Sablonos, unalmas és száraz. Még, ha legalább jól nézne ki. Ám, a Rebel Moon – 1. rész: A tűz gyermeke sajnos nem pusztán nagy ívű sci-finek, de Zack Snyder filmnek is meghökkentően gyenge.
A Netflixre készített – eredetileg Star Warsnak írt, de önállósodott – Rebel Moon – 1. rész: A tűz gyermekében épp az volt számomra a legizgalmasabb, hogy ez Snyder eredeti világa lesz. Egy nagyszabású sci-fi, amit nem köt gúzsba semmilyen korábbi kánon, vagy adaptációs elvárás. Hogy ez lesz az a film, ami magnum opuszként foglalja össze a Snyder életművet. Amelynek segítségével sikerül majd igazán megértenem azt, hogy mit tud Snyder, amivel ennyire telibe találja egy, a közösségi médiában kifejezetten hangos réteg érzelmi világát.
Noha számítottam arra, hogy a kritikusok nem feltétlenül rajonganak majd a Rebel Moon első részéért, de arra is, hogy ha nem is lesz „jó”, mindenképpen érdekes lesz. Snyder egy markáns hangú rendező, akinek most lehetősége nyílik világot teremteni. És, az a mentalitás, ami (nekem) a DC filmjeinél nem működött, egy saját univerzumban működhetne. Lehet, hogy nem értenék egyet mondjuk egy (a Snyder által kedvelt, többször hivatkozott) Ayn Rand filozófiájával átitatott anti-Csillagok Háborúja filmmel, de legalább eredeti lenne vagy kellően bizarr. Ám, ami fel sem merült bennem, hogy ez lesz Snyder karrierjének totális mélypontja. Sőt! Ami ugyanis igazán zavarba ejtő: a Rebel Moon – 1. rész: A tűz gyermeke nem csak blockbusternek, sci-finek, hanem Zack Snyder filmnek is harmat gyenge.
Miután merényletet követnek el a Szülőbolygó császárja ellen, a kíméletlen tábornok Atticus Noble kapja a feladatot, hogy kézre kerítse a lázadókat. Kutatása a Veldt holdjára vezet, ahol két opciót ajánl fel a helyieknek. Vagy minden tartalékukat a Birodalom hadigépezetének a részére bocsátják (majd éhen halnak), vagy porig rombolja a bolygót. A falusiak egyetlen reménye így a rejtélyes múltú kívülálló, Kora (Sofia Boutella) lesz, aki társával elindul, hogy harcosokat toborozzon, akik hajlandóak szembeszállni a Birodalommal.
A Rebel Moon saga első felvonásában tulajdonképpen nincs semmi, amit ne láttunk volna ezerszer, százszor jobban kivitelezve. Nem pusztán a cselekmény alapkonfliktusa idézi A hét szamurájt, hanem a „felépített” világ minden eleme is egy korábbi sci-fi halovány utánzata. A Csillagok háborúja, a Warhammer, a Dűne elemeinek hevenyészett keveréke. Ez is sokszor meglepően zavarosan és túlbonyolítva. A világok közötti hierarchia és a Motherworldnek nevezett Birodalom státusza sem teljesen egyértelmű. Hiszen míg egyik jelenetben arról van szó, hogy ez a világ sáskaként fal fel mindent, a következő visszaemlékezés már arról szól, hogy a (lázadók által megölt) császár igazából nem is akart háborúzni. De az sem derül ki, hogy konkrétan kikkel állnak háborúban – a lázadókon kívül. Döbbenetes, hogy a két és félórás filmben gyakorlatilag nem találni eredeti koncepciót.
Minden a lehető legszárazabb, leginkább egyértelmű módon van prezentálva. Ez egy olyan fantasy, ami majdnem teljesen híján van a fantáziának. A csillagok között átívelő kaland minden állomása egy vizuálisan egysíkú és sablonos bolygó. Egy ukrán búzamező, egy havas várrom és egy olcsó Szárnyas fejvadász-utánérzés. Az egész film legegyedibb sci-fi eleme a kéreg fejű lovak. És nyilván nem az a baj, hogy Snyder innen vagy onnan merít, hiszen így működik a művészet. Lucas is számos helyről szedte össze a Csillagok háborúja alapanyagait, ám azokat úgy keverte és értelmezte újra, hogy abból valami eredeti szülessen. A Rebel Moon esetében azonban ez nem történik meg.
Snyder csak beszórja a kedvenc Lego darabkáit egy tégelybe, ám abból nem épít semmi újat.
Sajnos hasonló mondható el a karakterekről, mint a környezetről és a cselekményről. Kivétel nélkül egy jellemzős, tipikusan sablonos figurák. Olyanok, mint múltjától menekülni nem tudó harcos (Sofia Boutella nem igazán tud mit kezdeni az alulírt főhőssel), a kiábrándult tábornok, a zsivány és a nagyon agresszív, gonosz, űr-náci tábornok. Charlie Hunnam az egyedüli, aki természetes karizmájával képes valamennyi életet lehelni a szerepébe. A film iróniája, hogy a legérdekesebbnek ígérkező és legemberibb karaktere az éppen a pacifista, harci-droid. Kár, hogy ő (ebben a részben) nem kapott érdemi szerepet.
Nem az a baj, hogy a Rebel Moon – 1. rész: A tűz gyermeke csak A hét szamuráj történet(ének a felét) melegíti újra. Hiszen az önmagában ez egy remek sztori struktúra lenne egy ilyen ponyva sci-fihez. Ahogy nem is az a gond, hogy a karakterek típusfigurák. Egy kalandfilmbe tökéletesek lehetnek. Ami gond, hogy ezekhez a vázlatszerű alapokhoz nem ad hozzá semmit, amitől a végeredmény egyedibb, érdekesebb, frissebb lehetne. Nem elég látványos, vagy kreatív a világa (ellenben mondjuk a hasonlóan minimál sztorival bíró Avatarral). Ahogyan a szereplői sem igazán karizmatikusak vagy emlékezetesek (lásd.: Zsivány Egyes vagy A hét mesterlövész).
Mert lehet Snydert kritizálni, de az vitathatatlan, hogy a korábbi filmjeiben voltak elképzelései.
A 300-ban tökéletesen működtek a klipszerű és fetisiszta vizuális elképzelései. DC hős-panteonjáról gondolt valamit, az ízlésére szabta annak karaktereit. Lehet, hogy a Watchmen lényegét félreértette, de értette valahogy (és cserébe legalább jól néz ki az adaptációja). A Sucker Punch – Az álomháború pedig ha más nem is, mindenképpen egy egyedien rossz film.
Egészen bizarr azt látni, hogy miközben annyi szerzői ambíció van benne, hogy az írás és rendezés mellett az operatőri teendőket is magára vállalja, mennyire nincsenek egyedi, érdekes vagy legalább szórakoztató ötletek és gondolatok a filmjében. Abban a filmjében, amiben mindenféle külső korlátozás nélkül kiélhetné magát. Amit telenyomhatna a legbizarrabb elképzeléseivel, filozófiájával. Mentségére legyen szólva: a Netflixen most egy vágott verzió debütált. Ez ugyan lehet valamennyi mentség az akciójelenetek vértelenségére és – a túlhasznált lassítások ellenére történő – fantáziátlanságára. Ám, ha két és félórába nem fért bele egy épkézláb eredeti koncepció vagy ötlet, akkor nem valószínű, hogy a rendezői változat sokkal érdekesebb vagy legalább kevésbé unalmas lenne.
Talán az ilyenekre szokta az egyszeri filmnéző azt mondani, hogy végül is nézhető, ám a Rebel Moon esetében sajnos már ez is megkérdőjeleződik. Mert lehet, hogy Snyder nem a legjobb író vagy rendező, de kétségtelen operatőrnek a legrosszabb. Az egy dolog, hogy nem igazán vannak izgalmas vagy érdekes beállításai. Vagy, hogy a képi világ egy mosottas, színtelen massza. De az már tényleg érthetetlen, hogy milyen objektív, képi gondok merülnek fel. A film ugyanis hemzseg az életlen nagytotálokban. Vagy az olyan párbeszédekben, ahol az egyik figura részben/egészében nincs fókuszban. Cserébe legalább Tom Holkenborg zenei aláfestésbe szorult egy kis kreativitás és erő, aki Ludwig Göransson példája (A Mandalóri) után különböző törzsi jegyekkel színesítette a sci-fi témákat.
Pedig én legbelül tényleg szeretni akartam ezt a filmet. Nagyon jó lenne egy új, friss, nagyköltségvetésű sci-fi franchise. Dacára pedig Snyder filmjeinek olykor cinikus hangulatával – Az Acélember – és erőltetett/gyermeteg komorságával, a magán nyilatkozatai alapján a rendező egy teljesen szimpatikus hapsinak tűnik. Olyannak, aki láthatóan rajongásból filmezik. Aki őszintén hálás a rajongóinak. Nagy kár, hogy ezért a filmjéért már tényleg csak a legelvetemültebb, legelvakultabb rajongói lehetnek hálával.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
