Alan Rickman naplóbejegyzéseit olvasva az ember mintha Hollywoodnak egy teljesen más oldalát ismerhetné meg: a mélyen emberit. Az Őrülten, mélyen filmforgatásokról mesél, a filmeken dolgozók közötti szimpátiáról vagy éppen ellenszenvről, arról, technikailag vagy fizikailag milyen megterhelő, sőt, sokszor fájdalmas volt egy-egy forgatás – és mindezt valami hihetetlenül mély emberséggel teszi.
Alan Rickman, több generáció kedvenc gonosz karaktere
Alan Rickman az a színész, akivel kapcsolatban a fiatalabb és a már cseppet idősebb generációnak is megvan a maga filmes élménye. Kinek a Drágán add az életed! Grubere ugrik be róla, vagy a Robin Hood, a tolvajok fejedelme ördögien gonosz – és vonzó – városbírója, vagy éppen az Értelem és érzelem Brandon ezredese (pláne a Dogma őrült angyala, Metatron, úgy is, mint az Úr hangja). Másoknak pedig a Harry Potter-filmek Piton professzora miatt vált kedvenc és feledhetetlen színészévé – mondhatnánk, “örökre”. És a rajongók többsége valószínűleg nagyon örült, amikor megtudta, hogy bár Alan Rickman 2016 elején elhunyt, még részesei lehetünk az életének, illetve hihetetlen tehetségének – ha csak a gondolatai által is. Ez a posztumusz kiadott, Őrülten, mélyen című naplója.
Aki mély érzelmekre, pletykákra, bennfentes filmes infókra vágyik, az talán csalódni fog, ha elolvassa a könyvet, mert Rickman a naplóbejegyzéseiben sok szempontból ugyanolyan zárkózott maradt, mint sok eljátszott karakterben, vagy a kevés interjúban, amit adott.
És mivel a bejegyzések 1993-ban kezdődnek, talán csalódást kelthet az is, hogy pont azzal a két filmmel kapcsolatos gondolatairól nem olvashatunk, amelyek elindították a filmes karrierjét – hiszen a Drágán add az életed! 1988-ban futott a mozikban, a Robin Hood pedig 1991-ben. Ennek ellenére érdemes elolvasni a naplójegyzeteket, mert ezekből egyrészt többet tudhatunk meg egy-egy filmről, amelyben Rickman játszott, másrészt arról is, milyen hihetetlenül empatikus és mélyen érző ember volt, aki bárkivel is játszott együtt, mély tisztelettel fordult felé.
Erre jó példa egy 1993-as bejegyzés, amikor Alan Magyarországon forgatott – a Mesmert -, és így írt a magyar színészekről:
A munka kimerítő, de elég jó. Gyanítom, hogy az egyik magyar sokunknál, ha nem mindannyiunknál messze jobb. Egy biztos, tökéletesen megoldotta a jelenet nyitányát. (…) Vannak ebben a csoportban szenzációs színészek – különösen a magyarok között. Az angolok egyszerűen nem úgy néznek ki, mint ők. Szinte át szeretném adni a jelmezem, és azt mondani nekik: Hadd figyeljelek én titeket!”
Emma Thompson és a többiek
A naplóbejegyzések 1993. június 13-án kezdődnek és 2015. december 12-én végződnek. Ezt követi a feleség, Rima Horton bejegyzése, aki elmeséli, hogyan töltötte Alan Rickman élete utolsó két hetét, és hogyan hunyt el 2016. január 14-én – amit még úgy is fájdalmas olvasni, hogy az olvasó már régen tud Alan haláláról. Ezután még találunk egy Függeléket, amelyben pár korábbi, 1974 és 1982 között született naplóbejegyzés olvasható, amelyek fő érdekessége, hogy a színházi munkáiról ír benne, ami a napló időben későbbi részére kevésbé jellemző, mintha Rickman ott inkább a filmes munkáira koncentrált volna.
A kötetet Emma Thompson Előszava indítja, amelyből megtudhatjuk, milyen volt a kettejük barátsága, hogyan látta ő Alant, és hogyan teltek az ő és Alan Rickman utolsó közös napjai. Ezt követi Alan Taylor újságíró Bevezetője, amely azoknak is egy nagyon reális és nagyon szerethető képet fest Alan Rickmanről, akik egyáltalán nem ismerték. Ahogyan arról is mesél, hogyan indult be Rickman filmes karrierje azután, hogy a Drágán add az életed! Hans Grubereként berobbant a köztudatba, és mindenki mást lejátszott a vászonról.
Ezeket azért is jó olvasni, mivel Rickman önmagáról, az érzéseiről keveset ír, sokkal inkább eseményekről, helyzetekről elmélkedik, mint arról, ezek milyen érzéseket váltottak ki belőle.
Persze ez is ott van a bejegyzések között, csak a szokásos szűkszavúsággal. És mivel Emma Thompsont és a kettejük barátságát többször is megemlíti, akár egy-egy forgatás apropóján, akár a hétköznapi életben, Thompson Előszavát még érdekesebb elolvasni, hiszen ő ennek a barátságnak pont a másik oldaláról mesél.
Maga a napló – és mögötte egy csupaszív és tudós lélek – mesél forgatásokról, helyszínekről, vitákról rendezőkkel és producerekkel, mély kételyekről azzal kapcsolatban, hogy egy-egy szerep neki való-e (Rickman állítólag világbajnok lehetett volna a visszautasított szerepek számát tekintve), ahogyan a feleségéről, az édesanyjáról, barátokról, vagy éppen barátok elvesztéséről. Olvashatunk betegségekről is, és nyomon követhetjük a Harry Potter-filmek forgatásával kapcsolatos bejegyzéseket is – amelyekből azért kiderül, maga Rickman nem volt annyira oda az egészért, mint a Potter-univerzum rajongói.
HP. 7:55-kor jönnek értem. Rá kell ütnöm Daniel [Radcliffe] hátára és Rupert [Grint] fejére – biztos, hogy a testi fenyítés kiveri a biztosítékot.”
Hollywoodi hullámvasút
Amitől a napló igazán érdekes, az a hétköznapi és a filmes bejegyzések folyamatos váltakozása – amitől kissé olyan érzése támad az embernek, mintha hullámvasúton utazna. Alan Rickman egyik nap arról mesél, hogyan beszélt telefonon J. K. Rowlinggal arról, mitől több Piton karaktere annál, mint amit a sorozat elején mi, átlagolvasók megismerhetünk, vagy arról, hogyan szólt bele abba, milyen legyen Piton külseje. Másnap meg arról ír, mennyi gondja volt otthon a vízvezeték-szerelőkkel, vagy hogyan ünnepelte a családjával a karácsonyt.
12 körül Anya, Michael, Sheila, John, Sarah és Amy jön át, és kezdetét veszi a pulykapánik. (…) A pulykapánikot felváltja a krumplipánik. A zöldségpánik csendben várakozik a sarokban.Valahogy végül minden az asztalra kerül (…), mindent behabzsolunk. És kezdődik az ajándékozási pánik.”
Lenyűgöző illusztrációk
Számomra külön élményt jelentett, hogy megcsodálhattam a rajzokat, amelyekkel Alan a naplóját díszítette. Ezek hol kis firkák, hol aprólékosabb, sokkal alaposabban kidolgozott rajzok, amelyeken egyrészt látszik, hogy mély elmélyültséggel készülhettek, másrészt Alan Rickman rajzos tehetségét is bizonyítják – amiről valószínűleg kevesen tudnak. A kisebb-nagyobb rajzok, illusztrációk a kötet belső borítóin láthatóak, Alan Rickman kézírásos naplóoldalainak hasonmás kiadásával együtt, illetve a könyvben megtalálható fotógyűjteményben is – amely rész külön pluszt jelenthet a rajongók számára.
Bárki kiadott naplóját olvassa is az ember, mindig eltöpreng rajta, vajon az írója a nyilvánosságnak szánta-e a gondolatait, és mennyire etikus ezeket a bejegyzéseket mások számára is elérhetővé tenni. Alan Taylor Bevezetőjéből azonban kiderül, hogy Rickman tervezett egy könyvet írni, amely a naplóban rögzített információkon alapult volna. Arról is olvashatunk, hogy attól kezdve, hogy elkezdett naplót írni, szinte függővé vált, és míg 1972-től noteszben jegyezte fel magának a találkozók, megbeszélések, egyebek időpontját, vagy címeket, addig 1992-től már sokkal átfogóbb bejegyzéseket kezdett el írni, amihez a papírboltban vásárolt naplót, összesen végül huszonhatot, és ezeket illusztrálta is.
És valóban, már a napló elején olvashatunk ilyen bejegyzést magától Alan Rickmantől:
Napló – fura szerzet. Az embereket a nevük kezdőbetűi alapján kell emlegetnem. Csak megjegyzem: J. W. = Jules Wright; veszélyes, manipulatív személy.”
Mindent összevetve jó volt olvasni a bejegyzéseket, az olyan filmekkel kapcsolatos gondolatokat és forgatási jegyzeteket, mint a Raszputyin, az Értelem és érzelem vagy Dogma. Ugyanez mondható el az egyik utolsó filmjéről, a 2014-es A virág románcáról, amelyben Alan XIV. Lajost játszotta, és ismét Kate Winslettel forgatott, vagy a Hósütiről, amelyben a Galaxy Quest – Galaktitkos küldetés után megint Sigourney Weaverrel játszhatott, és amely Rickman kedvencei közé tartozott, részben azért, mivel ebben a filmben végre nem gonosz karaktert alakított.
Ugyanígy érdekesek voltak a bejegyzések, amelyek a barátságokról szóltak – legyen szó Emma Thompsonról, a Harry Potter-filmek fiatal és idősebb tehetségeiről, vagy Liam Neesonról és túl korán elhunyt feleségéről -, ahogyan arról is, hogy Rickman a betegsége megjelenésétől kezdve az utolsó pillanatig reménykedett abban, hogy felgyógyulhat és tovább játszhat, és egy pillanatra sem vesztette el önmagát.
Ahogyan Emma Thompson mesél erről az Előszóban:
Az utolsó közös élményünk a kórházi szobájában lévő kislámpa dugójának kicserélése volt. Ez is éppen úgy történt, ahogy minden, amit valaha csináltunk. Én megpróbáltam – Alan azt mondta, próbáljam másképp. Próbáltam, nem működött, úgyhogy ő következett. Én elvesztettem a türelmemet, elvettem tőle, és újra megpróbáltam, hiába. Mindketten idegesek lettünk. Aztán Alan szépen, türelmesen újra szétszedte a dugót, és a megfelelő lyukba dugta a megfelelő drótokat. Én meg belecsavartam a csavarokat. Panaszkodtunk, milyen hülyeség az egész. Aztán ittunk egy csésze teát. Legalább fél órát elszöszmötöltünk vele. Később Alan megjegyezte: »Hát, jó, hogy nem lettem villanyszerelő.« ”
Azt hiszem, ez elég jó végszó – akkor is, ha egy Előszóban olvasható. Bárki, aki látta és kedvelte valamelyik szerepében, az nagy valószínűséggel örül, hogy Alan Rickmanből végül nem lett villanyszerelő. Ahogyan annak is, hogy megírta ezeket a naplókat.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
