Egy hatalmas, új csillag jelenik meg a semmiből az égen, és hátborzongató fénybe vonja a hétköznapokat Karl Ove Knausgard Hajnalcsillag című regényében.
Karl Ove Knausgårdról nem sok szó eshetett még a Roboraptoron, az ő művei ugyanis elég távol esnek bármilyen, ezen az oldalon érdeklődést kiváltó témától/műfajtól. A norvég író legismertebb műve a hatkötetes Harcom sorozat, egy összesen több ezer oldalnyi szöveg, ami az író életén alapuló autofikció. A kötetekben még családtagjai, ismerősei nevét sem változtatta meg, amiből nagy botrány lett, volt felesége, a szintén író Linda Boström például a világ legindiszkrétebb emberének nevezte.
Knausgård ezekben a kötetekben többek között az apjával való viszonyáról, a család és az alkotói lét összeegyeztethetetlenségéről, a modern férfiasság hátulütőiről, gyerek- és kamaszkori szenvedéseiről, vágyairól és bipoláris feleségéről ír. Akkorára pedig azért dagad ez a szöveg, mert számára semmi sem lényegtelen. Tíz oldalon át is képes arról írni, hogyan készíti el a tükörtojást vagy hogy húsz évvel ezelőtt másnaposan honnan vette elő és tette vissza azt a poharat, amiből ivott. Hiperrealista, aki számára a banális éppolyan érdemes téma, mint a legnehezebb filozófiai kérdések. Sokszor klisészerű, de aki vevő erre a fajta lassú, a történetre kevés hangsúlyt helyező prózára, akkor nagyon tud menni a sokszor egészen antipatikus elbeszélővel.
A pandémia miatt ismerhetjük, milyen, amikor közel kerül a halál
Ezért is fogadtam kétkedve, amikor megtudtam, hogy most egy olyan, valóban fikciós könyvet írt, amiben van történet, ráadásul misztikus elemekkel van tele. Aztán persze nem kellett olyan sokáig eljutni a kötetben, hogy a kilenc, könyvben szereplő elbeszélő valahogy mind visszavezethető Knausgårdra, azaz hogy a Harcom elbeszélőjére. Nemcsak azért, mert többen közülük sokat isznak és cigiznek, hanem sokukat ugyanazok a problémák is foglalkoztatják. Csakhogy ezekben a mindennapi életekben egyszerre csak sorra tűnnek fel a normalitástól való apró, félelmetes eltérések.
A Hajnalcsillag 700 oldal, de nagyon röviden össze lehet foglalni, hogy miről szól: az égen egyszer csak megjelenik egy új csillag, senki sem tud róla semmit, de valamilyen módon hatása lesz a szereplők tágabb környezetére és személyes életére is. A cselekmény helyszíne Bergen és környéke, a szöveg pedig összesen két nap történéseit mondja el. Knausgård ezt a könyvet a pandémia alatt írta és húzható is párhuzam a regény és a valóság közérzete között: történik valami váratlan, mindenki érzi, hogy megváltozik valami, a világ egy baljósabb hely lesz és mindenkihez közelebb kerül a halál. Talán az uncanny lehetne az a szó, ami a legjobban leírja, hogy milyen is ez a regény, amikor
az ismerősben, mindennapian otthonosban és az ismerős másik emberben jelenik meg valami megfoghatatlanul fenyegető.
Oké, hogy ott egy új csillag, de attól még éljük a mindennapi kis életünket
“Amikor az út észak felé fordult, a csillag pont felettünk állt az égen.
Szép volt.
Úgy szép, ahogy a halál is szép.
– Nem is beszéltünk még az új csillagról – mondtam. – Eléggé különös.
– Mondhatni – felelte Egil. – De hát most más gondod van.”
Ez a beszélgetés zajlik le a regény két elbeszélője között a szöveg körülbelül felénél és ez jellemző a többi hét szereplőre is: a semmiből felbukkant egy mindennél fényesebb és nagyobb új csillag az égen, mindenki rácsodálkozik, érzékeli, hogy valami nagyon nincs rendben, majd foglalkozik tovább a saját kis válságaival.
A Hajnalcsillag elbeszélői alapvetően elég hasonló figurák, hasonló gondokkal: alkotó emberek, akiknek törődniük kell másokkal, kétségbeesettek, megrekedtek, hitehagyottak, de alapvetően átlagos norvég életüket élik. Arne, egyetemi tanár a fentebbi beszélgetés egyik résztvevője például mentális beteg feleségének próbál segíteni és elvinni a gyerekek közeléből, miközben barátja, az apja pénzéből jól élő Egil a háta közepére sem kívánja a saját gyerekét, akit volt felesége váratlanul elutaztatott hozzá. De ott van a lelkész Katherine, akinek alapvetően rendben van a házassága, mégis azt érzi, akkor lenne igazán boldog, ha elválhatna. A húszas évei elején járó lány, Iselin váratlanul összefut tanárával, aki nagy jövőt jósolt neki, amit ő nem teljesített be és emiatt szégyent érez. Több fejezetben visszatér az iszákos Jostein, akit bűnügyi újságíróból fokoztak le és most bizonyítani akar egy eltűnt death metal bandáról szóló cikkel, az ő felesége a gyógyszerfüggő Turid, aki napról napra ápolóként küzd meg az elmegyógyintézet lakóival. Az elbeszélők között fel lehet rajzolni egy finom hálót, valamilyen módon többen összeköttetésben vannak egymással, de a fő téma minden esetben az, hogyan szüremlik be a hétköznapjaikba az új csillag megjelenése.
Azt látjuk csak meg, amit tudunk
Azt, hogy miről szól a Hajnalcsillag, nem nehéz megmondani:
a halálról, amitől mindenki retteg, mert nem tudjuk, hogy mit is jelent a vég valójában.
A könyvben több helyen találjuk meg bibliai értelmezését is a történteknek, eszerint a hajnalcsillag lehet Jézus, de lehet Lucifer is és mindkét esemény egzisztenciális fordulópontot, az ismert világ végét jelenti. (Talán az utóbbit jobban erősíti, hogy a csillag megjelenése után szokatlanul meleg van, ami utalhat a pokolra és így egy baljósabb kimenetelre.) Emellett a görög és az egyiptomi halálfelfogás is benne van a regényben, ahogy az is, hogy a népi hiedelmek alapján mit gondoltak az emberek az élet és halál viszonyáról.
Ezzel kapcsolatban szó van a csodák érzékeléséről is:
nem azt tudjuk, amit látunk, hanem azt látjuk, amit tudunk.
A modern ember világa a tudás hatására egyszerre lett tágasabb és szűkösebb, mivel a tudás kiszorította a hitet, amire pedig szükség lenne, hogy csodákat lássunk. Ezen az alapon hogyan teremtünk ok-okozati összefüggéseket olyan események között, amelyek ellentmondanak a józan eszünknek? Valóban köze van a csillagnak ahhoz a rengeteg furcsasághoz vagy csak azért tűnnek fel a megszokottól eltérő egyéb jelenségek, mert történt valami, ami teljesen megkérdőjelezi a mindennapi rendet? Összefoglalva határátlépésekről szól a könyv, elsősorban a racionális és az irracionális, illetve az élők és a holtak világa közötti határ felbomlásáról.
Az a legrosszabb, ha mindenki meghal?
A világnak vége van, mindenki meghal, de mi van, ha nem?
A szöveg nagyon lassan építkezik, és ugyan a figyelmet fenntartó feszültség is ott van benne, de ennek a feszültségnek nincs igazán kifutása. Azzal ugyanis, hogy magyarázatot adjon a csillag megjelenésére vagy a misztikus eseményekre Knausgård nem sokat foglalkozott.
Ahogy haladunk a regényben lehet sejteni, hogy itt a halállal történik valami és mindenben, ami furcsa (vagy épp abban, ami hétköznapi), ehhez kapcsolódva kell keresni a jelentést. A már halottnak hitt emberek életre kelnek, illetve azok, akiknek meg kellene halniuk, nem tudnak.
Az új csillag megjelenése apokaliptikus hangulatot áraszt, az apokalipszishez viszont inkább azt kapcsoljuk, hogy mindennek vége és mindenki meghal. Knausgård ezt megfordítja és inkább azt a kérdést sejteti, hogy
mi lenne, ha innentől senki sem halna meg? Meddig burjánozna az élet?
Az életnek ezt a túlcsordulását jelzi az is, hogy az állatok szokatlanul nyugtalanul és tömegesen jelennek meg, nem evilági lények bóklásznak az erdőben, a racionálisan nem felfogható világ is átnyomul az érzékelhető világba. Lehet, hogy ez jelenti majd a végét a számunkra otthonos életnek és nem a totális halál.
Stephen King is megveregetheti Knausgård vállát
A műtőasztalon életre kelő halott politikuson és a látomásként megjelenő, halottnak hitt embereken kívül a szöveg egyébként tele van tűzdelve furcsaságokkal.
Van benne például rituálisan kivégzett fiatal death metal banda, emberarcú madarak, óriási levedett bőr az erdőben. Egyes szereplők valamiféle más állapotban furcsa dolgokat mondanak és hallucinálnak, ókori történetekből előlépett figurákat figyelnek meg rituálék közben. Ezek többek között Stephen Kingre emlékeztettek, habár Knausgårdnak több tízezer oldalra lenne szüksége ahhoz, hogy történet szinten a cselekményben mondjuk egy Végítélet típusú sztori végére jusson. De eszembe jutott még Lars von Trier Melankóliája, Jo Nesbo regényei, Dante Isteni színjátéka, filozófiai háttérként pedig Nietzsche és a sokat emlegetett Kierkegaard. A szöveg műfaját így nehéz is meghatározni, talán kontemplatív, esszéisztikus, nem konvencionális thrillerszerű elbeszélésfüzérnek mondanám.
Természetesen ez csak az első rész
Nem árulok el sok mindent, ha leírom, hogy nem sok minden derül ki a 700. oldal végére, és történet szintjén ez egy Netflixes sorozat részletekig körüljárt első része lehetne. Azt is lehet már tudni, hogy ez a könyv egy sorozat egy darabja, de arra, hogy több mindent megtudunk-e majd arról, ami ebben a kötetben rejtve maradt, nem mernék rá fogadni.
Én szeretem Knausgårdot, emiatt nem tudok vele nem elfogulatlan lenni és kimondottan tetszett, hogy misztikus, mágikus realista elemekkel találkoztam a prózájában.
Ami nem igazán tetszett a regényben, hogy nagyon ugyanolyanok voltak a különböző elbeszélők hangjai, ami megnehezítette, hogy követni lehessen, melyik szereplővel mikor, mi történik. És ez a női szereplőkkel is így volt. Mintha mind egy elbeszélő hangjai lennének, amit egy-egy vonással próbált valamennyire egyéníteni a szerző. Pedig az biztos, hogy mindegyik alakról gondolt valamit. Ez abból is látszik, hogy a könyvhöz készült honlapon egyéb vizuális és szöveges hangulati elemek mellett Knausgård a különböző szereplőkhöz készített playlisteket is. Ami azért nagyon fontos, mert Knausgårdnál rendkívül lényeges a zene.
Ha nem lennének ennyire hasonlóak az elbeszélői stílusok akkor talán az sem lenne zavaró, hogy narratológiailag sem annyira feszes. Ami a Harcomban működött, egy olyan fikciós regényben, mint a Hajnalcsillag kevésbé, a szanaszét folyó szövegben szinte el is veszik a központi motívum jelentősége. Lehet akár egy blöffként is felfogni a szöveget, amiben várjuk a nagy csattanót végén, de erre akár éveket is várni kell a következő kötetig. Knausgård ugyanis támpontot sem ad, hogy merre megy tovább a történet.
Aki erre nem vevő, vagy nem tudja, mibe vágott bele ezzel a könyvvel, az becsapva érezheti magát a végén.
Én ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik szeretik a lassú, elmélkedő, szemlélődő prózát, és akiket sem az nem zavar, hogy a történet a sokadik helyen áll a szerző prioritási listáján, ahogy az sem, hogy a regény nem megnyugtató befejezéssel ér véget, hanem egy esszével – természetesen a halálról.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
