Wonka kívül-belül édes, és méltó elődje ikonikus karakterének, köszönhetően kedves hangulatának, remek alakításainak és remek képi világának.
Roald Dahl Charlie és a csokigyár – nálunk eredetileg Karcsi és a csokigyár – című regénye nem véletlenül az egyik legnépszerűbb gyerekkönyv. A csokoládéüzemek rejtélyessége és komplexitása (főleg gyerekszemmel), és a szegény, de jólelkű kisfiú kalandjai az excentrikus Willy Wonka gyárában kedves, humoros kalandokat nyújtottak. Azonban ezzel együtt egy árnyaltabb karakterrajzot is a felnőttéválásról, az önzésről, a falánkságról és arról, hogy az emberi jellemet nem kell, hogy a sorsa határozza meg. A sok édesség alatt pedig meghúzódott egy kis sötétség, mint Dahl megannyi művében. A Wonkával most Paul King készített előzménytörténetet a híres-hírhedt csokigyárasról, a film pedig könnyed és végtelenül szerethető lett, jól illeszkedve hőséhez.
Willy Wonka (Timothée Chalamet – Dűne) ifjú titánként érkezik egy európai városba, hogy a legnagyobb gourmet üzletek sorai közt nyissa meg saját csokoládéüzletét. Költségvetése azonban nem túl magas, így nincs más választása: meg kell szállnia Mrs. Scrubbitnál (Olivia Coleman). Kis szobájában kezd el különleges hatású csokikat gyártani hordozható miniműhelyével, amelyek hirtelen népszerűsége a konkurens gyártók korrupt haragját zúdítják rá. Az ördögi csokikartell retteg minőségi, kézműves kreálmányaitól, ezért megfosztja az értékesítés lehetőségétől. Ráuszítja a korrupt rendőrséget is, bevétel hiányában pedig kénytelen szálláshelyén, izolálva a világtól, a többi szerencsétlennel együtt mosni és takarítani, amíg ki nem fizeti tartozását, amibe saját figyelmetlensége és szállásadója ármánykodása juttatta. Szövetséget köt Nudlival (Calah Lane – Hollywood), egy szintén a pincében foglalkoztatott árvával azért, hogy együtt kiszökjenek, és Wonka csokiján keresztül kikerüljenek az „adósok börtönéből”.
Mindezt úgy, hogy közben kicselezzék a csokikartell zsarnoki rendszerét, ami ezt tette velük.
Paul King rendező az 1971-es film társtartalmaként képzelte el, így tematikailag abból merít – és nem a 2005-ös feldolgozásból. A készítők egy mindent átjáró, kellemes melegséggel nyúltak Wonka karakteréhez, akit egyszerre tesz magáévá Chalamet amellett, hogy idézi Wilder stílusát. Az alapanyag kissé sötét alhangja hiányzik a feldolgozásból, de emiatt egy végtelenül pozitív, lelket melengető zenés-dalos élményben lehet részünk. Ez persze a Paddington rendezőjétől nem túl meglepő, de nagy eséllyel a szkeptikusokat is átjárhatja a film édes, de sosem túl nyálas vagy gejl jellege. Külön extra Hugh Grant umpa-lumpája, aki külsejét szintén az említett, ’71-es verziónak köszönheti. Jópofa háttértörténet Wonka és az ikonikus nép közös múltjának amellett, hogy a humoron túl funkcionálisan részt vesz magában a cselekményben is.
Mert elsősorban ez egy végtelenül kellemes történet az emberi jóság diadaláról, a felnőtt gyermekekről és gyermeteg felnőttekről, és arról, hogy az egymással való kedveskedés – legyen az akár csokoládé formájában – segíthet átvészelni a nehézségeket. Túl mélyre nem megy a forgatókönyv, de pont eléggé ahhoz, hogy pozitivitása átüssön. Mert itt a „gonoszok” kizsákmányolják a szegényeket, és kiveszik a lelket mindenből, amit csinálnak. Kifejezetten érdekes egyébként, hogy több olyan karakter és intézmény vesz részt ebben és a korrupcióban, akikre egyébként a társadalom elvárja, hogy felnézzünk: sikeres üzletemberek, a rendőrség és az egyház. Ez pedig egy elég merész döntés, és
kifejezetten fontos üzenet annak a seregnyi kölyöknek, akik nagy eséllyel megnézik a moziban – és jó beszélgetési alap a szülőknek.
Ugyan a Wonka zenés film, de az sincs túltolva benne. Maguk a dalok frappánsak és kedvesek, jó a humoruk és bár az új nóták nem feltétlenül emlékezetesek annyira, mint a felbukkanó régiek, ügyesen illeszkednek az átemelt klasszikus elemekhez. Chalamet nem kifejezetten jó énekes, de stílusa, hangszíne és tánca pazarul illeszkedik a címadó karakterhez. Ezzel szemben Lane Nudlija elképesztően bájos és gyönyörű hangja van. Szuperül demonstrálja azt is, hogy miként viaskodik benne a gyermeki lelkesedés és a zord élet cinizmusa, és miként szeretné, ha az előbbi diadalmaskodna. A többi karakter nincs túlzottan kidolgozva, de talán pont elég belőlük ennyi – még úgy is, ha egy-két jellem picit feleslegesnek érződik.
A varázslatos hangulathoz hozzájárul a gyönyörű látványvilág, ami van annyira mágikus , hogy különleges legyen, de nem is válik CGI-fesztivállá. Remekül passzolnak a megépített díszletek a városka és a film hangulatához – láthatunk magyar címeres villamost is! –, és ötletesek a különböző édességek, a szerkezetek és a műszerek, mind mechanikai, mind vizuális szempontból.
A végeredmény pedig egy általánosan pozitív hangulatú egész, ami emellett kellően meleg, „csokis” színekkel operál.
A történet egyszerre – érthetően – kiszámítható, de mégis szolgál meglepetésekkel és frappáns megoldásokkal. Ne számítsunk narratív csavarokra, de a meglepetés gyermeteg erejére igen: arra, hogy itt bármi bárhogyan megtörténhet amellett, hogy egy megbízható komfortbuborékot rajzol körénk. Nem tudom, hogy utoljára mikor néztem úgy filmet úgy, hogy egy csepp rossz érzés ne legyen bennem – nem a minősége, hanem az előadása miatt. Ez a film úgy tud tanmese és társadalomkritika lenni, hogy mindez valahogy kellemes maradjon.
A Wonka egy szuper film, és bár lehet vitatni létjogosultságát, de amit nyújt, abban kiváló. A csapat egy szívmelengető, édes, kedves filmet csinált remek stílussal és felépítéssel, szuper színészi játékkal és szórakoztató cselekménnyel. Az év végére – vagy épp az elejére – tökéletes választás, ha valaki szereti a mozit, akár családdal, akár család nélkül akar menni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
