. Átlagossága azonban egy mély érzelmi világot rejt, amit egyfajta sztoicizmussal fogad. Benne sincs düh vagy harag, csupán egy az életét végig kísérő melankólia, aminek alapja: mi lett volna, ha…? Hiába nincsenek azonban együtt Norával, kettejük között van egy kötelék, amit lehet szerelemnek nevezni is – de nincs értelme muszájból szót keresni rá. Hae Sung egyszerre „a hátrahagyott” archetípusa, de közben sokkal több is ennél: ezt a „többletet” pedig nemcsak a történetben betöltött szerepe miatt kapja, hanem
mert Song igazi emberré formálta forgatókönyvében.
Leegyszerűsítve egy szerelmi háromszöggel van dolgunk, de ennél sokkal, de sokkal többről van szó. Érzelmi szálakról és kötelékekről, be nem teljesedett szerelmekről, hosszútávú életutakról, és persze arról, hogy az emberi kapcsolatok és a hovatartozások mennyire határozzák meg identitásunkat. Hogy mikor beszélhetünk ténylegesen előző életekről, mikor kezdünk egy újat, és mikor temetjük a régit. Nora egy ponton arról beszél, hogy találkozása Hae Sunggal egyszerre erősíti koreai identitását, ahogyan azt is, hogy ”külföldibbnek” is érzi magát hozzá képest. Ez a dichotómia paradoxonnak tűnhet, de a bevándorlóknál egyértelműen tapasztalható – ahogy érzem én magamon is. Ugyan Nora nem jár vissza Koreába, de a nyelv mellett az emlékek kötik egykori hazájához, ahogy az ott kialakított emberi kapcsolatokat sem feledheti el örökre – még úgy se, hogy hirtelen szakította meg őket.
Az Előző életek filmben Shabier Kirchner operatőri munkája is kimagasló. Egyrészt remekül ad térérzetet, elhelyezve minket az adott helyszínekbe, átadva azok miliőit, legyen szó Szöul vagy New York utcáiról, egy zsibongó koreai kocsmáról vagy egy amerikai bárról. Emellett alanyaihoz is bámulatos intimitással ad hozzáférést, sokszor mintha mi is egy helyszínen lévő perspektívájából kapnánk betekintést valamibe, ami csak kettejük között van, ami csak kettejüknek szól. Kirchner képes felnagyítani az apróságokat, jelentéssel megtöltve pillantásokat, tekinteteket, testtartásokat.
Az Előző életek egy gyönyörű film, ami egyszerre intim, de univerzális. Szól a párkapcsolatokról és az emberi valóságról, mindezt természetességgel, prédikálás nélkül. Aki volt már szerelmes, rengeteg elemével tud majd azonosulni – ahogy az is, aki nem (vagy csak úgy gondolja). Érett, végtelenül megható és elgondolkodtató, köszönhetően nemcsak a pazar forgatókönyvnek és rendezésnek, hanem az operatőri munkának és a színészek mesteri alakításának. Romantikus film annak minden megszokott terhe és kliséi nélkül. Randifilm is, és talán pont úgy, ahogyan ezeknek működniük kellene. Dráma is, ami lélekemelő, de melankolikus is egyszerre. És mindenek felett: emberi.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
