Loki a 2. évadban már nem régi önmaga, aminek köszönhetően egy érzelmileg összetett sztorit kapunk a felelősségről, pazar fináléval.
A multiverzum bevezetése a Marvel Filmuniverzumba egyrészt lehetőségek végtelen tárházát szabadította a nézőkre és alkotókra egyaránt, másrészt viszont egyfajta súlytalanság kezdte felütni a fejét. Elvégre a párhuzamos valóságok létezése valahogy elveszi a véglegesség élét. Hiába hal meg valaki, majd egy másik dimenzióból pótolja azonos mása. A veszély leginkább a potenciálban rejlik: nem is kell, hogy megcsinálják ezt – elég a tudat, hogy ezt meg lehet csinálni. A galaxis őrzői: 3. részénél egész szépen oldották ezt meg, de a piaci feltételek mentén könnyen visszahozhatnak halott karaktereket úgy, hogy a kánont papíron ne bolygassák meg. Hasonló irányba is tarthatott volna a Loki is, de készítői inkább a karakterekre fókuszáltak, és így egy érzelmes, elgondolkodtató és tartalmas történetet tudtak elmesélni, nagyrészt ügyesen kikerülve a multiverzum állította csapdákat. A sorozat pedig most véget ért második évadával, antihősünk fináléja pedig méltó és megható. A cikk spoilereket tartalmaz az első évadról.
Az első etap fináléjánál Loki (Tom Hiddleston) és egyik variánsa, Sylvie (Sophia Di Martino) eljutottak az idővonalakat felügyelő és a variánsokat moderáló Idővariációs Hatóság mögötti entitáshoz (Jonathan Majors), aki figyelmezteti őket: megölhetik őt, ezzel azonban nemcsak a szabad akaratot szabadítják rá a világra, hanem a vezér variánsait is, akik világuralomra törnek és egy masszív multiverzum háborút indítanak el. Loki megérti ezt, de Sylvie, akit csupán mássága miatt kiskora óta üldöznek, úgy érzi, végre beteljesülhet a vágya – meggyilkolja a férfit. A második évad pedig itt veszi fel a fonalat.
Ezt követően a Hatóság nehezen tudja betölteni funkcióját, azaz fenntartani a rendet az idővonalak köztl, és azok elkezdenek szabadon burjánzani. A személyzet egy része elkezdené a régi megoldást alkalmazni, azaz „megnyírni” ezeket, ezzel elpusztítva történelmeket és emberek milliárdjait, míg a többiek – a csalfa isten szövetségesei – új alternatívát keresnének. Loki így régi társaival, mint Mobius ügynök (Owen Wilson) és B-15-ös vadász (Wuni Mosaku) elindulnak megtalálni Ravonna Renslayert, egykori hatósági bírót (Gugu Mbatha-Raw), illetve a vele elszökött mesterséges intelligenciát, Percikét (Tara Strong), akik visszaállítanák a Hatóságot eredeti állapotába. Hőseinknek tehát célja nemcsak megmenteni az új status quo-t, hanem megakadályozni azokat, akik visszaállítanák a régit –
ergo a konfliktusnak van egy katasztrofaszerű, valamint egy emberi motivációja, utóbbi így ellenségként működhet.
A szituáció megoldásához pedig fontos szerepe lehet Ouroborosnak, röviden O.B.-nek (Ke Huy Quan), a Hatóság egyik szerelőjének, aki rengeteg mindent tervezett meg a létesítménynél – amit pedig nem, azt is annyira ismeri, hogy meg tudja javítani. A Loki 2. évadában is rengeteget utaznak térben és időben a szereplők, izgalmas lehetőséget kínálva a világépítésre és alternatív valóságok megjelenítésére. Így jutnak el az 1893-as, Chicagóban megrendezett világkiállításra, ahol eredeti ellenségük, a Hatóság vezetőjének egyik variánsa él, egy ipari feltaláló, Victor Timely, akinek puszta létezése és jelenléte hatással lehet az univerzum sorsára.
Az évadnak egyik legnagyobb erőssége, hogy meglévő karaktereiből és színészeiből építkezik. O.B.-t leszámítva szinte alig vannak új, fontosabb figurák, ami azt jelenti, hogy a meglévők továbbgondolására és építésére szánták az időt. Emellett dicséretes, hogy a legtöbben „egyszerű” emberek, már amennyire a Hatóság kontextusában lehet értelmezni. Lokit és Sylvie-t leszámítva nem szuperhősökről, istenekről vagy egyéb csodabogarakról van szó, hanem olyanokról, akik eddig hétköznapi dolgukat végezték. A „kisember” ilyen jellegű felemelése egy nagyon jó döntés az írók részéről, ami még emberibbé teszi az egyébként is a barátságra fókuszáló narratívát. Nem beszélve arról, hogy komolyabb különleges képességek hiányában szaktudásukra, elkötelezettségükre és morális iránytűikre hagyatkoznak a konfliktusok kezelésében – ez pedig csodálatos. Tény, hogy Loki képességei valamennyire a háttérbe szorulnak – sőt, kicsit ki is lógnak – emiatt,
de ez kis áldozat azért a sztoriért és karakterfejlődésért, amit kapunk.
Ugyanis a Loki 2. évada kevésbé szól már a szabad akarat fontosságáról és súlyáról – amit már tárgyaltam korábban –, és inkább a döntéseket, következményeket és a személyes kapcsolatokat helyezi előtérbe. Legfőbb témája az, hogy minden egyes döntés megköveteli a maga kisebb vagy épp gigantikus áldozatát, és nem mindig könnyű ezt észrevenni és felfogni. Ugyanis a teljes szabadság a lehetőségek szabadságát is jelenti, annak minden pozitívumával és negatívumával. Loki és barátai pedig ezt első kézből tapasztalják meg, miközben egyik potenciális megoldásról a másikra rohanva próbálnak megoldást találni a közelgő katasztrófára. Ugyan akcióban, látványban és mozgalmasságban gazdag élményben lehet részünk, az igazi érték a karakterek közti kapcsolatok építése, illetve elköteleződéseik megismerése. Az írók kellő empátiával nyúltak mindenkihez, így még a „rosszak” is inkább egy érem másik oldalának feleltethetőek meg, és a konfliktus is a szándékok és értelmezések ellentéteiből születik. Gyakorlatilag nincs tisztán gonosz vagy kapzsi főbb figura, és inkább félrevezetett, megtévesztett, megkeseredett szereplőkkel van dolgunk.
A Loki történet terén azonban határozottan visszalépés az 1. évadhoz képest, bár most már nehéz a kettőt különválasztani egymástól. Egy biztos: a központi tematika kibontása és a pörgés már-már kötelező fenntartása mellett logikai bukfencek követik non-stop egymást. Tény, hogy a finálé grandiózus, katartikus és hidegkirázós, de az odavezető út valamennyire azért összecsapottnak hathat. Talán pont emiatt nagyon fontos azonban az is, hogy fikcióként tekintsünk rá: ne keressük még véletlenül se a logikát narratívájában, ugyanis az nem szolgálja a karakterfejlődést- és építést.
Egyértelmű, hogy minden időutazós sztori logikailag holtan érkezik, és ez itt is igaz: de az egész csupán egy eszköz a jellemek formálására és megvizsgálására, a dráma kibontására.
Mert a Loki már nem egy csalfa istenről szól, hanem egy megújult jellemről, aki törődik másokkal, miután megismerte őket. Pont emiatt az egyik legjobb dolog benne, hogy szinte teljesen elszakad a Marvel nehéz béklyóitól. Mivel az Idővariációs Hatóság köré szerveződnek az események, Loki pedig már bőven megáll a saját lábán, nincs szükség berántani eseményeket vagy szereplőket – és ez nagyon jót tesz neki. Ez az egész történet tökéletesen működne akkor is, ha nem egy Marvel-sorozat lenne, ami óriási erőssége. Szabadon nyúltak a világhoz és a karakterekhez, megőrizték a hangulat főbb stílusjegyeit, de egy egyedi, megható és elgondolkodtató cselekményt szőttek. Míg az 1. évadnál egy kis háttérismeret elvárt volt, most Loki már teljesen függetlenedett eredeti idővonalától.
Az élményhez jelentősen hozzájárulnak a kiváló színészi munkák a teljes stábtól. Ugyan nincs mindenki ugyanannyira kidolgozva, az alakítások még az egyszerűbb jellemeknek is meglepő mélységet nyújtanak. Ke Huy Quan pedig újoncként azonnal belophatja magát a szívünkbe a szeretnivaló szakiként, akit praktikussága egyáltalán nem tett cinikussá. Hiddleston trükkmester énje most háttérbe szorul, de Lokija továbbra is egy karizmatikus egyén, aki végre megtalálhatja a helyét. Di Marino mellette pedig az örök lázadás bástyája, aki hanglejtésével és beszédstílusával is a sors kötelékéből való kiszakadást testesíti meg. Owen Wilson kiváló, és meglepően szeretnivaló a kellően önkritikus ügynök bőrében, aki jobban fél a változástól, mint azt egyáltalán be meri magának vallani. Jonathan Majors pedig bravúrosan kelti életre az 1. évadban megismert, valamennyire arrogánsabb entitását, valamint a XIX. századi, lelkes, de gyakran lenézett tudóst, aki próbálja kontextusba helyezni magát az események közepette, és maga is bebizonyítani, hogy ő nem az, aki káoszba taszíthatná a világot. Utóbbi egyébként kifejezetten ironikus és szomorú, tekintettel Majors közelgő, bántalmazás miatti tárgyalására, és arra, hogy a Marvel mennyire rá alapozott, és most mennyire át kell gondolni a jövőjét. Ezzel a tudattal egyébként nehéz volt elvonatkoztatni, és kellemetlen volt nézni, mivel annyira köré szervezték az eseményeket, hogy egy átírás
nagy eséllyel teljesen más élményt eredményezett volna.
Szintén pazar egyébként a még mindig szuper retrofuturista díszlet és kelléktár a mindenféle kütyüvel és eszközzel, amiket babrálnak és birizgálnak a szereplők. Ehhez társulnak a frappáns új, időutazós helyszínek, amikből kis szeleteket láthatunk ugyan, de remekül átadják a kort és a hangulatot, amibe röpítenek minket. Az eredmény pedig egy igen jellegzetes és egyedi vizuális élmény, ami ugyanannyira egyéniséget kölcsönöz Loki sorozatának, mint szereplői. Sőt, a Hatóság maga is értelmezhető egy különálló karakterként, egy mikrokozmoszként, ami úgy változik, ahogy az őt fenntartó egyének is:
az elnyomást nyitottság és együttműködés válthatja, a szigort melegség.
A legszebb pedig, hogy a hat rész végig izgalmas és érdekes, fenntartja az érdeklődést, sőt, elég nehéz vele leállni. A befejezés pedig szinte az egyetlen jó megoldás. Ami pedig a súlytalanságot illeti: a Loki idővonalas megközelítése miatt bármit is csinál a Marvel, nem tudja gyengíteni sem cselekményét, sem hatását. Egy külön is értelmezhető, kompakt élmény, ami az emberi kapcsolatok értékéről és fontosságáról és az önzés anatómiájáról szól amellett, hogy a maga kacifántos módján cáfolja a predesztinációt. Megmutatja, hogy bárki bármi lehet, és nem közege vagy környezete kell, hogy meghatározza – bár ezek jelentős hatást gyakorolhatnak rá, választhat más utat, ami addig jó, amíg erre nem akarják kényszeríteni.
A Loki 2. évada egy kerek egésszé formálta a fenomenális első felvonást, hogy a Marvel adaptációk közül az egyik legötletesebb és legjobb sorozatot kapják a nézők. Erőssége pont a Marveltől való egyfajta függetlensége, ami útmutatást is nyújthatna a készülő és tervezett projekteknek. A kiváló színészi munka, a jól kidolgozott karaktereket, az átgondolt, emberi és mély mondanivaló és az egyediség meghozták gyümölcsüket: Loki gonoszból mellékszereplő lehetett, majd végre antihősből főhős, akit döntései tehettek azzá, és azok a társak, akiket maga köré toborzott. Remek ívet járt be, és bebizonyította: lassan érdemes jobban odafigyelni a Marvel sorozatokra, mint a filmekre – amire az időzítés furcsa fintoraként tökéletes példa a friss Marvelek és a Loki összehasonlítása.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
