Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy a legtöbb kulturális kincséhez hasonlóan Nagy Britannia a legfontosabb TV sorozatát is lopta? Oké, ez nyilván hatáskeltő túlzás. Ám, mint minden clickbaitben, ebben is rejlik valamennyi igazság! Avagy, a Multiverzum Kiadónak hála végre a magyar olvasók is megismerkedhetnek Doktor Omegával az 1900-as évek habókos, francia Mars utazójával, aki meghökkentően és feltűnően emlékeztet egy másik, nagybetűs doktorra. (X)
1963. november 23-án, délután negyed hatkor TV és sorozat történelmet írt a BBC. Ekkor került ugyanis adásba a Doctor Who (Ki vagy, doki?) legelső sztorijának az An Unearthly Childnak az első része (a klasszikus 1963-1989 között futó sorozat epizódjai három-négy részes történeti egységeket alkottak). Ezzel pedig – kisebb, nagyobb megszakításokkal – de egy negyven éves sikerszéria vette kezdetét. Hiszen a Ki vagy, doki? nem csupán legrégebb óta futó sci-fi sorozat, de – dacára az utóbbi évadok minőség ingadozásának – Anglia egyik legfontosabb pop-kulturális exportterméke is. Ám mindenki kedvenc időlordjának eredete valójában jóval régebbre nyúlik vissza. Egészen a huszadik század hajnaláig.
Adott egy szórakozott, nehéz természetű, de nem rossz szándékú tudós, aki fantasztikus járművével és hűséges (de néha esetlen) segítőivel új, ismeretlen világok felfedezésére indul. Ismerős koncepció ugye? Ám ez nem AZ a Doktor, hanem elődje: Doktor Omega, Arnould Galopin 1901-ben megjelent (mai szemmel) retrofuturista proto-scifi/space-fantasy klasszikusának címszereplője.
Az 1863-ban született Galopin közel harmincéves írói karrierje során majd félszáz regényt jegyzett. Noha szépirodalmi téren is érte elismerés, munkásságának nagy része a műfaji/ponyva irodalomhoz köti. Ezen belül is leginkább a krimi regényei tették ismertté – a Pesti Hírlap 1926-ban “a francia Conan Doyle-nak” nevezte.
Azzal a lényegi kitétellel, hogy Sherlock Holmes megalkotójával ellentétben Galopin „nem adta el magát”.
Bár ő felel az ikonikus Fantomas egyik fő riválisának megalkotásáért is, kétségtelen, hogy termékeny karrierjének legkultikusabb darabja az eredetileg 1906-ban kiadott – Magyarországon a Multiverzum Kiadónak köszönhetően most először megjelenő – Doktor Omega. (Galopin munkásságáról, és annak múlt század eleji (magyar) megítéléséről Tarcsa Zoltán a regényhez írt utószójában olvashattok részletesebben.)
Hasonlóan az előd/kortárs Conan Doyle történeteihez a Doktor Omega elbeszélője nem a címszereplő, hanem egy nála könnyebben azonosulható, afféle Watson figura. A vidéki birtokán visszahúzódva, kizárólag a hegedülésnek élő Dennis Borel, aki egy véletlen során felfigyel a különcnek tartott Doktor Omegára. Noha a falu lakói ódzkodnak tőle, sőt legszívesebben elüldöznék. Borelt lenyűgözi a habókos öreg, főleg miután az prezentálja neki legújabb találmányát: a tömegvonzás törvényeire fittyet hányó repulzitot. Olyannyira, hogy a normális esetben otthonülő hegedűművész csatlakozik Omega (és szolgálója) Mars expedíciójához
A könyv űrutazásról és Marsról alkotott elképzelései a már az 1900-as évek hajnalán is inkább a fantasztikum, mintsem a tudomány nyelve felé billentették a sci-fi mérlegét. Hiszen már a XIX. század végén, XX. század hajnalán születettek kutatások arról, hogy a korábbi feltételezésekkel ellentétben a Marson nincs sem oxigéndús légkör, sem pedig a korábban feltételezett csatornák. Ezzel szemben Galopin regényeinek hősei számára nem csak, hogy belélegezhető a Mars levegője, de hatalmas tengereket is találnak.
A Doktor Omega megvásárolható kedvezményesen a Multiverzum Kiadó webshopjában.
A H.G. Wells és Jules Verne műveinek nyomain haladó próza így inkább egy korai science-fantasy(vagy más néven planetary-romance) történet. Ráadásul bő félévtizedel meg is előzte a műfaj klasszikusának/alapjának számító A Mars hercegnőjét (azaz az első John Carter) regényt. Galopin nem is rejti teljesen véka alá az inspirációs forrást. Olyannyira, hogy az elbeszélő Borel Verne regényéhez hasonlítja Omega lövedék alakú űrjárművét (amely a repulzit bevonatának köszönhetően emelkedik a kozmoszba). Jópofa, mai szemmel meglepően posztmodern húzás, ahogyan a címszereplő ezután leszólja az elbeszélőt, lévén, hogy nem hasonlíthatja az ő „tudományát” Verne képzelgéseihez.
A Marsra történő megérkezés után a cselekmény mondhatni epizodikus formában zajlik. A felfedező csapat minden fejezetben valami egészen új, nem e-világi veszedelemmel találják szembe magukat: legyen szó a fekete lagúna szörnyének űrbéli unokatestvéreiről, rusnya marslakó törpékről, mérgező flóráról, óriáskígyókról vagy éppen denevéremberekről. A dramaturgia emiatt egy kissé monoton is. Tekintve, hogy hőseinknek a túlélésen/tovább menetelen túl nincsen igazi célja. Szinte mindig önhibájukon kívül esnek (közel) halálos veszedelembe, ahonnan aztán általában Omega villámgyorsan vágó esze (vagy Fred nevű, butácska sameszának testi ereje) menti meg őket. (Nem csoda, hogy 1908-ban folytatásos ponyvamagazin formában is kiadták.)
Ám kortársaihoz képest – Kamocsay Ildikó fordításában – egy kifejezetten jó ritmusú, dinamikus tempóban megírt kalandregény. Telis tele marsi életre/civilizációra tett szórakoztatóan elborult és bájosan kreatív megfejtésekkel. Még, ha ezek néhány eleme még a könyv világán belül sem mindig koherens. Vagy legalábbis nagyon mulatságos, amikor kijelentik, hogy a marsiak tökéletes mérnökök. Akik mindent is tudnak a gépészetről. Csak éppen egyáltalán nem ismerik a kereket, mint olyat! Minden közlekedési eszközükhöz jóval bonyolultabb lánctalpas megoldásokat használnak.
Ám, ami mai szemmel igazán különlegessé teszi a Doktor Omegát, hogy címszereplője kísértetiesen hasonlít a BBC kultsorozatának első William Hartnell által játszott (és 1963-ban debütáló) inkarnációjára.
A Doktor ugyanis csak a későbbi évadok és őt meg(re)formáló színészek alakításában nyerte el azt a gyakran jópofáskodó, empatikus, világmentő imázst, aminek manapság ismerjük. A Hartnell által alakított figura még sokkal morózusabb, szigorúbb, makacsabb és „nagypapásabb” alak volt. Éppen, mint Omega. Ami pedig tényleg meghökkentővé teszi a hasonlóságot, az a Doktor Omega 1949-ben megjelent illusztrált kiadása. Armand Rapeno rajzait szemlélve ugyanis könnyedén hihetnénk azt, hogy a művész a William Hartnell féle doki fizimiskáját másolta volna. Persze leszámítva, hogy, hogy Hartnell az illusztrált könyv megjelenésekkor még majd másfél évtizedre volt attól, hogy először belépjen a TARDISba. (És, persze Omega Kozmosz nevű minden terepen alkalmazható járműve is felfogható egyfajta TARDIS előzményként.)
Noha a Ki vagy, doki? egyik alkotója és írója sem ismerte el, hogy Omegáról mintázták volna a karaktert. Tekintve pedig, hogy a regény Franciaországon kívül sokáig egyáltalán nem volt ismert, könnyedén elképzelhető, hogy a hasonlóság tényleg egy kozmikus véletlen. Ám, összenő, ami összetartozik!
2003-ban a Doctor Who történész Jean-Marc Lofficier fedezte fel újra Galopin regényét. Olyannyira lenyűgözték a hasonlóságok, hogy 2003-ban nem csak lefordította, de át is dolgozta a könyvet. A Ki vagy, doki? 40. évfordulójára megjelenő kiadványban Omega valójában a Hartnell féle Doktor álnéven. A marsi kiruccanása pedig egy, a TV sorozatot megelőző kalandja. (Természetesen a magyar kiadás alapjául az eredeti francia, nem pedig a „Whosított” angol változat szolgált.)
Lofficier átdolgozása után pedig Omega is „új életre kelt”. Nem csak, mint a Doktor egy alteregója, hanem mint önálló karakter. A Lofficier által szerkesztett Tales of the Shadowmen című ponyva antológiasorozatot követően (amiben olyan klasszikus figurák teszik tiszteletüket, mint Frankenstein szörnye, Arséné Lupin vagy éppen Tarzan) Omega kalandjai több könyvben, képregényben és audiókönyvben folytatódtak. A hivatalos Doctor Who világában játszódó Lethbridge-Stewart regényekben pedig említésre kerül egy Doktor Omega című TV sorozat, ami annak az univerzumnak a Ki vagy, doki? megfelelője. (Sőt az igazán vájt szeműek még a Különleges Úriemberek Szövetsége képregényeben is kiszúrhatnak egy apró Doktor Omega utalást.)
Galopin regénye azonban nem csupán a Who rajongóknak lehet érdekes, hanem mindenkinek, aki kedveli a Vernéhez hasonló korai, retro-futurista (vagy, ahogy az utószóban Matt Novak nyomán írja Tarcsa Zoltán: paleofuturista) sci-fiket. Azok olykor egyszerre banális, de mégis észveszejtőén kreatív és bizarr ötletvilágát. Vagy egyszerűen csak bepillantást nyernek egy sosem volt jövőbe.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
