Az El Conde (energia)vámpíros film, de nem ad sokat cserébe

Latin-Amerika XX. századára fasiszta diktátorok nyomták rá a bélyegüket, akik szinte minden esetben a kommunizmus és szocializmus terjedésének megállítására hivatkozó amerikai támogatással kaparinthatták és tarthatták meg a hatalmat. Augusto Pinochet Chilét vezette 1973 és 1990 között, miután katonai puccsot hajtott végre a baloldali, demokratikusan megválasztott elnök, Salvador Allende ellen. Pinochet uralma alatt baloldaliakat, szocialistákat, kritikusokat és nagyjából mindenkit, aki vélt vagy valós veszélyt jelentett vagy jelenthetett a hatalmára üldözött: több ezreket kivégeztetett, több tízezreket bebörtönzött és megkínzott, és többszázezren menekültek el Chiléből emiatt. Hírhedten kegyetlenek voltak kínzási technikái is: például nők nemi szervébe helyezett rágcsálókat, amelyek kaparva-harapva szakították ki magukat a testekből. Az ő kezdeményezésére indult a baloldali vezetők megbuktatására egy amerikai támogatású hadművelet is. Vérszomját pedig szó szerint értelmezte Pablo Larraín a Velencei Filmfesztiválon bemutatott filmje, az El Conde, amiben Pinochet 250 éves vámpírként még ma is életben van.

A fekete-fehér szatíra főszereplője (Jaime Vadell) Franciaországban született (Pinoche-ként), és elszörnyedve nézte végig a királyi család kivégzését az 1789-es forradalomban – majd lenyalta a guillotine-ról csöpögő vért. Ott elhatározta, hogy innentől kezdve minden népi felkelést lever, idővel pedig – elkerülhetetlenül – Chilében kötött ki, ahol felküzdötte magát a katonai ranglétrán, hogy aztán diktátorként uralja az országot. Eljött azonban az idő, hogy eljátssza a halálát, így visszavonul feleségével, Lucíával (Gloria Münchmeyer) és hű szolgájával, a szintén vámpír Fyodorral (Alfredo Castro). Idővel kiábrándul az életből is, és elhatározza, hogy meg akar halni: családja „nagy szomorúságára”. Valaki azonban ismét szívekre és emberi vérre vadászik, ami beindítja az eseményeket. Gyerekei meglátogatják, hogy egyeztessenek örökségükről, míg az egyház egy apácát, Carment (Paula Luchsinger) küldi „a grófhoz”, hogy ördögűzést végezzen rajta és átküldje a másvilágra. Carmen könyvelőnek álcázza magát, akit az utódok béreltek fel, hogy előkeressék az elrejtett vagyonokat. Ez a szituáció pedig események kesze-kusza sorozatát indítja be,

Az alapkoncepció ugyanis irtó izgalmas, és a vérszívó fasiszta diktátor már önmagában is egy találó megközelítése a témának. Chile társadalma a mai napig nem dolgozta fel Pinochet diktatúráját, és mindegyik társadalmi réteg a maga traumáival és kérdéseivel küzd: az áldozatok családjain begyógyíthatatlan sebeket ejtett az éra, míg az akkor jól élők a bűntudattal és vádakkal nézhetnek most szembe. A kérdéskör pedig ennél is tágabb. Hogy tudnak tükörbe nézni ezek az emberek? Miért támogatott ennyi szenvedést Amerika, a szabad világ önjelölt védelmezője? Miért engedi a nép, hogy ilyenek kerüljenek hatalomra? Az eredeti fasiszták a szocializmus és a kommunizmus elleni harc álcája mögött élhették ki beteges, erőszakos vágyaikat, míg most szellemi utódaik a baloldali eszmék, a kapitalizmus kritikusai, a woke kultúra ellen vagy a vallás nevében prédikálják ugyanezt. Az El Conde azonban nagyon felületesen érinti ezeket: egyrészt, ha valaki nem ismeri Chile történelmét, kevésbé fogja megérteni a narratíva látható és rejtett elemeit; másrészt mindezt nagyon vontatottan meséli el.

A mű egy szatíra, ahol a szereplők már-már faarccal diskurálnak a kínzásról, vérontásról vagy az ország kizsákmányolásáról, magukat állítva be áldozatokként. Pinochet felháborodik, hogy tolvajnak nevezték – miközben lopott bőven –, egyik gyereke pedig a hálátlan Chilét nevezi meg okként, amiért jelenleg nincsenek millióik. A helyzet fájdalmas komikuma, hogy számos dialógus valódi idézetekből rakódott össze, hozzáadva az abszurditáshoz: vajon ezek a vérszívók tényleg elhiszik ezt magukról? Tényleg úgy gondolják, hogy nekik járt ez, és a rohadt plebsz jogtalanul, vasvillákkal üldözte el őket? Az egyház ezzel párhuzamosan rátenné Pinochet vagyonára a kezét amellett, hogy megtisztítaná hagyatékát, valamint hatásától az országot. Emiatt találja magát Carmen egy furcsa, kettős szerepben, amivel a sztori nem tud mit kezdeni: egyszerre a jelentést készítő könyvelő és az ördögűző apáca, ami furcsa disszonanciát eredményez – még ha ez szándékos is.

A színészgárda egyébként pazarul alakít. Vadell a vén vámpírként unja az életet, de a friss hús még felvillanyozza. Nem érdekli már semmi, de saját kis hatalmát és vagyonát őrizgetné – bár, ha új erőre kapna, boldogan folytatná a tisztogatást. Csak hát épp nincs, ami motiválja: amíg meg nem jelenik a fiatal apáca. Luchsinger Carmenjében ott van az egyház iránti teljes elköteleződés és az ezzel társuló elvakult hit. Egyszerre tud ártatlan lenni, profi és kéjes, annak függvényében, hogy épp mire van szüksége. Castro az ideális szolga/komornyik/szövetséges, aki hűen teljesíti mestere minden vágyát, hisz vérontásában, támogatja vérszomját, de közben kezdi megkérdőjelezni indítékait, és kezd közeledni feleségéhez, akit Münchmeyer szuperül testesít meg. Lucía elhanyagolva érzi magát, és ugyan hűen kitart diktátora mellett – maga is kivette a részét a sikkasztásból, vagyonszerzésből, sunnyogásból –, nem érti, hogy miért nem akarja vámpírrá változtatni őt is.

A gond inkább a történetvezetéssel, annak felépítésével és kivitelezésével van. Az El Conde az első harmada és a vége kifejezetten izgalmas, meglepően véres és érdekes, de a köztes, tartalmi rész monoton, unalmas és öncélú. Értelmetlenül abszurd viselkedések és történések sorozata, elvarázsolt jelenetek sokasága, ahol azt várjuk, hogy történjen már valami, amivel tudunk mit kezdeni. Nem lassúságával, hanem céltalanságával van gond, ami valószínűleg csak egy szűk körnek jön át. A karakterek nincsenek eléggé kidolgozva, és szatíraként sem működik túl jól: értem, hogy mire megy ki a játék, de szerintem nem túl jól történik mindez.

Kárpótlás azért a maró gúny, az intenzív intró és finálé, valamint az a pár jelenet, amikor kifejezetten jól működik a humor vagy a történetvezetés. Plusz, Edward Lachman operatőr hatásos képekkel igyekszik nyomatékosítani a mondanivalót, amihez jelentősen hozzájárul a monokróm ábrázolásmód. A faház mellett, ahol a diktátor lakik egy kis temető található, egy guillotinne-nal a közepén, amely Csehov puskájaként meglepően gyakran kerül elő: talán a gróf itt vetett véget politikai ellenfeleinek, vagy itt helyezte el leghűbb szövetségeseit – vagy egyszerre mindkettő. A magával ragadó tájképeket a fekete-fehér még intenzívebbé teszi, ahogy a brutális, véres gyilkosságokat is, amikor a vámpírok táplálkoznak. Mintha egy old-school Drakula-filmet tömtek volna meg latin-amerikai politikával és jelenkori néptraumával.

Csak kár, hogy ezek az érdekes, izgalmas és aktuális témák nem jól lettek feldolgozva. Nem az a baj, hogy a film közel kétórás játékideje alatt nem túl szórakoztató, hanem az, hogy nemigen mond semmit. Létezése azonban egy pozitív és érdekes jelenségre újabb példa: a Netflix teret biztosít rendezők elborult alkotásainak, amik hol működnek, hol nem.