Miyazaki Hayao talán a legnagyobb hatású alkotó az animerendezők között – és noha évek óta állítja, hogy elérkezettnek látja az időt a nyugdíjba vonuláshoz, azért mindig támad egy új ötlete. A szokásos keserédes témákkal, gyermek főhőssel és mágikus trutyikkal érkezett hát A fiú és a szürke gém.
Miyazaki munkássága, és az általa alapított Studio Ghibli a nyolcvanas évek óta meghatározza a japán rajzfilmgyártást. Olyan egészestés remekművek kerültek ki a kezei alól, mint a Nauszika – A szél harcosai, a Vadon hercegnője, a Chihiro szellemországban, vagy a Vándorló palota. A fiú és a szürke gém (eredeti címén Kimitachi wa do ikiru ka?, azaz Hogy éltek ti?) ismételten ezek hagyományait követte, tematikájában és hangulatában is, bár személy szerint felfedezni véltem benne néhány számomra kedves amerikai film hangulatát is, mint a Híd Terabithia földjére vagy a Szólít a szörny.
A történet szerint Maki Mahito tizenkét éves fiú, aki elveszíti az édesanyját a második kínai-japán háború alatt, mikor kigyullad a kórház, ahol dolgozik. A gyász még mindig friss, amikor az apja elveszi a nagynénjét, az anyja húgát, a csinos Natsukót, a nő pedig rövidesen várandós lesz Mahito kisöccsével. A család Tokióból vidékre költözik, hogy biztonságban legyenek a háború alatt, a kisfiú azonban nem sok örömet talál a régi házban, ahol az apja új feleségén kívül csak egy rakás furcsa öregasszony él. Az egyetlen, ami foglalkoztatja, a titokzatos torony a birtok végében. Azt mondják, aki bement oda, eltűnt – Mahito nem hisz a pletykáknak, de a helyzet zavarosabbá válik, mikor az ablaka alatt feltűnik egy beszélő szürke gém, és arra csábítja, hogy menjen a toronyhoz, mert az anyja még él és a segítségére van szüksége…
A történet lényegében egyszerre felnövéstörténet és gyászfeldolgozás – Mahito birkózása saját magával, azzal, hogy el tudja fogadni az édesanyja elvesztését, és képes legyen újra nyitni a családja felé. A torony mesevilága, ahová Mahito kerül, sok szempontból magát az életet jelképezi – minden hely, minden jelenet hordoz magában egyfajta kettősséget. A szürke gém maga hazudós, csalfa madár, igazából madárbőrbe bújt gonosz manó. Csapdába csalja Mahitót, és tévútra vezeti, de egyúttal vele együtt kell tanulnia. A kisfiú hol legyőzi és vitatkozik vele, hol viszont meggyógyítja és a barátjának nevezi – a kapcsolata a gémmel éppen olyan kettős, mint a kapcsolata az egész világgal, és saját magával. A furcsa, morcos öregasszony a másik világban fiatal, vagány kalóznő, védelmező és társ egyszerre. A feltűnő ellenfelek, jellemzően különböző madarak ugyancsak kétarcúak – a papagájok bár kifogyhatatlan étvágyú, hatalmas lényekként jelennek meg, amik bármit felfalnak, lényegében nem gonoszak, csak ostobák és következetlenek. Pont olyan abszurdak, amilyennek a világ tűnik. A pelikánok kegyetlennek, vadnak, és ugyancsak, pusztítóan éhesnek tűnnek, de legalább ennyire áldozatai is a körülményeiknek.
Minden szürke, minden bizonytalan, a maga abszurditásával az egész film arra tanít, hogy a világ nem fekete-fehér, a kezdetnek mindig része a pusztulás, az élet kezdete rögtön magában hordozza a halál ígéretét.
Szépen keretbe foglalja ezt a gondolatot a tény, hogy egy halál és egy születés körül forog az egész cselekmény is: Mahito édesanyjának távozása és a kisöccsének születése jelentik a fő konfliktust.
Minthogy Mahito személyes fejlődése alkotja az egész történet gerincét, ezért érdemes megjegyezni, Miyazakiék még mindig remek gyerekkaraktereket írnak. Ahogy a Chihiro főhősnője is remekül eltalált, hiteles kiskamasz lány volt, úgy Mahito is, a testbeszédétől kezdve az attitűdjén át a gondolkodásmódjáig, minden rezdülésében tizenkét éves, de egyáltalán nem válik idegesítővé. A gyász teljesen rátelepedik a mindennapjaira, látszik, hogy mennyire kiölte belőle az örömöt, de egyben megcsillan benne a gyermeki kíváncsiság, nyitottság, bátorság is. Megvannak a hibái, esetenként szomorúan reális, de nagyon destruktív döntéseket hoz (a film egy ponton érinti az önbántalmazás kérdését is), viszont képes gyógyulni és képes fejlődni, a toronyvilágban jelenetről jelenetre látjuk megcsillanni a reményt, azt, hogy lesz kiút.
A látványvilág klasszikus Ghibli – nem nyújt semmi igazán újat, igazán meglepőt, a megszokott jellegzetes arc és szemformákat, esetenként nagy orrokat kapjuk, néhol egy-egy hátborzongatóbb, vagy éppen cukibb lénnyel (akarok itthonra egy varavarát). A zene ellenben kiugró, Hisaishi Joe munkásságáért Az utolsó kardvágás óta töretlenül rajongok, és itt sem hagyott cserben. Hol hátborzongató, hol szívmelengető, az európai és japán zenei motívumokat tökéletesen kombináló soundtracket alkotott, amit élmény volt hallgatni.
A fiú és a szürke gémet kevésbé ajánlanám gyerekeknek – hiába a kedves animáció, azért sokszor elég sötét darab –, de kamaszoknak, felnőtteknek bátran. Szürreális, néhol nevetős, néhol kicsit sírós mese, mély érzésekkel, és azzal a bizonyos Miyazaki-féle, keserédes varázslattal.
Az abszurditása miatt sok gondolkodást, és beleérzést is igényel, mert néha kicsit nehéz kibogozni, pontosan mi történik éppen és miért.
De megéri – ha az ember ad neki egy esélyt, A fiú és a szürke gém biztos, hogy szerez egy kellemes estét.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
