A kalózos zsáner köszöni szépen, még mindig jól van, még így két évtizeddel az első A Karib-tenger kalózai-film megjelenése után is: semmi jele, hogy elvesztené jelentőségét a popkultúrában. Idén különösen örülhetnek a műfaj rajongói, ugyanis amellett, hogy kijött a One Piece élőszereplős adaptációja, új részekkel jelentkezett Taika Waititi és Rhys Darby történelmi komédiasorozata, A zászlónk halált jelent is. Évadkritika.
A zászlónk halált jelent alapkoncepciója, hogy mit tud elérni, és milyen hatást gyakorol környezetére egy érzékeny, a konfliktusokat beszéd révén megoldani igyekvő ember, ha egy durva, erőszak uralta világba csöppen. A sorozat főhőse, a valós személyről mintázott Stede Bonnet, az „úriember kalóz” (Darby) romantikus elképzelésektől fűtve száll hajóra, noha jelleméből fakadóan egyáltalán nem tengeri haramiának való. Ahelyett azonban, hogy a kalózok világa megváltoztatná, inkább ő ér el változást azokban, akikkel összehozza a sors – a legnagyobb átalakulásra pedig a hírhedt Edward Teach-et, azaz Feketeszakállt (Waititi) inspirálja.
A széria első évada azzal hozott üde színfoltot a sorozatkínálatba, hogy teljesen kiszámíthatatlan volt a története. Nincs ez máshogy a 2. évad esetében sem, amely szintén újra és újra meg tudja lepni az embert a váratlan fordulataival.
Többször előfordul, hogy teljesen félrevezeti a nézőt a sorozat, például nem egy karakter van az új évadban, aki olyan felvezetést kap, mintha a személyében komoly főgonosz került volna a képbe, aztán kiderül, hogy teljesen más szerepet szántak neki. Emellett továbbra is fontos humorforrást jelentenek a kalózok hangulatváltozásai, amelyek miatt lehetetlen megjósolni minden esetben, hogy ki miként reagál egy adott helyzetre. De azzal szintén meglepetést tud okozni a sorozat, hogy nagyrészt „elpusztíthatatlannak” tűnnek a hősei, de azért veszteséget is szenvednek – ami pedig így még nagyobb hatást tud elérni. Mindezek miatt
A zászlónk halált jelent részeit nézni ezúttal is olyan, mint felülni egy hullámvasútra.
Az első évad elég komor hangulatban zárult, és a második innen indít, hogy aztán végül valami hellyel-közel pozitív kicsengésű befejezéshez jusson el (amiről egyelőre nem tudni, sorozatzárásnak tekinthetjük e). Ugyanakkor a cselekménynek nincs egy jól meghatározható íve, folyamatosan kisebb-nagyobb kanyarokat vesz. Például Stede és Ed újbóli egymásra találása viszonylag hamar megtörténik, de aztán a kapcsolatuk nem éppen úgy alakul, ahogy várnánk.
Meglepetésekben, érzelmekben és humorban tehát továbbra sincs hiány, és ismét kapunk egy érdekes karakterfejlődést: ezúttal Feketeszakáll első tisztjének, a Con O’Neill által megformált Izzy Hands jelleme formálódik a szemünk előtt.
Az új évadban ez a cselekményszál a legerősebb, ráadásul remekül beleszőtték Stede-ék történetébe is, így nem egyszerűen valami mellékes sztoriról van szó, hanem olyasmiről, ami valami lényegeset ad hozzá a sorozathoz. Nézőként pedig kifejezetten üdítő azt látni, hogy egy korábbi mellékszereplőt kiemelnek a háttérből, aztán egy addig ismeretlen oldaláról is bemutatják, amitől aztán fokozatosan átértékeljük, amit addig a karakterről gondoltunk. Persze mindez jelentős részben O’Neill játékának köszönhetően működik, akinek azért elég nehéz feladata volt, hiszen Waititi és Darby kettőse mellé kellett odaállnia harmadik főszereplőnek – de gond nélkül megugrotta a lécet.
A színészgárdából a központi trió mellett ezúttal az egyik új szereplőt, a Csen Ji-Sao kínai kalózkirálynőt alakító Ruibo Qiant kell kiemelni, mivel kifejezetten szórakoztatóan játssza a viselkedésében éles váltásokat mutató karakterét, akit mintha csak Stede-ből és Feketeszakállból gyúrtak volna össze. Rajta kívül a többieknek ezúttal legfeljebb egy-egy jelenet erejéig van idejük tündökölni, mivel ilyen kevés és rövid epizódban nem jut mindenkinek elég játékidő.
A zászlónk halált jelent 2. évadának egyetlen gondja éppen a rövidsége: a lényegre persze van idő, de azért kár a sok eredeti mellékszereplő és remek színésztehetség elfecsérléséért.
Az utolsó rész vége egyébként még meghagyja a lehetőséget az esetleges folytatásra – amelyben talán az eddig elhanyagolt figurák is előtérbe kerülhetnek –, de tökéletesen működne záróepizódként. Az évad befejezése tehát egész korrektnek mondható, és egyúttal üdítő kivétel is, a mostanában jellemző felemás finálék közepette, amelyek meg se próbálják azt éreztetni, hogy valami lezárult velük.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
