Egy férfit holtan találnak az alpesi háza mellett. Lehet, hogy kizuhant az ablakból, de lehet, hogy nem. Az is lehet, hogy a felesége lökte ki. De az is, hogy nem. Egy viszont biztos: nem derül ki. Az Egy zuhanás anatómiája pedig ezért az év egyik legjobb filmje. Kritika.
Justine Triet (Szex és pszichoanalízis) rendező Arany Pálma- és immár Európa-díjas filmje a felszínen kriminek és tárgyalótermi drámának tűnik – legalábbis az alapfelállás ezt akarja elhitetni velünk. Sandra (Sandra Hüller), a német írónő és francia férje látszólagos idillben élnek a francia Alpok egy falujában látássérült fiukkal, Daniellel (Milo Machado Graner). Szép otthon, nyugodt környezet, és Sandra is éppen új könyvének sikerét élvezi. A tökéletes élet viszont egy csapásra felfordul, amikor fiuk arra ér haza, hogy apja holtan fekszik a hóban. A helyszíni vizsgálatok alapján nem egyértelmű, hogy baleset, öngyilkosság vagy gyilkosság történt-e. Ezért az amúgy is zaklatott állapotban lévő Sandrának szembe kell néznie azzal, hogy első számú vádlottként hallgatják ki férje halálának ügyében.
Triet a halálesetet látszólag a krimik és a bűnügyi dráma műfaji eszközeivel kezdi kifejteni, ám már a Egy zuhanás anatómiája elején is érezni, mi lesz a fontosabb fókusz: a párkapcsolati dráma és az igazság szubjektív mivolta.
Ugyanis a nyomozás már a legelejétől sem lehet tiszta, vagy a szó legszorosabb értelmében véve tárgyilagos annak résztvevői miatt.
Triet ugyanis tudatosan játszik a szereplők tulajdonságaival. Sandra például németként él Franciaországban, és bár beszéli a helyi nyelvet, sokkal kényelmesebben érzi magát az angolban. Azonban a közvetítő nyelvvel ő sem tudja úgy kifejezni magát, hogy a tényleges igazságát adja át, sem pedig az igazságszolgáltatás nem tudja feltérképezni a valóságot. Ennek súlyosbított és sok tekintetben drámaibb részét szállítja a cselekménybe Daniel, aki vakként környezetétől teljesen eltérően érzékeli a világot, miközben érzelmileg is erősen befolyásolt édesapja emléke és édesanyja miatt.
Az igazság képlékeny természetét pedig a tárgyalótermi dráma helyszíne járatja csúcsra. Ahol nemcsak a már említett félrevezető eszközök, mint a nyelv és az érzékek helyeznek mindent új megvilágításba, hanem az emlékek, a folyamatosan előkerülő bizonyítékok és a mindent szubjektíven megélő tanúk. Tier és társírója, Arthur Harari mindezt különösebb erőfeszítés nélkül mutatja be, a lehető legtermészetesebben: az emberek beszéltetésével. Amire tökéletes helyszín a francia bíróság körszerűen kialakított tárgyalóterme, mert a rendező így jobban tudja érzékeltetni, hogy mindig más és más narratíva veszi át a szerepet. Persze a beszédek jókor jó helyen fordítanak a cselekményen, vagy épp kavarják meg ismételten az addig felépített elméleteket. Ám ez feleannyira sem lenne erős, ha nem egyre több és több szemszögből vizsgálná meg az ügyet. Tényleg úgy, mintha folyamatosan mindentől megfosztaná a halálesetet, és csak a belső húst hagyná meg belőle.
Tier minél több darabot foszt le az ügyről, annál inkább mélyebb, már-már intimebb szintjein találja magát a néző: gyakorlatilag egy házassági válság közepén.
Sandra pellengérre állításában az igazság természetén túl olyan aktuális témákra is reflektál, mint a párkapcsolati erőszak, mit szabad feladni és mit nem egy párkapcsolatban. Mindezt ráadásul nem az elmúlt évek közhangulatának megfelelően teszi, hanem számos csavarral – egyszer az egyik, majd a másik oldalára billentve a mérleget.
Az Egy zuhanás anatómiája mit sem érne főszereplője nélkül. Sandra Hüller játéka ugyanolyan kétértelmű és nehezen megfejthető, mint Tier narrációja.
Sandra egy érzelmeiben inkább ridegnek tűnő nő, akinek emiatt nem igazán hihetünk, még érzelmesnek bemutatott reakcióinak sem, miközben nagyon is helyén vannak azok az érzelmek.
Érzelmi skálája úgy változik, ahogyan ügyének megítélése, ami egyszerre közel hoz és elidegenít minket tőle.
Az Egy zuhanás anatómiája lendületét némileg a film végi kihallgatás töri meg, amikor a vak fiú tesz tanúvallomást édesanyja ügyében. Drámai szempontból tökéletesen felépített rész, kezdve az érzelmi kihívással, amin Danielnek át kell mennie egészen az ügy megoldásáig. Ám ennek kiszámíthatósága elvesz némileg az eddigi bizonytalanságból és kiszámíthatatlanságból, amin a néző keresztülment.
De a kisebb kilengések ellenére Tier filmje remek arányérzékkel felépített alkotás, ami szinte sosem válik didaktikussá, sem részrehajlóvá, sem pedig szenzációhajhásszá. Ha krimiként állunk hozzá, csalódhatunk, másrészt pont azért zseniális, amiért felrúgja ezt az elvárást azzal, hogy folyamatosan elbizonytalanít, és szereplői is megbízhatatlan elbeszélők. Így pedig az igazság mint olyan nem is létezik, tehát nincs semmi, ami kiderüljön.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
