Miyazaki Hayao számos animéjét könyvek adaptációja vagy inspirációjaként készítette. Elég csak a jelenleg moziban futó A fiú és a szürke gémre gondolni, ami Genzaburo Yoshino regényén alapszik. Vagy A vándorló palotára (Diana Wynne Jones könyve alapján), de jelen kritika tárgya is ebbe a sorba illik: a Kiki, a boszorkányfutár. Kadono Eiko gyerekkönyve immár magyarul is olvasható, és jó szívvel ajánljom minden Miyazaki rajongónak, vagy azoknak, akik csak valami kedvesre vágynak. Könyvkritika.
A Kiki, a boszorkányfutár eredetileg 1985-ben jelent meg Japánban. Rövid időn belül, 1989-ben elkészült belőle az azonos című anime a Studio Ghiblinél, ami plusz lökést is adott Eiko számára. Ugyanis a Kiki sikerét követően számos részt írt a boszorkány örökségét tanuló lányról. Ennek ellenére a könyv Japánon kívül viszonylag későn jelent meg – csak 2003-ban jött ki az angol, olasz, koreai és kínai fordítás, de olyan nagy számban beszélt nyelvekből, mint az orosz vagy a francia is csak 2018 környékén készült fordítás. Ezt nézve a magyar kiadás a maga 2023-as évével nem is maradt le igazán. Viszont joggal merül fel a kérdés, hogy ennyi év távlatából mit adhat Miyazaki animéjéhez az alapjául szolgáló Kiki, a boszorkányfutár? Szerencsére nagyon is sokat, hiszen a hasonló kiindulás ellenére a két mű sokban eltér egymástól, így a Miyazaki rajongóknak is bőven nyújt újdonságot.
Eiko regényében Kiki tizenhárom évesen egy felhőtlen napon összekapja a legfontosabb holmijait és Jijit, a fekete házimacskát, hogy édesanyja seprűjével útnak induljon beteljesíteni a boszorkányok ősi hagyományát: önállóan tudjon boldogulni egy új helyen és segítse tudásával az embereket legalább egy évig. A filmbeli Kikihez hasonlóan itt is egy lelkes, ám igencsak makacs lányt ismerünk meg, aki egyszerre szeretné a maga útját járni, miközben fél is az újonnan ránehezedő felelősségtől, amit a saját lábra állás jelent. Bár a könyv epizodikusan mutatja be, hogyan birkózik meg Kiki az önálló élettel, a történet fejlődésregény-jellege így is megmutatkozik.
Az elindulástól a tengerparti városba való megérkezésig azt a lányt ismerjük meg, aki szeretné a saját elképzeléseit megvalósítani ahelyett, hogy édesanyja valószínűleg jó szándékból adott tanácsait fogadná meg.
Ami megmutatkozik abban például, hogy minden intelem ellenére egy nagyvárosban telepszik le, ahol már nem ismerik a boszorkányokat. Vagy rövidebb ruhát szeretne, és ha anyukája nem erőltetné a saját seprűjét, leginkább a saját maga által készítetten kelt volna útra.
A városba érve válik igazán epizodikussá a történet – szinte minden új fejezet egy-egy kalandot mesél el. Az anime nézőinek itt lesznek bőven jól ismert jelenetek, mint például egy kisbaba cumijának visszajuttatása, vagy hogy hogyan oldja meg Kiki az elveszett cicaplüss problémáját. Szerencsére számos új, Miyazaki filmjéből nem ismerős kaland hoz újdonságot a régi rajongóknak.
Legyen szó új vagy az animéből jól ismert eseményekről, Eiko mindegyikkel közelebb hozza Kikit a városba való beilleszkedéshez és a felnőtté váláshoz. A Kiki-regényben nincs jelen az az elesettség- és magányérzés, amely az anime sajátja, ami bár hiányozhat kicsit, viszont Eiko története enélkül is működik. Az ő Kikije inkább egy olyan hős, aki bőven megtapasztalja, hogy nem olyan az önállósodás, mint ahogyan azt elképzelte, de ennek ellenére képes helytállni. Nyitottsága révén megtalálja a megfelelő városiakat, akik segítségére lesznek, majd rajtuk keresztül fokozatosan beilleszkedik, új otthonra lel. Eiko ezzel ad egy biztonságos védőburkot is a gyermekolvasóknak, az idősebbeknek pedig olyan komfortélményt, mint a nem is olyan régen megjelent Legendás latték: kevés konfliktusos sztori, ahol csak a főhős céljának beteljesüléséért kell izgulni.
A Kiki, a boszorkányfutár ezzel a tulajdonságával nemcsak a Miyazaki rajongók és a gyerekek olvasmányává válhat,
de olyanok szívéhez nőhet, akik idegenkednek a japán kultúráról vagy az anime szótól kapnak kiütést.
Eiko könyve a neveket leszámítva ugyanis európai városokat idéző helyszíneken játszódik (maga Miyazaki az adaptáció előtt inspirációért svéd kisvárosokba utazott), így ennek megfelelően díszleteiben és karaktereiben inkább az európai meséket idézi, semmint a keletieket. Erre az érzésre még a könyvbeli illusztrációk is ráerősítenek, amik a magyar kiadásban Akiko Hayashi, a könyv eredeti illusztrátorának munkái (szemben az új angol kiadással, ahol nemcsak a borító, hanem a belső képek is Yuta Onoda munkái, aki sokban merített Miyazaki filmjéből). Nem mangás cukiskodó képek, hanem az európai gyerekkönyvek világát idéző rajzok. Bár egy gyerekeknek íródott könyvhöz képest kevés illusztráció található a Kikiben, az itt-ott elhelyezett kicsi képek sokat hozzáadnak a történet komfortérzetéhez.
Ami a Kiki, a boszorkányfutár negatív oldala lehet, hogy az egész hátterét adó boszorkányságról sok mindent itt sem tudunk meg. Néhány elhintett információ ad csak alapot Kikihez, minthogy az ő idejében már kevesen űzik a boszorkánymesterséget, és egyes varázslatok is elfelejtődnek. Maga Kiki sem varázsol sokat, a legtöbb boszorkányság, amit látunk, a repüléshez és Jijihez köthető (ugyanis csak ő tud vele beszélni). Nem kizárt, hogy Eiko következő öt regényében több mindent is elárul a boszorkányokról, ám az első részben csak annyira tér ki, amennyi szükséges Kiki felnövéstörténetéhez.
Verdikt
A Kiki, a boszorkányfutár gyerekkönyvként tud tökéletes olvasmány lenni azoknak, akik legalább ezerszer látták Miyazaki adaptációját, hiszen számos jelenet és rész kimaradt a filmből, ami most újdonság lehet. Emellett kulturálisan elég univerzális ahhoz, hogy az anime-szubkultúrán kívüliek is élvezhessék minden bájával és kedvességével együtt. Tökéletes első könyv első olvasóknak, és azoknak, akik valami konfliktusmentes történetre vágynak.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
