A Marvelt mint egy hatalmasra nőtt popkulturális mítoszt többször újraértelmezték különböző alkotók egyedi látásmódjukon keresztül – elég csak Neil Gaiman kánonon kívüli 1602-jére gondolni, vagy az Old-sorozatra egészen a Mi lett volna…ha-ig vagy a Marvel Zombikig. Az önmagát folyamatosan újraértelmező Marvel világ egy izgalmas és egzotikus értelmezését hozza a japán Peach Momoko a Démonidő képregényében, melyben a szuperhős sztorik és a japán shounen mangák találnak egymásra. Kritika.
Ki tette Japánt a Marvelbe?
Peach Momoko 2021 óta áll szerződésben a Marvellel, akik az új képregény tehetségeket felkaroló Stormbreakers programjuk keretén belül mutatták be a japán művészt. Azóta pedig Peach Momoko csillaga csak felfelé ível: 2021-ben Eisner és Ringo-díjat is nyert borító illusztrátor kategóriában. A Marvel berkein belül számos Star Wars képregényt és Marvelt illusztrált, de kikacsintott a Boom Studios felé (Wynd) és még a Tool zenekarnak is tervezett albumborítót.
A Marvelnél maradva megalkotta a Momoko-verse-t, amiben a Marvel és a japán folklór világát vegyíti mind vizuálisan, mind történetileg.
Ennek első példája az idén magyarul megjelent Demon Days – Démonidő képregény.
Momoko Marvel képregényében Japán mitikus múltjában járunk, egy démonok (japánul onik) által rettegésben tartott faluban. A falusiakon egy vándor szamuráj segít, aki elűzi a gyilkos szándékú szörnyeket. A kaland jó véget ér, és egy csapásra felébred egy teljesen hétköznapi lány, Jasida Mariko. Hamar kiderül, hogy a felvázolt kalandhoz hasonlóakat álmodik nap mint nap, és ezt egyre furcsábbnak tartja. Az álmok egyre aggasztóbbá válnak, amikor megjelenik bennük a lány már elhunyt édesanyja is. Mariko megosztja aggodalmát nagymamájával és a náluk szolgáló szobalánnyal is. A család régóta titkolt múltja pedig arra sarkallja, hogy útnak induljon, hogy többet megtudjon származásáról. Ám útját legyőzendő szörnyek kísérik.
Hogyan tette Japánt a Marvelbe?
Momoko természetességgel érez rá az amerikai szuperhős képregények és a japán shounen mangák közti közös tulajdonságokra és forrásokra. Ami kézzenfekvő is, hiszen a japán képregénykultúrára és animációra nagy hatással volt az amerikai, miközben a már japanizálódott manga/anime visszahat az amerikai popkultúrára. Momoko a két kultúra popkultúrális továbbadásai mentén alkotta újra a Marvel prominens karaktereit mint japán népmesei figurákat. A szereplők általában könnyen felismerhetőek, de akadnak nagyon ötletes és jópofa újragondolások. Feltűnik például az X-menből Mystique mint bérgyilkos, némi után gondolás után pedig már egyszerűen beazonosítható Fekete özvegy is. Náluk viszont sokkal ötletesebb vizuális megoldásokkal jelenik meg Thor, mint shounen félisten akcióhős és egyben japán viharisten, aki az időjárást kontrolláló Ororóval (Storm, azaz Vihar/Ciklon) közösen járja az erdőket.
És miért ne dolgozhatna együtt két hasonló képességű Marvel hős?
Szintén hasonlóan ötletesen japánosodott Hulk, akit a Sailor Moontól az Inuyasháig ismerős ofudával (papírtalizmán) lehet életre hívni. Magyar olvasóként pedig külön megmosolyogtató, hogy Logant ténylegesen egy farkas képében ismerjük meg a japán mitológiai közegben (lásd. Wolverine-Farkas fordítási kálváriát). Ha elakadnánk a japán démonok és istenek világában, a kötet végén találunk egy hasznos leírást a képregényben különböző módon felbukkanó yokaiakról. Érdemes átbogarászni, mert a Démonidő több rétegét tárhatja fel olvasás közben.
A kreatív újragondolásokon túl a képregényt a tájképei és akvarelles színei teszik kellemes vizuális utazássá. Ez a művészeti megoldás kölcsönöz az egész történetnek egy mesei, elmenekülős világot, miközben a kritikus drámai pontokon le meri rombolni mindezt a véresebb jelenetekkel.
Harcok és csaták tekintetében is a grandiózusság és dinamizmus jellemzi, amik mellett zavartalanul elfér a shounen mangák hol komoly, hol pedig karikaturisztikus megoldásai.
A magyar kiadásban található még egy-egy rövid hangvételű Momoko történet. Ezek közül az Elektra rövid történet a csúcsa annak, amit Momoko nyújtani tud, ha szuperhősök harcáról van szó. Szavak nélkül, pusztán a mozgás légiességével és gyors akciószekvenciákkal képes átadni egy mozgalmas, csattanóval végződő történetet. Ami egyedi fehér-fekete-piros kontrasztjával vonzza a tekintetet, egyszerűen jól néz ki.
Milyen a mese egy japán Marvel képregényben?
A fantasztikus képi világ mellett a Démonidő egy tipikusnak nevezhető hős történetet mesél el, amiben a főszereplő a hívást követve útnak indul. Mariko is ezen hősök táborát gazdagítja, akinek célja kideríteni, hogyan kötődik a yokaiok és onik világához, és ebben mi történt édesanyjával, aki álmaiban kísérti. Útját inkább erőpróbák és különböző csatlósokkal való hadakozás teszik ki. Ezeket szórakoztatóvá teszi Momoko már dicsért stílusa és egyedi megoldásai, ám magát a történetet nem emelik feljebb egy stílusos akciófilmnél. Aki ennél többet várt egy továbbgondolt Marvel képregénytől, az könnyen csalódhat.
Némileg pótol a Démonidő főgonosza és Maiko végső ütközete, ahol a puszta harcon túl a képregény legnagyobb fordulata is megtörténik. A főgonosz karakterén keresztül együtt hangzik el a Marvel kaland tanulsága a dédelgetett traumákról és arról, ezek hogyan táplálják károsan a bosszút. Egy végigboxolt akcióképregény végén kifejezetten szép üzenetet hordoz az, hogy főgonoszán keresztül megmutatja, milyen harcoknak nincs értelme.
Verdikt
Tehát a Démonidő egy mese sok útonálló ellenféllel és akcióval, amit főleg Peach Momoko egyedi, japánosított Marvel világa tesz érdekessé. Így olyanoknak ajánlanám, akik szeretnek elmerülni a kreatív vizuális megoldásokban és a képregényes újragondolásokban.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
