Újabb évadot kapott a kultikus Télapu-mozifilmek történetét folytató sorozat, a Télapuk, és ezzel tovább bővült a Tim Allen fémjelezte karácsonyi franchise. Az újabb hat epizód nagyjából ugyanazt hozta a fa alá, amit az egy évvel korábbiak. Télapuk 2. évad kritika.
Scott Calvin (Tim Allen) továbbra is arra készül, hogy átadja valakinek a stafétát Télapóként. Miután azonban a legutóbbi jelöltjével felsült, ezúttal kisebbik fiát, Calt (Austin Kane) akarja felkészíteni a Mikulás-szerepre, remélve, hogy ezzel a családban maradhat a szakma. Azonban nem úgy néz ki, hogy a kiszemelt örökösben meglenne minden szükséges képesség, ez pedig feszültséget okoz a családban. De nemcsak apa és fia közt alakul ki konfliktus: Télanyu (Elizabeth Mitchell) úgy érzi, hogy a varázserejét próbálgató lányuk, Sandra (Elizabeth Allen-Dick) eltávolodik tőle, és ezt a helyzetet nehezen tudja kezelni szülőként. Mindeközben, a Calvin család tudtán kívül újabb fenyegetés készülődik, veszélybe sodorva az Északi-sarkon élőket és magát a karácsonyt is.
A Télapuk 2. évadáról többé-kevésbé ugyanazt lehet elmondani az elsőről is, vagyis a sorozat megőrizte az erényeit, ugyanakkor a hibákat nem küszöbölték ki.
Pozitívum, hogy ugyan ezúttal is erősen építenek a nosztalgiára, de az még mindig egyensúlyban maradt az újdonságokkal. Újfent megjelenik vendégszerepben a franchise több karaktere, illetve a cameók mellett a mozifilmek egyes ikonikus elemeit, jeleneteit is felidézik. Emellett az évad fő történetszálai is emlékeztetnek a filmtrilógiában látottakra: Scott maga eleinte ugyanúgy nem jeleskedett Mikulásként, ahogyan Cal, és arra is láthattunk már példát, hogy egy gonosz figura fenyegeti a Télaput és az ünnepet. Ugyanakkor az újonnan bemutatkozó szereplőkkarakterek tovább színesítik a franchise-t, és a családon belüli nézeteltérések sem a korábbiakat ismétlik.
A sorozat legnagyobb erőssége pedig továbbra is a világépítés.
Az előző hat rész sokat hozzáadott a mozifilmekhez azáltal, hogy adott egy kis ízelítőt a nézőknek a Mikulások történelméből. Most ezt a mitológiát szőtték tovább, egy újabb fejezetet felvillantva az Északi-sark múltjából – méghozzá úgy, hogy ezzel az 1. évad elejtett megjegyzéseire építettek, megválaszolva a rajongók egyik kérdését. Ráadásul kifejezetten kreatívan megoldották azt is, hogy a sorozat 2. évadában történteket elég erősen hozzáfűzzék a mozifilmek sztorijához. Ezáltal pedig a filmtrilógia bizonyos elemeinek új értelmet adtak, így bizonyos részeknek ezután már többletjelentése lesz a szériát ismerő néző számára. Tehát a Télapuk 2. évadának néhány epizódja is nagyon jól ellátja a kiegészítő funkcióját a franchise-on belül.
Történetét tekintve ugyanaz a hibája a második évadnak, ami az elsőnek is volt: túl sok cselekményt akartak belezsúfolni féltucatnyi, egyenként nagyjából 30 perces epizódba.
A fő sztori mellett még 3-4 másik mellékszál is elindul, és egyszerűen nincs annyi játékidő, hogy ezeket rendesen kibontsák. Emiatt pedig kapkodást lehet érezni a történetvezetésen, a konfliktusok túl gyorsan eszkalálódnak, hogy aztán nem sokkal később hasonló hirtelenséggel oldódjanak meg. Alapvetően nem lenne ez különösebb probléma, hiszen mégiscsak egy mesesorozatról van szó, csakhogy a széria előzményeiként szolgáló filmekre nem ez a fajta tömörség volt jellemző, hanem hogy hagytak időt a dolgoknak kibontakozni. Emiatt pedig az ember mégiscsak azt várná, hogy nagyjából hasonló élményt adjon a streamingsorozat, mint az azt megelőző Télapu-trilógia. Az alapötlet egyébként mindegyik történetszál esetében jó lenne, csak hát mindegyikkel többet kellene foglalkozni, hogy igazán ki legyen használva a bennük rejlő potenciál.
Cselekménybeli hiányosságai ellenére mégis működik a Télapuk 2. évada, ami a nosztalgiafaktor és a Mikulás-történelem építgetése mellett alapvetően a színészeken és a poénokon múlik.
Allen láthatóan továbbra is nagyszerűenmagyszerűen érzi magát a gyerekek vágyait nagyon jól ismerő, apaként mégis bukdácsoló Mikulás szerepében, Michell pedig tökéletesen kiegészíti őt a szarkasztikus Télanyuként. Az első évadban már megismert gyerekszínészek továbbra is remekül hozzák a rájuk szabott figurát, épp ezért nagy kár, hogy a főmanót játszó Matilda Lawler szerepét ezúttal leredukálták. A szereplőgárdához frissen csatlakozók közül Gabriel Iglesias tehetségét viszont mintha kissé elfecsérelték volna a sorozatban, Eric Stonestreet és Tracy Morgan ellenben még szinte teljesen elmaszkírozva is szórakoztató színfoltjaivá tudnak válni a franchise-nak, akárcsak Marta Kessler, aki a talán legviccesebb új karaktert, az Olga nevű gnómot alakítja.
Ami pedig a komikumot illeti, ezt a széria ezúttal is ügyesen adagolja, feloldva a poénokkal a kissé kínos vagy sziruposba hajló szituációkat. A viccek és gagek pedig azt a jellegzetes, kissé fárasztó humort képviselik, ami a filmek jellemzője is volt, vagyis e tekintetben a rajongók éppen azt kapják, amit már megszokhattak, és valószínűleg el is várnak a franchise-tól.
A Télapuk tehát továbbra is egy aranyos karácsonyi mese, ami alapvetően a rajongói igények kiszolgálásáról szól, azt viszont egészen szórakoztatóan teszi. Maradtak ugyanakkor kihasználatlan lehetőségek is benne.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
