Ezeket a horrorfilmeket nézd Halloweenkor a streamingen!

The Quatermass Xperiment (Netflix)

Kezdjük a maratont a klasszikusokkal! Olykor érdemes igazán mélyre ásni a Netflix kínálatában, hiszen olyan valódi kincsekre bukkanhatunk, amelyeket az algoritmus még véletlenül se ajánlana. Ilyen a Christopher Lee és Peter Cushing Drakula, illetve Frankenstein filmjeivel a gótikus horror legendájává váló Hammer stúdió korai sci-fije is. (Bár a címéből nem érezhető, de magyar felirattal van fent a platformon.) A Nigel Kneale korszakalkotó hatrészes (melyből mára már sajnos csak kettő maradt fent) BBC sorozatának adaptációja gyakorlatilag megkerülhetetlen alapvetése a sci-fi horror műfajának. A balul elsült űrexpedíció története gyakorlatilag a műfaj szinte összes későbbi kultikus darabjának előfutára. Nem csak A massza, a Doctor Who, az X-Akták és A testrablók támadásának az előképe, de fontos inspirációul szolgált többek között John Carpenter (A dolog) és Stephen King számára.(Sőt még Alex Garland Expedíciójában is érezhető a hatása). Persze Val Guest rendezése a láthatóan alacsony költségvetés miatt mai szemmel helyenként kissé esetlen. Nyilván nem is fogunk rettegni a láthatóan dróton rángatott rémségtől. Ám az alig másfél órás játékidő kifejezetten jó tempóban robog előre, ötletesen, (korához képes) forradalmian nyúl a földönkívüli élet témájához. A hangulat sokszor még ma is kellemesen hátborzongató és feszült. A finálé és a tudós címszereplő végszava, amivel fittyet hány az összes hasonló („ne kísértsük a sorsot, ne játszunk Istent”) sci-fi tanulságára, egyszerűen szenzációs.  Már csak az a kérdés, hogy a trilógia másik két része mikor kerül fel? (Pongrácz Máté)

Az élőhalottak éjszakája (SkyShowtime)

George A. Romero méltán klasszikus darabját talán már senkinek sem kell bemutatni. Az élőhalottak éjszakája nem csupán a modern zombifilm, de úgy általában a modern horror megteremtőjeként van számon tartva. A temetőben bóklászó, lassan mozgó, hörgő-morgó élőhalottak igazi ikonná váltak, a film nyomán pedig több folytatás, remake, tisztelgés, paródia is született már. A korszakban exploitation filmnek számító Az élőhalottak éjszakája nemcsak elsősége okán válhatott sokat emlegetett darabbá. A zombik metafora jellege és a hol nyíltabban, hol burkoltabban megjelenő társadalmi kérdések beemelése a mai napig izgalmas és értékes filmmé teszik Romero alapdarabját. Nyilvánvalóan ma már viccesnek is hathat az amúgy korában is egészen alacsony költségvetésből készült film néhány megoldása. A rendezés, a fényképezés és a hangulatteremtés minősége azonban ma is hatásos. Az élőhalottak éjszakája tökéletes film bármilyen halloweeni filmmaratonhoz. Akkor is, ha már ezerszer láttad, ha pedig még egyszer sem, akkor meg pláne. A SkyShowtime-on most magyar felirattal is elérhető. Ha pedig a zombikkal kapcsolatban inkább a nevetést helyeznétek a középpontba, akkor a film ‘80-as években született, punk életérzésben fogant unokatestvére, Az élőhalottak visszatérnek is nézhető az Amazon Prime Videón – igaz, csak eredeti nyelven. (Laki Péter)

Mélyvörös (HBO Max)

Ha valaki a spooktóber maratonba szeret beilleszteni nemcsak horrorokat, hanem sötétebb krimiket, thrillereket is, akkor egy klasszikus giallóval nem igazán lehet mellélőni. A giallo egy elsősorban az olasz filmezéshez kötődő bűnügyi zsáner, ami nevét a ponyvaregények jellegzetesen sárga borítójáról kapta. Egy tipikus giallo tobzódik a feszültségkeltésben és az erőszakban, gore mennyiségben sokszor rálicitál a durvább horrorokra is. Kiindulópontja és hatásmechanizmusai azonban inkább a krimihez köthetőek. A giallo megkerülhetetlen rendezője Dario Argento, aki egészen művészi szintre emelte filmjeiben a gyilkosság jelenetek vászonra vitelét. Úgy kamerakezelésben, mint színkezelésben. A Sóhajok (Suspiria) mellett másik legjelentősebb és a zsáner egyik filmje a Mélyvörös (Profondo Rosso, angol címén Deep Red), amiben nemcsak a gyilok artpornó, de a rejtélyek és a csavarok is gondoskodnak a meghökkentő filmélményről. A történet szerint a zongorista Marcus Daly (David Hemmings) egy telepatikus képességű médium meggyilkolásának egyetlen szemtanújává válik, és azonnal nyomozásba kezd az üggyel kapcsolatban. A rejtély megoldásában pedig még a művészetnek is szerepe lesz. A Mélyvörös az HBO Maxon nézhető magyar felirattal. (Laki Péter)

Gonosz halott (HBO Max)

Sam Raimi 1981-es filmje a (low-budget) horror egyik legnagyobb teljesítménye. Egy valóságos mestermű, amelyet minden független filmesnek kötelezően meg kéne néznie (többször is), mielőtt elindulnak, hogy leforgassák a saját alacsony költségvetésű horror filmjüket. Hiszen Raimiék is ezt tették: kimentek az erdőbe és nulla pénzből forgattak valamit, ami azóta a popkultúra egyik legkultikusabb brandjévé nőtte ki magát. Ehhez pedig nem volt szükségük másra csak kreativitásra és tehetségre (na meg Bruce Campbell elmondása szerint egy kis fűre).  Az Evil Dead azon kevés filmek egyike, amelyek képesek felérni a hangzatos reklám szlogenjükhöz. The ultimate experience in gruelling horror (frappánsan fordítva: a nyomasztások nyomasztása), áll a vége főcímben, és ennél jobban nem is lehetne leírni, hogy miről is szól ez a film.  És persze olcsó független filmről lévén szó vannak kisebb hiányosságai, mint például a szegényes karakterizáció, vagy éppen az ebből is adódó változó minőségű színészi játék. Ám a hátborzongató atmoszférája, feszes tempója, morbid humora és gyomorforgató effektjei bőven kárpótolnak ezekért. Mert igen, nem csak a népszerűbb, nagyobb szabású folytatásában van ott a(z éjfekete) humor, de már ebben is. Még ha valamivel visszafogottabban is. Horrorként pedig nem csak a műfaj egyik megkerülhetetlenül fontos klasszikusa, de még ma szemmel is meglepően hatásos tud lenni – én mikor pár éve láttam moziban, hazafelé minden fát messziről elkerültem. Ám, ha mégis modernebb kivitelben, kevésbé forradalmi megoldásokkal és slapstick humorral, de cinikusabban és még brutálisabban szereted a gonosz halottakat, akkor merjük ajánlani a 2013-as rebootot, de hibái ellenére az idei Evil Dead Rise-t is (utóbbi két film szintén elérhető a Maxon). Hiszen egyetlen Halloween sem lehet teljes erdei, elhagyatott viskó, mocskos szájú démonok és láncfűrész nélkül. (Pongrácz Máté)

Videodrome (SkyShowtime)

David Cronenberg a ‘80-as években legalább két olyan sci-fi horrort is rendezett, amelyek a horrortörténet sokat emlegetett filmjeivé váltak. De talán az sem túlságosan merész kijelentés, hogy A légy és a Videodrome az egyetemes filmtörténeti kánon megkerülhetetlen darabjai. Az idén éppen 40 éves Videodrome pedig visszatekintve meglehetősen profetikusnak tűnik, és szinte megjelenése pillanatától a médiakutatók egyik kedvelt, sokat elemzett alkotása. A Marshall McLuhan filozófus elméleteit is felhasználó film egy felnőttcsatorna műsorvezetőjét (James Woods) követi, aki egyszer egy semmiből előbukkanó szadomazo közvetítésre bukkan. Amikor megpróbálja felkutatni az adásról elérhető információkat és a forrást, sokkal mélyebbre merül a nyúl üregébe és saját mocskos tudatalattijába is. Mindezt pedig olyan formában, ahogy az az ereje teljében lévő Cronenbergtől elvárható: testi deformitásokkal, megbomló valóságérzékeléssel, társadalomkritikával és nyomasztó hangulattal. A Videodrome a maga módján egészen közeli jóslatot adott a média szerepének megváltozásáról és a médiaerőszak átalakulásáról. Cronenberg egyik legjobb munkáját a SkyShowtime-on lehet pótolni/újrázni, magyar felirattal. (Laki Péter)

Péntek 13. VI. rész – Jason él (SkyShowtime)

Jason Voorhees egyike azon slasher ikonoknak, akinek hírneve/népszerűsége messze túl nőtt a főszereplésével készült filmek átlagos minőségén. Horrorrajongóként azonban, csak illik látni pár ámokfutását, de ha csak egyetlen egy Péntek 13. részt nézel meg, akkor az a hatodik rész legyen! Ugyanis már idéző nyitó jelenetben is egyértelmű, hogy a Péntek 13. VI. rész – Jason él esszenciális spooktoberi mozi. Ahogy Jason esős, szeles, őszies temetőben, villámcsapás által feltámad – mert a negyedikben meghalt, az ötödikben helyettesítették, tök mindegy – az bármelyik klasszikus gótikus horrornak a becsületére válna. Ám a hatodik etap viszont nem pusztán a markáns vizualitása miatt válik a legérdekesebb, legszórakoztatóbb és legjobb Péntek 13. résszé. A rendező Tom McLoughlin bravúrja valójában abban rejlik, hogy működőképes egészé mixelt össze több, a sorozatra korábban nem jellemző megoldást a sorozat klasszikus elemeivel. A Péntek 13. – VI. rész: Jason él nem az a vérfagyasztó(nak szánt), kőkemény horror, mint amilyen a sorozat legelső része volt, de nem is egy olyan egyhangú gyilok és csöcskollázs, mint amilyen a sorozat több része. Egy változatos és a széria átlagánál sokkal játékosabb horror-(akcióvígjáték), ami önreflexiójával majd egy évtizeddel megelőzte kortársait. (Ez a fajta irónia a Sikoly után lett igazán népszerű, aminek íróját épp ez a film inspirálta.) Ennek köszönhetően pedig messze jobban öregedett, mint a sorozat többi része. Remek humorú, erős atmoszférájú, nagyszerű tempójú és egészen látványos slasher. (Pongrácz Máté)

Killer Klowns from Outer Space (Amazon Prime)

Az utóbbi évek egyik nagy port kavart filmipari híre volt, amikor Jeff Bezos az Amazon égisze alatt felvásárolta a nagy múltú filmgyártó és forgalmazó MGM-et. Az otthoni filmfogyasztás hívei persze joggal reménykedhettek abban, hogy így majd egyszerűen és olcsón érhetnek el a stúdióhoz tartozó klasszikusokat is. Október környékén pedig nincs is csodálatosabb érzés a horrorrajongók számára, mint amikor frissülnek a streaming szolgáltatók felületei. A Prime Videón október elején meg is jelent számos rémisztő darab az MGM istállójából. A gyűjtemény egyik legérdekesebb darabja a Killer Klowns from Outer Space, azaz a Gyilkos bohócok az űrből. A legfurcsább pedig az egészben az, hogy a film mégsem akkora agyhalott trash, mint amilyennek a címe alapján gondolnánk. Persze sok komolyságot nem is kell egy olyan filmtől várni, amiben az űrből érkezett bohóc kinézetű idegenek vattacukorban tartósítják a föld lakosságát, miközben egy lufiból hajtogatott terrortacskó abuzálja a népet. A Killer Klowns valójában egy nagyon is hagyományos inváziós sci-fi horror 1988-ból, ami eltúlzott, nevetséges gesztusaival megpróbálja kifigurázni a zsánert. A végeredmény pedig a helyén kezelve meglepően szórakoztató. Ám rossz hír az angolul kevésbé tudóknak, hogy az Amazon Prime Video felületén csak eredeti nyelven nézhető. (Laki Péter)

Oculus (Scream!)

Mike Flanagan második “egészestés” filmjében egy elátkozott tükör a gonosz – ezt szeretné elpusztítani egy testvérpár, akik úgy gondolják, szüleik haláláról is a gonosz tárgy ténykedése tehet. Megszállt, démoni erejű bútor? Röhejesen hangzik? Igen. Az időközben a horror egyik nagy mágusává előlépő, King-adaptációk (Álom doktor) és nagyívű sorozatok (A Bly-udvarház szelleme) élére kapituláló Flanagan azonban tesz arról, hogy már az elején az arcunkra fagyjon a mosoly. Az Oculus már kezdettől fogva olyan sűrű, sötét, nyomasztó atmoszférával rendelkezik, amelyet a James Wan-féle démonűzős próbálkozások és rip-offjaik hírből sem ismernek, a film keretét adó családi dráma pedig remekül illeszkedik bele a horrorkoncepcióba. Csavaros flashback-szerkezettel és rengeteg egyéb szemétséggel teli film ez – kiváló választás egy halloweeni félelem-hullámvasút egyik állomásának. (Szente Ádám)

Creep 1-2. (Netflix)

Nem csoda, hogy az Ideglelés csillagászati mértékű sikere után milliószámra készültek a kézi kamerás, „found footage” formátumú horrorfilmek. Persze nem csoda, hogy a „kis költség – nagy profit” egyenlet alapján készülő filmek többsége kifejezetten fantáziátlan, unalmas és béna lett. Ahol a valódi feszültséget a kézi kamera ideges rángatásával helyettesítették, és eleve arra használták a technikát, hogy többet lehessen spórolni. Ám azért még ebben a felemás megítélésű műfajban is találhatunk igazi különlegességeket. Ilyenek Patrick Brice író-rendező és Mark Duplass társíró-főszereplő Creep filmjei. Hasonszőrű társaival ellentétben ugyanis a kézi kamerát nem pusztán arra használja, hogy elcsalja a látványt. Épp ellenkezőleg, nagyon okosan, ügyesen és kreatívan használja ki a formátumban lévő lehetőségeket. A Creep olyan film, amire érdemes minél kevesebb tudással, lehetőleg teljesen vakon beülni. Hiszen szenzációsan tud játszani a nézői elvárásokkal. Azon kevés „talált kamerás” horror egyike, ahol a tartalom és a forma tökéletes összhangban van. A kézi kamerás módszereket nagyon jól használja a kellemetlen, fokozatosan egyre hátborzongatóbb atmoszféra és a feszültség megteremtésére. Ami pedig legalább ekkorra bravúr, az az, hogy – a látszólag egy filmes koncepciót – szenzációsan sikerült folytatni. A Creep 2 ahelyett, hogy csak ismételne, okosan bővíti és kiegészíti az alapfilmet. Már a felütése is szenzációs: sorozatgyilkos életközepi válsága. Igaz, hogy sokkal inkább a fekete komédia, mintsem a horror irányába, de a végére e téren is túltesz az elődjén. Noha kevés klasszikus értelemben vett ijesztés és vérengzés van ezekben a filmekben, a végére mégis képesek annyira kényelmetlenül hátborzongatóak lenni, hogy lefekvés előtt garantáltan duplára zárod a bejárati (és a többi) ajtót. (Pongrácz Máté)

Vaksötét (HBO Max)

Fede Alvarez az überklasszikus Gonosz halott 2013-as, igencsak jól sikerült remake-jével rúgta rá az ajtót a zsánerre, és ezt követően sem lassított. Bár Jane Levy-t és a zárt helyszínt megtartotta, a Vaksötét monstruma cseppet sem megszokott, hiszen egy vak embert tesz a borzongatás felelősévé – az ilyen alakok korábban inkább az elszenvedői voltak a rémmozik megpróbáltatásainak (Várj, míg sötét lesz, Júlia szemei). Noha részben pont az újfajta mumus okán néha el kell felejtsük a józan észt (meg párszor a fizika is megkérdőjeleződik), ha erre hajlandóak vagyunk, olyan izzasztóan feszült, pszichés biztosítékokat izomból leverő, brutális gyomrosokkal teli mozit kapunk, amelynek elkészítésére nem sokan képesek a mai mainstream horrorgyártásban. (Szente Ádám)

A boszorkány (Amazon Prime)

Robert Eggersnek sikerült már a 2016-os rendezői debütálásával örökre beírnia magát a horror nagykönyvében. A boszorkány nem csak az úgynevezett „elevated/poszt-horror” hullám messze legjobban sikerült darabja, de a rideg, komor, sűrű és sötét atmoszférájával esszenciális októberi néznivaló. A szinte csak természetes fényt használó fényképezés és Mark Korven erőteljes aláfestő zenéje páratlanul brutális és feszült hangulatot teremt. A boszorkány kiszámítható jump scare-ek helyett lassan, de kíméletlenül dolgozza meg az idegeinket. A közösség által a vadon magányában száműzött – egytől egyig kiválóan alakító színészekből álló – család története a felszínen egy viszonylag egyszerű cselekménnyel bíró, ám brutálisan hangulatos (néha meg pusztán brutális) folk-horror. Ám ha kicsit mélyebbre megyünk, rögtön láthatjuk, hogy valójában egy tragikus családtörténettel van dolgunk. Kilátástalan mese ez féltékenységről, széthúzásról, fanatizmusról, hitről bűnbak keresésről, felelősségvállalásról. Eggers rendezésében a kőkemény dráma és a fojtogató horror kiváló arányban vegyül egymással, így bárhogy is nézzünk A boszorkányra, remekül működik. (Pongrácz Máté) 

Utoya, július 22. (Scream!)

Erik Poppe filmje a 2011-es utoya-i norvég tömegmészárlásnak állít emléket, méghozzá igen szokatlan módon. Poppe nem elemzi a politikát, társadalmat, nem áll le fejtegetni, mi állhatott a gyilkosságok hátterében. Sőt, a merénylőt sem nevezi meg, Anders Breivik alakja csak egy néma sziluettként tűnik fel néha az események során. Amelyeket a találtkamerás filmekhez hasonlóan egy kézikamera követ nyomon. Az Utoya, július 22. tulajdonképpen egy vágatlan(nak látszó) felvétel Norvégia egyik legmegrendítőbb napjáról. A film egyetlen célja, hogy bemutassa, mit élhettek át a szigeten tartózkodó tinik: fegyverropogás, rengeteg halálfélelemmel teli arcközeli és bujkálás adja cselekményének nagy részét. Hogy megkérdőjelezhető döntés volt-e egy ilyen brutális megtörtént esetet horror-thrillerként feldolgozni? Nos, lehetséges (bár Poppe elmondása szerint a túlélők és az áldozatok hozzátartozói áldásukat adták a filmre), az ugyanakkor kétségtelen, hogy a végeredmény egy pattanásig feszült zsánerfilm lett, amely sokáig az emberrel marad. (Szente Ádám)

Vivárium (Direct One)

Egy srác (Jesse Eisenberg) és egy lány (Imogen Poots) szeretik egymást. Szeretnének egy közös otthont. Elmennek egy ingatlanoshoz, aki felettébb nem bizalomgerjesztő, de nagyon jó áron adja a kecókat. A fickó elviszi őket egy lakóparkba, de aztán eltűnik. Főszereplőink pedig nem tudnak hazajutni, hiába is akarnak. Bármerre is indulnak, mindig visszatérnek a kinézett házhoz. Csak ők vannak a környéken. Nem tudnak mit tenni, így elkezdenek ott élni. Egy titokzatos dobozban mindent, ami életükhöz kell, megkapnak. De leginkább ízetlen kajákat. Aztán egyszer csak egy kisbabát kapnak a csomagban. Ha felnevelik, szabadulhatnak. A Vivárium egyszerű, de remek ötletekkel (a gödröt ásó férfi és a hozzá tartozó csattanó; az idegesítő, utánzós gyerek) adja tudtunkra rendszerkritikáját, amely szerint nap mint nap hajszolunk valamit, ami talán nem is biztos, hogy a legjobb a számunkra. Az élet, amire vágyunk, lassan, de biztosan felőröl minket. Bár kétségtelenül ütős az a társadalmi allegória, amelyet felvázol, tartalma nem tudja kitölteni a másfél órás játékidőt. Figurái baltával faragottak, mint ahogy sok dilemmáját is fejtegethették volna még az alkotók. Mindazonáltal még így is ezerszer jobban ajánljuk figyelmetekbe a Viváriumot, mint mondjuk egy random Démonok között-epizódot. Lehet, hogy túlságosan sok mindent bíz a nézőre, de nyugtalanító légköre, napjainkhoz intézett kiszólásai, (jó értelemben) elborzasztó, műanyagnak ható látványvilága kemény pillanatokhoz juttatja azt, aki időt szán rá. (Szente Ádám)

X (HBO Max) és Pearl (Skyshowtime)

Ti West frenetikus horror trilógiájának első két részét már tavalyi összeállításunkban is dicsértük. Szóval most csak röviden. A texasi láncfűrészes mészárlás parafrázisnak induló X az elmúlt évek messze legokosabb meta-narratívájú horrorja. Nem csak egy remek vizualitással, tempóval és fekete-humorral bíró slasher. Igazi zsenije a szubtextusában rejlik: ahogy szembesíti a nézőt a saját sötét oldalával. Ügyes vágásaival és ihletett fényképezésével tulajdonképpen egy videó-esszé arról, mennyire hasonló a pornó és a horror filmnyelve és hatásmechanizmusa. Arról nem is beszélve, hogy egy végtelenül melankolikus film, aminek a végén megérted és szinte megsajnálod a gyilkost is. A Pearl az utóbbi eredetét bemutató előzmény film. Jól lehet, hogy sokkal inkább sötét, erőszakos dráma, mintsem olyan egyértelmű horror, mint az X. Nagyon szépen és okosan egészíti ki azt. Miközben egy szenzációsan szórakoztató stílusbravúr. Tulajdonképpen az Óz, a nagyvarázsló morbid paródiája. A főszereplő Mia Goth pedig valami egészen csodálatos.  Mind a két film önmagában is tökéletesen élvezhető, de együtt egészen szenzációs élménnyé állnak össze. Nem csoda, hogy tűkön ülve várjuk a harmadik részt, a MaXXXine-t. (Pongrácz Máté)