Eli Roth legutóbbi agymenése, a Hullaadás (Thanksgiving) nem teljesen maradt hű az alapkoncepciójához. A pályafutását a Tarantino-Rodriguez fémjelezte Grindhouse double feature (Terrorbolygó, Halálbiztos) előtti kamutrailerként kezdő film ugyanis furcsa kettősséggel támad. Az “anyafilmekhez” képest kevésbé egyértelműen direkt trash hommage, és a kortárs közeg is csorbítja ezt az érzetet. De azt meg kell adni neki, hogy a retró slasherök nagykönyvéből sokat eltanult, a vérengzései kimondottan pofásak. Csak ami köztük történik, az nem az igazi. Spoilermentes kritika.
Hullaadás előtt Hálaadás
Eli Roth egy egészen érdekes és ellentmondásos jelenség. A horrorfanok már nagyjátékfilmes debütálása, a Kabinláz óta folyamatosan figyelemmel kísérik munkásságát, és várják az igazi nagy áttörést. A kétezres évek közepén, a gyilokpornó hódításának csúcsán a Motel szériával jutott ehhez a legközelebb, ám osztatlan sikert sem a szakma, sem a közönség körében nem aratott.
Ugyanakkor mégis sikerült egy olyan kultstátuszt kivívnia, aminek következtében filmjeit fokozott érdeklődés övezi.
Ez persze nem független attól a ténytől sem, hogy közismerten jó barátságot ápol Quentin Tarantinóval és Robert Rodriguezzel, akik észrevehetően nagy hatást gyakoroltak Roth alkotói stílusára is. A filmek kontextusából kilógó, de menőnek, viccesnek szánt párbeszédek, vagy az erőszakhoz való szélsőséges vonzódása csak néhány ezen jellemzők közül. De szereti számos (al)zsánerben is kipróbálni magát. Rendezett már biohorrort (Kabinláz), thrillert (Kopp-kopp), bosszúcentrikus akciófilm remake-et (Bosszúvágy), blockbuster közeli családi fantasyt (A végzet órája) és cápajogi aktivistaként dokumentumfilmet is (Fin).
De színészként is gyakran feltűnik kisebb szerepekben, amik közül minden bizonnyal legismertebb a “medve zsidó”, Donny Donowitz a Becstelen Brigantykból. Tarantinóval és Rodriguezzel közös barátsága vezetett ahhoz is, hogy a rendezők retró double feature filmjeihez készített kamutrailer projektben is részt vett.
És talán a legemlékezetesebb előzetest szállította a Thanksgiving képében.
A hamisítatlan, igazi grindhouse hangulattal felvértezett előzetes akár egy valódi ‘70-es évek végi exploitation horror előzetese is lehetne, olyan hitelesen idézi meg a korszak hasonló filmjeinek miliőjét. Roth saját elmondása szerint már 12 éves kora óta álmodozott egy hálaadás tematikájú horror elkészítéséről, amihez az ominózus előzetesben jutott a legközelebb. A rajongók pedig már nagyjából azóta követelik az egészestés verziót, ami nem is csoda, hiszen a kamutrailerekből már több projekt is szárba szökkent (Machete, Koldus puskával). 2023-ban pedig elérkezett a pillanat, amikor a Thanksgiving, azaz a Hullaadás is megkapta a várva várt nagyjátékfilmet.
Hullaadás
Eli Roth a Hullaadás nyitányában egy meglehetősen sűrű expozíció keretein belül ömleszti rá a nézőre a szereplőket.
Mintha már csak ezzel is azt akarná éreztetni, hogy egyikük sem annyira fontos, mint az elkövetkezendő cselekmény.
A hálaadást még az átlag amerikaiaknál is kiemeltebb ügyként kezelő massachusettsi Plymouth városkában járunk. Wrighték vacsoraasztalánál gyülekezik a tágabban értelmezett család egy rövid ünnepségre. A család feje, Thomas (Rick Hoffman) úgy döntött, hogy már a Black Friday előtti este kinyitja boltját a pénzköltésre kiéhezett csürhe kielégítésére. De bár ne tette volna. A gofrisütőkre és telefonokra vágyó feldühödött tömeg ugyanis rendes kis mészárlást rendez a boltban, gondoskodva arról, hogy a városnak valódi fekete péntekje legyen.
Thomas és felesége (Karen Cliche) egy évvel később folyamatos jótékonykodással igyekszik elterelni a figyelmet a felelősségükről, ám van aki nem felejt. A város ikonjának számító telepes, John Carver maszkja mögé bújva valaki elkezdi lemészárolni azokat, akiknek köze volt a korábbi vérengzéshez. Így Thomas lánya, Jessica (Nell Verlaque) és haverjai is a gyilkos célkeresztjébe kerülnek. Hiszen felelőtlen viselkedésükkel ők is hozzájárultak a gyilkossá váló tömeg felajzásához.
Black Friday akció
Eli Roth a Hullaadás kulcsmozzanatának számító bolti tömegjelenettel egy valóságos rémálmot vitt vászonra.
A fekete pénteki mészárlás egyaránt idézi Romero zombiklasszikusát, a Holtak hajnalát, és a Trónok Harca deresi csatáját. Roth az idő előtt kapukat nyitó boltot megrohamozó tömeget mint akciós vásárlásra kiéhezett, agyhalott zombihordát ábrázolja. Egy olyan homogén embermasszáról van szó, amelyik saját és mások testi épségét is másodlagosként kezeli a megvásárolható kacatok után. Ez a kifejezetten harsány, abszurditásba hajló jelenetsor a Hullaadás legkarakánabb jelenete. Cseppet sem burkolt módon von egyenlőségjelet a konzumerizmus és a tudattalan létezés között, aminek legkézzelfoghatóbb megtestesülése a hálaadás és a fekete pénteki akcióözön. Vagy nálunk a karácsonyi pánikvásárlások.
A bolti vérengzés a Hullaadás eseményeinek katalizátora is, ugyanis valamire való retró slasherként szüksége van a bűn-büntetés motívumra. A John Carver maszkos gyilkos gondosan eltervezi akcióját, hogy éppen az évfordulókor csapjon le az általa felelősnek tartott személyekre. A gyilkos kiléte persze itt is tartogat meglepetéseket, de a filmet nyitó expozíciót figyelemmel kísérve, majd a legegyértelműbb jelölteket félretéve megfejthető a rejtély.
És ha már retró slasher jelleg: Roth láthatóan nagy kedvvel és lendülettel lapozta át a zsáner nagykönyvének minden oldalát.
Aki csak egy klasszikusokra hasonlító kaszabolós horrorélményt vár, azok szinte maradéktalanul elégedettek is lehetnek. A vérengzések nem csupán kreatívak, de néhol fekete humorral kellően túltoltak ahhoz, hogy tompítsák a különösen kegyetlen szituációk komolyságát. A praktikus effektek dominálnak, így valóban felkavaró, igazán véres belezéseket láthatunk, amikhez kell is a morbid humor, hogy ne vegyük túl komolyan. Erről a gyilkos fájdalmas szóviccei is gondoskodnak.
A Hullaadás mégsem horror-vígjáték.
Az említett morbid humor mellett elég sok verbális poént, céltalan humorizálást (pl. buli előtti Black Sabbath monológ), kortárs szlenget is rejt, de nem annyit, hogy átbillenjen a határon. Valahol pedig ez a tonális kettősség okozza a Hullaadás legtöbb problémáját is.
Sok hálát azért ne adjunk
Roth legújabb filmje ugyanis hiába humoros a vérengzéses oldalon, ha a nyomozás szál kifejezetten komoly. Legalábbis abban az értelemben, hogy valóban olyan, mintha egy krimiből mentették volna át. Ha ide is átszüremkedne a poénok és abszurditás egy része, máris arányosabb lenne az összkép. Továbbá a film hossza is kicsit több, mint amit ez az egyébként viszonylag egyszerű sztori kívánna.
De Roth mentségére legyen mondva, hogy a jelenetváltások tempója éppen jó ütemben történik ahhoz, hogy képes legyen fenntartani a figyelmet.
A mészárlások közötti átkötő jelenetek, és a helyenként kifejezetten kínos dialógusok azonban gondoskodnak arról, hogy ne legyen kifejezetten pozitív a Hullaadás összképe. Nehéz ugyanis eldönteni, hogy Roth minek szánta a filmet.
Egyfelől nem annyira direkt trash és exploitation hommage, mint Tarantino és Rodriguez grindhouse filmjei, vagy a kamuelőzetesekből született egyéb filmek. Vannak olyan jegyei, amik erősíthetik ezt az értelmezést (kreatívan használt gore effektek, kínos, semmiség párbeszédek), ugyanakkor olyanok is, amelyek gyengítik az emelletti érvelést (kortárs közeg hangsúlyossága, komolykodás). Nem csupán arról van szó, hogy a formai megoldásai nem ironikusan idézik a korszak filmjeit, vagy hogy nem él direktebb poénokkal. Hanem inkább arról, hogy ebben a “se nem ilyen, se nem olyan” hangnemben nem leli a saját közegét. Így pedig ha volt is élcelődési szándék, az is csak nyomokban szűrődik át.
Ráadásul az ominózus katalizátorjeleneten túl a Hullaadás nem igazán foglalkozik az ott beemelt témával. Szóval Roth nem indult el a határozottabb társadalomkritika irányába, ami a célkitűzését tekintve nem is feltétlenül probléma. Ám a jelenet karakánsága miatt mégis feltűnő a kritikai él további mellőzése és a kommentár hiánya.
Szerencsére legalább a gyilok szegmensekkel nincs gond.
Csak a kötőszövet az, ami valóban hiányzik. Született tehát egy olyan átlag slasher, ami a zsáner előtti főhajtásnak is túl sablonos, élcelődésnek nem elég karcos vagy ironikus, újító szándékúnak vagy eredetinek pedig közel sem nevezhető.
Verdikt
A Hullaadás így lényegében egy egészestésre duzzasztott easter egg, ami csak inogva áll meg a saját lábán. Az álelőzetes majd minden jelenete visszaköszön így vagy úgy, de legitimálni már nem mindegyiket tudja megfelelően. Ebből fakadóan pedig hiába az egészen megkapó tempó, a film gyakran erőltetett menetnek és kipipálandó jelenetek sorának tűnik. Amit a jelenetek összefűzése és a közöttük zajló cselekmény, valamint a történet sem segít maradéktalanul. A végecsavar, a bolti mészárlás vagy úgy általában a hentelések viszont kifejezetten szórakoztatóak a maguk kegyetlen, mégis morbid humorral átszőtt módjukon.
A horrorrajongók számára így kifejezetten kielégítő is lehet egy kellemesen retró kaszabélményként.
Aki viszont ennél többet vár, az sokat vakarja majd a fejét.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
