A sorozatsztárokat felsorakoztató Poe-adaptáció receptje: egy csipet humor, pár cent rohadt drága konyak, egy lapát giccs, egy talicska gore, mindez némi citrommal leöntve: az eredmény pedig egy erőtlen, céltalanul csapongó, terjengős vásári látványosság. Jobban jártunk volna, ha inkább újranézzük helyette az Utódlást.
Az Usher-ház bukása/vége egy nyolcepizódos misztikus horrorsorozat, melynek minden része egy-egy Edgar Allan Poe novella címét viseli. A történet egy testvérpárral, Roderick és Madeline Usherrel indul, akik különféle ravasz praktikákkal próbálnak feltörni a társadalmi ranglétrán, míg végül sikerül bejutniuk egy gyógyszeripari vállalat vezetőségébe. A fivérnek hat gyermeke születik, majdnem mind más anyától, akik a rags-to-riches toposzhoz hűen beleszülettek a jóba, és apjuk szomorúságára nem tudják értékelni a vagyont, ami az ölükbe szakadt. Prosperótól, a Gucci Caligulának csúfolt élveteg fiútól kezdve az otthonában bowlingozó, sivár érzelmi világú Frederick Usherig egytől egyig kegyetlen, excentrikus és romlott alakok. Mindeközben Dupin ügyész mindent elkövet, hogy a bíróságon elítéljék a családot mindazokért a bűntettekért, amiket irányításuk alatt a vállalat elkövetett.
Bár a szereplők nevei és az epizódok címei mind Poe történeteire utalnak, maga a show cselekménye azonban csak nyomokban egyezik a detektív műfaj atyjának eredeti történeteivel. Ez nem lenne baj; fantasztikus produkciót lehetett volna abból az alapötletből kiindulva gyártani, hogy a Poe szövegekre jellemző kísérteties, gótikus légkörben, az irodalomkedvelők számára easter-eggekkel ellátott, ám egyedi történetszálakkal dolgozó műsort mutatnak be. A végeredmény viszont sajnos egy giccstől és vértől csöpögő, émelyítően zavaros streaming-élmény lett, ami nem tudja eldönteni, hogy egyáltalán komolyan vegye magát, vagy sem.
Poe sztorijainak középpontjában a különc és szenvedő számkivetettek állnak.
Az Usher-ház bukása bár nem szűkölködik különcökben, igazi, holdfényesen gótikus szenvedéssel nem lehet találkozni benne.
Az időnként jump-scare-rel a sarokból előugró szellemeket nem mondanám a 19. századi író prózáit belengő bizarr és hátborzongató atmoszférába illőnek. Sok esetben a sorozat epizódjai és a novellák között, melyre azok címe utal, az egyetlen párhuzam a szereplők neveinek azonossága. Találhatunk Roderick és Madeline Usheren kívül Lenore-t (Lenóra A holló című versből), Annabel Lee-t (Lee Annácska) és Camille L’Espanaye-t (A Morgue utcai kettős gyilkosság). C. Auguste Dupin alakját pedig a horror amerikai pápájának Dupin történeteiből kölcsönözték, a sorozatbéli ügyész azonban csak nyomokban emlékeztet arra a magándetektívre, aki briliáns, ámde hűvös elméjével és analitikus gondolkodásával túljár a bűnözők eszén és felülmúlja még a hivatásos rendőrnyomozók képességeit is. És aki mindezek miatt a segédjével kissé fölényeskedő, a történet végén a nyomozás eredményeivel és eszközeivel boldogan hencegő nyomozó archetípusát megalapozta; olyan népszerű krimi hősök születtek a nyomán, mint Sherlock Holmes és Hercule Poirot. Egy klasszikus detektívtörténetben a kriminalisztika és dedukció mestere maga fedné fel a rejtély nyitját, és nem ő maga hallgatná a „tettes” vallomását kerek, csodálkozó szemekkel, ahogy az Usher-ház bukásának Dupinje teszi Roderick szülőházában egy kopott fotelben ülve.
Poe másik gyakori történet típusának, a pszichológiai megszállottságot bemutató novelláknak a fókuszában nem egy detektív, hanem egy megbomlott, vagy megbomlófélben lévő elméjű hős áll. Ami mindkettőjükben közös, az az, hogy gondolkodásmódjuk távol áll a hétköznapi emberétől és mindketten különc alakok, akik egy bűntény, vagy valamilyen múltban elkövetett, helytelen cselekedet körüli rejtélyt próbálnak megfejteni. Fontos különbség pedig, hogy az utóbbi hisz a babonaságokban, a misztikumban, míg a detektív karaktere csak a világ megismerhetőségére és a józan észre alapozza nyomozását. Mike Flanagan adaptációjában bár nem lehet kategorikusan kijelenteni, de valószínűsítem, hogy Dupin a detektív, míg Roderick Usher az őrült hőst voltak hivatottak életre hívni, valahogy mégis itt-ott szűk, vagy éppen lötyögősre szabott rajtuk ez a szerep. Roderick őrületét hol racionális magyarázattal próbálják alátámasztani, hol a misztikummal, míg saját gondolkodása inkább áll közelebb a dedukcióhoz, mint a misztikumhoz; az 1980 szilveszterén történteket pedig az utolsó percig nem hajlandó a spirituális világhoz kötni.
A nézőt viszont semmiképpen nem veheti komolyan a sorozat: az alkotók megpróbálják elhitetni velünk, hogy a Roy családhoz hasonlóan kőgazdag famíliáról van szó, miközben olyan terekbe helyezik őket, ahol ez a kép hiteltelenné válik.
Sem a jelmezek, sem a helyszínek, sem pedig a díszletek nem illenek a felső tízezer miliőjébe, inkább olyan luxuscikkekkel kényeztetik a szereplők magukat, amiket egy alsó-közeposztálybéli kisember sorol fel, ha megkérdezik tőle, mire költené a lottó ötöst. Példának okáért ott van az a nagyon drága konyak, amellyel a történetnek keretet adó jelenetben Roderick Usher kínálja meg az ügyész C. Auguste Dupint. Ez az ital pont úgy néz ki, mint amit Kis Grófo inna a gyermeke keresztelőjén. A konyak valóban létezik: a neve Henri IV Dudognon Heritage Cognac Grande Champagne, palackja 24 karátos aranyból készült, és valódi gyémántokkal van kirakva, ami egyébként tökéletesen illeszkedik a sorozat giccses látványvilágába.
A giccs alapvetően nem rossz, ha nem tolják túl. Számomra a jó giccset például Francis Ford Coppola 1992-es Drakula filmje jelenti. De ha már sorozatról van szó, meg lehet említeni a Londoni rémtörténeteket is, melyben a rendezők nem tettek tévedésből a giccs és az ízléstelenség közé egyenlőségjelet.
A giccset érteni kell, mélyen érteni, különben nem lesz esztétikája, és a hatás, amit a nézőre gyakorol, a legjobb esetben is csak a hányinger lehet.
Flanagan nem állt meg sajnos annál, hogy egy gótikus Utódlást vigyen vászonra: bele kellett emelnie számos társadalmi kérdést, melyet a szereplők ömlengős, az adott jelenethez csak lazán, vagy sehogyan sem kötődő monológokban fejtegetnek. Az egyik jobban sikerült elmélkedés a citrom-metafóra, amit Bruce Greenwood – egyébként remek színészi játékkal – közvetít. Mégis szájbarágósnak hat, ami csak kizökkent az időnként majdnem jól sikerült misztikus légkörből.
És ha nem lenne elég az eddigi kavalkád, A Hill-ház szelleméről elhíresült Netflix-fenegyerek a Gyilkos csodaszerben és a Hulu-fele Dopesick-ben már körbejárt erkölcsi dilemmát is beleszuszakolja a játékidőbe.
Ettől már végképp lehetetlenné válik eldönteni, hogy akkor most törvényszéki drámát, krimit, misztikus thrillert, slasher-horrort vagy vígjátékot nézünk.
A heroinhoz hasonlóan addiktív és nem túl jogtiszta módszerekkel piacra dobott fájdalomcsillapító problematikája mondhatni lerágott csont, mégis ez képezi a történet gerincét.
Ami segített kitartani a sorozat mellett 8 óra 13 percen keresztül, az a Flanagan korábbi Netflix műsoraiból ismerős színészi gárda volt. Elsőként kell megemlítenem Ruth Coddot, akit a Tiktokon fedeztek fel Az éjféli klub castingja közben, mialatt Írországban dolgozott fodrászként. 23 évesen amputálni kellett a jobb lábát, ezért elkezdett videókat gyártani a közösségi médiára, hogy felhívja a mozgássérültek ügyére a figyelmet. Az Usher-házban Junót alakítja, ami nagy váltás a cinikus, mindenben kételkedő, eszes Anyához képest. A szerep sajnos nem adott neki elég lehetőséget ahhoz, hogy megcsillogtathassa páratlan tehetségét, ő mégis kihozta belőle a lehető legtöbbet.
A szintén Az éjféli klubból ismert Aya Furukawa és Igby Rigney alakítják a Kate Siegel által játszott hideg szívű Camille két furcsa, ikerszerű asszisztensét, meglehetősen emlékezetes módon. Zach Gilford viszont hiába hozta itt is elbűvölően a rossz útra tévedt jófiú szerepét, annyiszor adták a szájába Poe Lee Annácska című versének sorait, hogy az egyszerűen illúziórombolóvá, és lapossá tette több jelenetét is. Kyliegh Curran kapta az egyetlen jó Usher, az unoka szerepét, amit lenyűgözően hozott. A fiatal színésszel Az álomdoktorban dolgozott együtt korábban a rendező. Végül nem lehet kihagyni Mark Hamillt sem a listáról, aki a család érzelemmentes, gépiesen cselekvő ügyvédjét játszotta, nem kevés humorral.
Összességében az Usher-ház bukását Németh Szilárd fúziós konyhájához tudom hasonlítani; ám a színészi játék kárpótol a célt tévesztett kavalkádért.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
