Vegyél négy – vagy több – unatkozó nyugdíjast egy kellemes, angliai nyugdíjasotthonban, egy jó nagy adag heroint egy ronda dobozban, egy meggyilkolt barátot, kissé ügyefogyott rendőröket, no meg egy fura fülű rókát – és már kész is A csütörtöki nyomozóklub legújabb kalandja. Az utolsó ördögben Richard Osman azonban nemcsak megnevetteti, hanem valószínűleg meg is ríkatja az olvasót, ennek ellenére nagyon is érdemes elolvasni a regényt.
Richard Osman első, a nyomozgató nyugdíjasokról szóló regénye 2020-ban jelent meg, és rögtön a könyves sikerlisták élére ugrott – megérdemelten. A négy nyugdíjasról szóló sztori, amelyben egy időseknek létrehozott lakópark lakói próbálnak addig még megoldatlan gyilkosságokat megoldani, egyrészt zseniális ötlet volt Osman részéről, másrészt végre egy leharcoltnak vélt korosztályt tett meg főszereplőnek, végtelen empátiával és humorral. Az utolsó ördög pedig már a negyedik kalandjukat meséli el, és remélhetőleg lesznek még további kötetek is Osman tollából.
Így most is a színen van Elizabeth, aki még az otthonban sem tud megszabadulni volt kémes múltjától (és stílusától), aztán ott a mindenbe belekotyogó, de végtelenül szerethető Joyce; no meg Ibrahim, aki valaha pszichiáterként dolgozott, és olykor abba a hibába esik, hogy a barátait is kielemzi. És persze Ron, aki annyit megtartott aktív ellenzéki múltjából, hogy mindig mindenhol minden ellen lázad, akár van értelme, akár nincsen – persze a legfőképpen a móka kedvéért. Ők derítettek fel az első könyvben, A csütörtöki nyomozóklubban több régi – és némi friss – gyilkosságot, és annyira belejöttek – ahogyan Osman is az írásba -, hogy már le sem tudnak állni.
Most meg aztán végképp nem, hiszen egy barátjukat megölték, valószínűleg egy jó nagy adag, Angliába frissen becsempészett heroin miatt.
Így hát a szokott módjukon belevetik magukat a nyomozásba – csakhogy folyamatosan gátló tényezőkbe botlanak. Ilyen akadály az is, hogy két rendőr barátjukat, Donnát és Christ egy Londonból ideküldött, igen utálatos ügynöknő azonnal letiltja az ügyről, így ők nem tudják a már megszokott módon átadni a műkedvelő nyomozóknak a megszerzett információkat. És mivel Osman a groteszk humoráról is híres, azért nem hagyja Donnáékat feladat nélkül: az ügynöknő megbízásából eltűnt lovak után kell kutatniuk.
Azonban a nyomozóklub tagjainak is megvan a maga kisebb-nagyobb problémája. Elizabeth férje, a demenciával küzdő Stephen egyre inkább elsodródik valódi önmagától, így neki és a feleségének meg kellene hoznia egy igen nehéz döntést Stephen jövőjével kapcsolatban.
A karácsony is csak ugyanolyan nap volt Stephennek, mint a többi. Üres lap egy régi könyv végén.”
Ibrahim terápiás ülései a börtönben furamód újabb hullákat eredményeznek. Joyce folyamatosan új ismeretségeket köt a kis közösségbe érkező nyugdíjas férfiakkal, de bosszantó módon egyikük sem viszonozza úgy az érdeklődését, ahogyan Joyce azt reméli. És a „legvészesebb” – nyilván – a végtelenül makacs Ron problémája. Bimbózó párkapcsolatában a legnagyobb kihívás, hogy úgy kéne minden vitás kérdésben egyezségre jutnia, hogy úgy tűnjön, mégsem adta be a derekát, és hű maradt az elveihez – ez pedig Ron számára talán élete legnagyobb kihívása. Mégis, amikor a klubtagok egy közeli barátjuk haláláról értesülnek, azonnal teljes gőzzel vetik bele magukat a nyomozásba.
És ezzel kezdetét is veszi az Osmantől megszokott káosz. Egyrészt azért, mert a már bevált módon több szálon fut a cselekmény, és az eseményeket nemcsak a klubtagok, hanem a bűnözők szemszögéből is megismerhetjük. Másrészt nemcsak a nyomozóklub tagjainak magánélete kavar bele folyamatosan a cselekménybe, hanem a két rendőré, valamint – sokszor igen komikus módon – a bűnelkövetőké is.
Osman történeteinek egyik legszórakoztatóbb eleme a folyton felbukkanó nagyon béna bűnözők, vagy azok a vérprofik, akik a nyomozóklubbal való találkozás után gyakran kezdenek karrierváltáson gondolkodni.
Az utolsó ördögben ilyen Mitch Maxwell, a profi heroincsempész, aki hosszú évek óta sikeres vállalkozást vezet – akár legális kereskedőként, akár csempészként -, mégis, miután a klubtagok és barátaik érdeklődési körébe kerül, hamar elkezd azon töprengeni, hogy az aktuális ügye lezárása után felhagy a csempészkedéssel. De ott van az igencsak ijesztő, óriás termetű Garth is, aki ugyan fegyverrel mászkál, hamisítványokkal kereskedik, és, ha szükséges, gyilkol is – viszont jobb sütit tud sütni, mint Joyce, ami az idős hölgy számára nyilván a nyomozás egyik legsokkolóbb felfedezése.
Osman ráadásul annyira belejött a nyugdíjasok kalandjainak ábrázolásába, hogy egy regénybe össze tudta hozni a teljes sorozat talán legviccesebb és a legszomorúbb epizódját is. A legkomikusabb a gyűlés a nyugdíjasotthon éttermében, ahol a valódi és a botcsinálta nyomozók csúcstalálkozót tartanak a gyilkossággal gyanúsított bűnözőkkel, és valahányszor belépnek a pincérek, azt tettetik, hogy mindannyian egy jótékonysági ünnepség szervező-bizottságához tartoznak, akik épp egy nyári ünnepséget szerveznek a gyerekeknek.
A legszomorúbb pedig egyértelműen Elizabeth és Stephen közös döntése arról, hol és hogyan élje tovább az életét Stephen, aki nem akarja, hogy az ápolásának a terhe teljesen a felesége nyakába szakadjon.
Valószínűleg megírni sem lehetett egyszerű az ehhez kapcsolódó fejezeteket, de elolvasni és megemészteni sem. Azonban, bár valóban ez a sorozat egyik legelszomorítóbb része, hozzáad annyit nemcsak Elizabeth és a férje, hanem a többi karakter jelleméhez is, amitől sokkal több lesz a történet, mint egy sima krimivígjáték.
Mindezek mellett végre a többi főhős karaktere is gazdagodik, ami kifejezetten jót tesz a sztorinak, de a sorozatnak is. Joyce-nak időnként át kell vennie Elizabeth-től a vezetést – akár önkéntelenül, akár, mert a barátnője egy időre a háttérbe vonul, hogy a férjére figyelhessen -, és ez megmutatja, hogy sokkal több van benne, mint a sütireceptekre és új társakra vadászó, kissé kelekótya idős nő figurája. És többet tudunk meg Ibrahim múltjáról is – ami eddig a legködösebb volt a négy főhőst tekintve -, amitől a nyugdíjba vonult pszichiáter karaktere is sokkal színesebb lesz, korábbi döntései vagy zárkózottsága pedig sokkal érthetőbb. Ron pedig végre megmutathatja, hogy a szeretett nő kedvéért hajlandó alábbadni a “soha nem változtatunk a véleményünkön, soha nem adjuk be a derekunk”-elvből.
És, ahogy az már megszokott: a sorozat minden kötetében többféle bűnelkövetési mód is megjelenik, mintha Osman fel akarná hívni nemcsak a szereplői, hanem az olvasók figyelmét is, mikor mire figyeljenek. Így egy új nyugdíjas lakóval egy újabb bűnözési forma is szóba kerül: a szerelmi csalás. Mervyn, a mogorva új lakó – akit Joyce a szokott lelkesedésével próbál behálózni – visszautasít mindenféle romantikus közeledést. A férfi ugyanis egyetlen nő után epekedik, a neten megismert Tatiana után, aki azért nem tudja a szerelmes férfi karjába vetni magát, mert nincs pénze útiköltségre, hogy Mervynhez utazzon, ugyanis a férfi által elutalt nagyobb összegeket folyton ellopják, elcsaklizzák… és még lehetne sorolni. És bár Mervyn váltig állítja, hogy a szerelme igazi, romantikus hús-vér nő, a nyomozóklub addig követi a nyomokat, míg fényt derít arra is, milyen netes csalás áldozata lett a magányos és naiv férfi.
És mivel Osman tényleg jó író, aki minden apró részletre odafigyel, még a borítón megjelenő róka figurája is kiteljesedik a negyedik kötetben, igen erőteljes módon.
Épp ezért nemcsak azoknak érdemes elolvasniuk Az utolsó ördögöt, akik „könnyű” kikapcsolódást keresnek, hanem azoknak is, akik szeretik az olyan történeteket, amelyek a vicces sztori mögött jóval több mondanivalóval rendelkeznek.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
