A steampunk Robin Hood ötlete érdekes, a megvalósítás meg nem – Gangs of Sherwood egyjátékos teszt

Ha megnézzük a „gyámsága” alatt kiadott címeket, a Nacon, vagy 2020 előtt Bigben Interactive kifejezetten egy olyan kiadó, ami a B kategóriába eső, vagy inkább AA és alatta lévő besorolást kapó videójátékok gyártatásával és kiadásával foglalkozik. Az általa birtokolt stúdiók játékai között voltak csúfos bukások (Gollum) és nagyobb sikerek is (Greedfall, RoboCop). Ezek a címek határozottan nem versenyeznek a köztiszteletnek örvendő kiadók nagy alkotásaival, de ez nem is baj. A blockbuster mozifilmek mellett kifejezetten jól esik néha megnézni egy-két kisebb költségvetésű, akár egyenesen tévéképernyőre, vagy DVD-re készített filmet is.

Mindezt azért érdemes elmondani, hogy megfelelő elvárható minőségi kontextusba helyezzük azokat a játékokat, amelyeket például a Nacon is kiereszt a kezei közül. Még mielőtt félreértenétek, egyáltalán nem arra célzok, hogy egy kisebb vagy kifejezetten kicsi költségvetésű, mondjuk indie játék instant rossz minőségű, inkább arról beszélek, hogy a falunaptól nem érdemes zenei fesztivált várni. De attól, hogy a falunap nem egy zenei fesztivál, még lehet nagyokat szórakozni rajta, de a befektetett erőforrások láthatóan méretben különböznek. A videójáték-iparban – s hogy a metaforát tovább vigyem – manapság nagyon sok esetben ezek a “falunapok” tehetségben: hangulatban, írásban, sokszor felérnek a méltatott zenei fesztivállal, kicsiből oldják meg ugyanazt az élményt, mint mások a rengetegből.

Robin Hood meséje steampunk köntösben

A történet koncepciója megegyezik a legendák és balladák alapfelállásával: Nottingham sheriffje elnyomja a népet, ezért Robin Hood és barátai – Kicsi John, Tuck barát és Marian az udvari bolondnak öltözött bárd, Alan-a-Dale – lázadásával igyekeznek megdönteni a regnáló hatalmat és közben zsákmányolnak némi aranyat. A csavar a történetben a technológiai körítés. Ugyanis ebben a verzióban Richárd király a keresztes hadjáratból visszatérve magával hozott egy titokzatos, varázslatos követ, amit oroszlánszívnek neveztek el. A kő misztikus energiájának segítségével Anglia hatalmas technológiai fejlettségre tett szert, ami dizájnjában a steampunkra hasonlít. A követ Nottingham sheriffje a király megölésével ellopta, majd továbbra is Nottingham sheriffjeként elkezdte kizsigerelni a vidéket. Még szerencse, hogy van egy ellenállás.

Robin Hood meséje alibiként az agyzsibbasztáshoz

Robin Hood karaktere, balladái nagyszerű táptalaj lehetne egy akár társadalomkritikával megtűzdelt tanmeséhez, finom karakterdrámákkal, az említett steampunk stílus pedig ezt tökéletesen látványossá, a Robin Hood-sztorik között egyedivé is tehetné. Viszont a Gangs of Sherwood láthatóan nem történetet akar mesélni. A készítők egy olyan kooperatív kalandban gondolkodtak, amivel a játékos és barátaik együtt sok időt töltenek. A csapat inkább a játékra koncentrált, mint a történetmesélésre, de sajnos egyikben sem tudott a közepesnél többet mutatni, sőt, narratíva szempontjából inkább félkésznek hat az egész.

Az Appeal Studio és valószínűleg a Nacon is el akarta kerülni, hogy azok a játékosok (mint például én), akik nem szeretik az online kooperációt, de az egyjátékos sztori módot annál inkább, ne essenek ki a célközönségből. Ehhez pedig kell egy offline, egyjátékos mód, meg ugye egy történet is. Ez utóbbi megíródott, de láthatóan nyűggel és félig, mert sokkal inkább narratív keretezése a pályáknak és a játékmenetnek, mint teljes értékű cselekmény.

A Gangs of Sherwood cselekménye vázlatpontos, ezeket a pontok pedig a felvehető küldetésekként materializálódnak. A Gang of Sherwood sztorija tagolt, egy nem folyamatos történetblokkok halmaza, amiket Alan-a-Dale jópofáskodó, de nem vicces felvezető bábjátékaival férceltek össze. Ezt úgy kell elképzelni, hogy minden egyes küldetés a történet egy pontja, amit az említett Alan-a-Dale bábjátékkal keretez: röviden összefoglalja, hogy miért megyünk oda és mi a célunk. Nincsenek karakterívek, verekedés közben beszélgető karakterek vannak, akik személyes okokból éreznek valamit a nottinghami helyzettel kapcsolatban. Egyrészt erre a birkózások közepette nehéz figyelni, másrészt, ha egyedül játsszuk, a többi hős csak hangban van jelen, testben nincs. Kicsit olyan, mintha az adott hősnek disszociatív személyiségzavara lenne, és éppen a saját külön hangot és külső jegyeket viselő személyiségtípusaival beszélgetne fejben. A gonoszok azért gonoszok, mert szimplán gonoszok. Nincsenek benne valódi karakterek, ami kár, mert lehet érezni a hőseinken az alkotói akaratot, csak valamilyen oknál fogva nem tudnak kiteljesedni.

A végigjátszás során végigverjük a sheriff hadait és bűnpartnereit, akikhez ilyen vagy olyan módon személyesen kötődik a szinopszisban felsorolt négy hős. Ezek szintén a párbeszédek közben derülnek ki, persze, ha sikerül odafigyelnünk a beszélgetésekre.

Mindenesetre határozottan nem a nagyszerű történetért fogjuk szeretni a Gangs of Sherwoodot, ha sikerül megszeretni egyáltalán.

Gyorsan fogyasztható Hack’n’Slash szerű Robin Hood-játék

A játékmenet működési koncepciója roppant ismerős, számos hasonló irányt képviselő játék használja, ilyen például az Outriders is. A főhadiszálláson található térképen kiválasztjuk a missziót, majd elbaktatunk a kiindulási pontra, ami a Gangs of Sherwood esetében mindig ugyanaz: Alan-a-Dale bábozós szekere. Eztán érkezik a bábjáték, és a töltőképernyő után már a küldetésben is találjuk magunkat. A játék lineáris, nincsenek nagy bejárható területek. Szűkebb, tágabb folyosókon küzdünk meg az ellenségeinkkel, miközben felszedjük utánuk az aranyat, valamint a kinyitjuk az elrejtett ládákat, amikben vagy aranyt, vagy egy kis harci bónusszal ellátott „artifactet” találunk.

A végigjátszás során kiválaszthatjuk, hogy a négyből melyik hőssel tivornyáznánk végig az adott küldetést. Játék közben ők nem módosíthatók, szóval, ha nem jön be az egyik, akkor ki kell lépnünk a küldetésből, újra választanunk, majd ismét elkezdenünk a küldetést. Robin Hood, Marian, Tuck barát és Kicsi John eltérő képességekkel és harci technikával rendelkeznek. Robin Hood inkább távolsági hős, Marian a közelharc és a távolsági keveréke, Tuck és John pedig kvázi közelharci tankok. Viszont nem mindegyiknél éreztem a használhatóságot. Ez persze nem azt jelenti, hogy használhatatlan, hanem azt, hogy valószínűleg nem minden játékos számára megfelelő mindegyik karakter. A magam részéről, roppant klisésen és unalmasan a hülyebiztos Robin Hoodot választottam, ugyanis vele volt a legkönnyebb végigverekednem a három fejezetre osztott sztorimódot.

A harcrendszer egy kevésbé kreatív hack’n’slash permutatáció, amiben hősfüggően válthatunk közelharc és távolsági harc között. Az összecsapások végén pedig értékelik a teljesítményünket egy A-D spektrumon, ahol értelemszerűen az „A” a kiváló teljesítmény. Ahhoz, hogy a legjobb értékelést kapjuk, a lehető legmagasabb kombószámot kell elérni, ami nem túl kreatív. Annyit tesz, hogy minél több ütést, találatot kell bevinnünk az ellenségeinknek, amit csak úgy érhetünk el, ha váltogatunk sokat sebző, de lassú, illetve keveset sebző, de gyorsan halmozó csapások között. – Ez a rendszer kiváló arra, hogy teljesen elengedjük a játék közben a szellemi tevékenységet és csak arra koncentráljunk, hogy csapkodjunk meg lőjünk.

Az ellenségeink sem változatosak, viszont számos fél- és teljes értékű boss harcban lesz részünk, ami kifejezetten örömteli, hiszen azt az érzést kelti, hogy tényleg van valami narratív célja annak, amit éppen csinálunk. Ezek a harcok sokszor önismétlők, kaptafák, a legtöbb pályaszakasz közepi fél-főellenségek pedig később visszaköszönnek szimpla pribékekként is.

Még úgy is, hogy a pályákon szerzett aranyból további csekély számú képességeket vásárolhatunk. Természetesen ezt is csak a főhadiszálláson, ahol egyébként szintén az összegyűjtött aranyért új, snejdig páncélokat is választhatunk.

Az Appeal Studio játéka egyedül sem igazán nehéz, ha sikerül megtalálnunk azt a hőst, akivel jól tudunk játszani. Csupán párszor haltam meg, ez is inkább annak volt köszönhető, hogy nem lehet harc közben életet tölteni. Életerőnk csak Alan-a-Dale adott pályán lévő checkpointjain lehet visszanyerni, illetve, ha szerencsénk van, széttörhető ládákban akad egy-két zöld színű életerő gyöngy.

Szerencse, hogy a játék önmagában rövid és ennek okán nem fogjuk időrablónak érezni, viszont tényleg hiányolni fogjuk belőle a lehetőségeket, az igazi jutalmat. Ennek a koncepciónak az állt volna jól, ha olyan, esetlegesen nyílt világú, looter-shooter játék lett volna, mint például a Borderlands. Viszont így az ötlet elherdált maradt, mert nem ad mást, mint pár óra agyatlan csapkodást, amit a történet mellett kiválasztható két plusz játékmód végtelenre tud duzzasztani. Az egyikben ellenségek végtelen hullámban érkező hordáját paskolhatjuk, ameddig tudjuk, a másikban pedig időre kell teljesítenünk a történetben szembejövő bossokkal tűzdelt feladatokat.

Ha már hülye vagy, legyél szép

Egyetlen betonbiztos érdeme van a Gangs of Sharwoodnak: a külcsíny. Az Unreal grafikus motort használó játék a legtöbbször kifejezetten jól néz ki. A pályadizájn teljesen pofás, jó volt szaladgálni ezeken a területeken. Az erdős, völgyes vidékek füves, fás, bokros szakaszai, harsányabb színei kellemes környezetet biztosítanak az erőszaknak, a várak, falvak, világháborút idéző csataterek pedig kifejezetten kívánják azt. Igaz, a változatosság itt sem erőssége a játéknak. De, legalább jól fut. Szerencsére PC-n a játék abszolút nem igényel erőművet, illetve természetesen itt is implementálva vannak az FPS turbózó felsáklázási technológiák, úgy mint a DLSS is. 

Verdikt

Sajnos a Gangs of Sherwood a rengeteg potenciált rejtő alapötlete ellenére is egy erősen felejthető produktum lett. A történet valójában csak alibi, a játékmenet pedig csak addig nyújt szórakoztatást, ameddig bent tudjuk tartani magunkat a vegetatív, gombnyomkodós állapotban. Akkor a legjobb vele játszani, amikor semmihez nincs kedvünk, de szeretnénk, hogyha valami inger érne minket. Szerencsére nem kér több időt a minősége szempontjából indokoltnál, az esztétikája pedig kifejezetten csinos.

Rendszerkövetelmények a Steam szerint:

MINIMUM:

AJÁNLOTT: