A távoli jövőben az emberiség a Viharszem nevű program segítségével – ami egyébként a Terminátorban megismert Skynet szöges ellentéte – megoldotta, hogy ne legyenek betegségek, és az emberek akár több száz évig is élhessenek. A túlnépesedés megállítói pedig a kaszások, a társadalom felett álló rend tagjai, akik bármikor elvehetik az életedet. De mi van, ha egy nap nem azért jelennek meg nálad, hogy begyűjtsenek, hanem azért, hogy felajánlják: legyél te is kaszás? Neal Shusterman ezt járja körül Kaszás könyvsorozatában.
”Hiszen kaszásnak egyikünk sem születik, hanem azzá válunk”
Shusterman trilógiájából eddig két kötet jelent meg magyarul: a Kaszás és a Viharszem, amelyekben két fiatalnak is felajánlják a lehetőséget, hogy a kiképzés után kaszás legyen belőlük. A szüleivel és az öccsével élő Citra úgy találkozik egy kaszással, hogy az egyszerűen becsönget hozzájuk, mert megtetszett neki a lakásból áradó ételillat. És míg a szülők rettegve várják, hogy a kaszás közölje, kivel akar végezni a családból, a dühös lány nagyon is bátor kérdéseket tesz fel a férfinak, számon kérve rajta a saját döntési jogát. A másik főszereplő, Rowan azzal tűnik ki a társai közül, hogy amikor egy kaszás jelenik meg az iskolájában, hogy begyűjtse az egyik diákot, Rowan nem fordul el, mint a többiek, inkább a számára ismeretlen fiúval tölti annak utolsó pillanatait. A két begyűjtést Faraday kaszás végzi, akinek annyira felkelti a figyelmét a két fiatal, hogy úgy dönt, inasává fogadja őket.
Ha valaki kaszássá válik, azzal el is veszti a társadalomban betöltött szerepét, mivel mindenki retteg tőle – vannak viszont, akik a kegyeiket keresik, hiszen, ha a kaszás felajánlja csókra a gyűrűjét, az ember egy évre mentességet kaphat a begyűjtés alól. Ugyanígy a kaszások családja is megmenekül, így Citra és Rowan végül belemegy, hogy csatlakozik Faraday kaszáshoz, elszakadva a családtól és a barátoktól. De mivel az élet begyűjtésével foglalkozó rend sem egységes, és tele van igencsak megkérdőjelezhető morális – és gyakran amorális – nézetekkel, végül úgy alakul, hogy a két inasjelölt közül csak az egyik lehet kaszás, és első feladatául épp azt szabják meg, hogy a másik jelöltet begyűjtse.
Shusterman disztópiájában a Föld túlnépesedése ellen az egyetlen megoldás a kaszások létrejötte. A rend tagjai külön kasztot képeznek a társadalmon belül – de kissé kívül is. A csuklyás köpenyt viselő alakok ugyanis szabadon dönthetnek az emberek sorsáról, hiszen ők választhatják ki, teljesen szabadon, kit gyűjtenek be, azaz kit ölnek meg.
Shusterman nem az egyetlen, aki az általa felvázolt világban felhasználja a kaszást mint a élet learatója toposzát. T. J. Klune A suttogó ajtón túl c. regényében a kaszások nem döntenek élet és halál dolgáról, hiszen nem “aratnak”, hanem a holtakat viszik/irányítják el egy eldugott kis teázóba, ahol a révész az épület legfelső részén található, “suttogó” ajtón át segít eljutni nekik a túlvilágra – mindezt mély empátiával (Ami a Kaszás-sorozat világában csak elvétve fordul elő.). Terry Pratchett Korongvilág-regényeiben is bőven (és igen viccesen) arat a Halál – némelyik kötetben szó szerint is -, míg Gaiman mitikus Sandman-sorozatában egy jóval sötétebb, viszont nagyon is szerethető karaktert kapunk. A kultikussá vált képregény-sorozatban Álom nővére a Halál, aki egy cuki gót lány alakjában jelenik meg, aki mély empátiával és kedvességgel fordul az elhunytak felé – tehát sokkal közelebb áll a Klune által elképzelt kaszás-képhez, mint a Shustermanéhoz.
A legtávolabb ettől a sokszor könyörtelen kaszás-stílustól pedig Charlie Asher esik, aki Christopher Moore Mocskos Meló c. regényében lesz váratlanul a Nagy Kaszás. Charlie abban hasonlít Citrához és Rowanhez, hogy esze ágában sem volt kaszássá válni, mégis kénytelen elfogadni a sorsát. De mert egy Moore-regényről van szó, főhősként meg egy bétahímről, mindezt igen viccesen és rettenetesen bénán csinálja.. Az ő kaszás figurájának aztán végképp alig van köze a sötét mítoszhoz, viszont rettenetesen szórakoztató.
Ezekkel összevetve a Shusterman által ábrázolt, és sokkal kegyetlenebbnek bemutatott kaszások társadalma nem egységes, mert vannak, akik az erkölcsöt tartják a legfontosabbnak, és ilyen alapon mérlegelik, kit gyűjtsenek be.
Lelkileg megfáradt embereket, vagy olyanokat, akiknek statisztikailag kevés lenne az esélyük a túlélésre. Más kaszások viszont kifejezetten élvezik a gyilkolást, és hogy uralkodhatnak mások fölött, vagy a rettegő emberek megalázkodását a túlélés érdekében. Ilyen például a teljesen romlott Goddard kaszás, aki élvezettel gyűjt be egy egész repülőgépnyi embert egyszerre, hogy aztán nagy bulit csapjon, rengeteg vendéggel – köztük jó pár, szintén elvakult kaszással, no meg medencés partyval -, megünneplendő a sikeres begyűjtést.
Citrának és Rowannek pedig választania kell, melyik utat és módszert követik, és ez egyáltalán nem könnyű. Ahogyan a lehetőség sem, hogy egyiküknek meg kell halnia a másik kezétől, mivel kifejezetten kedvelik egymást.
Shusterman az első részben nagyon jól mutatja be a két fiatal fejlődését, ahogyan a két kamasz lassan elfogadja a sorsát, és megpróbálja megtalálni a saját útját a kaszások különböző stílusa és módszerei között. Ugyanígy láthatjuk, mennyire megosztott a kaszások társadalma, hiszen a régi erkölcsöket eltörölni és gyilkolni vágyó csapatnak sok kaszás behódol, azért, hogy az új nézetek hatalomra jutása után nekik is kedvezmények járjanak. És közülük csak nagyon kevesen mernek szembeszállni az amorális nézetekkel.
Ilyen Curie kaszás, a Halál Nagyasszonya, az egyik legrégebben élő és legtisztességesebb asszony, vagy Faraday, a két diák tanítója, aki már igen nehezen viseli az újabb és újabb halálokat. Velük szemben Goddard kaszás az erkölcstelenség tökéletes megtestesítője, aki azért akar hatalomra kerülni, hogy uralkodhasson az emberek – és a kaszások – felett is. De ott van a második részben, a Viharszemben nagyobb szerepet kapó Brahms is, aki azokat öli meg, akik nem szimpatikusak neki, és a gyilkolás közben élvezettel hallgat zenét.
A történetet az első pillanattól kezdve meg-megszakítja a Viharszem elmélkedése a világról, az emberekről, arról, ő maga, a mindenható program hogyan jött létre, vagy hogy miért nem szól bele az emberek életébe.
A nagyjából semleges töprengés aztán a második regényben lassan átalakul, ahogyan a Viharszem rájön, őt is át lehet verni, és vannak dolgok, amiket nem kontrollálhat. És bár elvileg teljesen hűvös, józan és érzelemmentes programnak alkották meg, bizonyos helyzetekben úgy reagál, mint egy sértett gyerek – ami felveti a kérdést, Shusterman hogyan alakítja majd a program sorsát a záró kötetben. Eljut-e a Viharszem is addig, mint a Skynet, hogy jobb a Földnek, ha egyetlen ember sem él rajta?
“Eljött a lehetséges világok legrosszabbika”
A régi és az új nézeteket valló kaszások ellentéte is igencsak kiéleződik a második kötetben. Bár az évente megtartott találkozók célja az lenne, hogy a világ különböző részein begyűjtő kaszások megosszák egymással a tapasztalataikat, felavassák az új kaszásokat, és, amikor szükséges, új vezetőket válasszanak, az aktuális találkozó nagyobb részét a jelenlévők evéssel-ivással, pletykálással és egymás elleni áskálódással töltik. A Shusterman által felvázolt találkozón derül ki a leginkább, hogy a kaszások nagy részének mit se számít az erkölcs vagy a világ helyes kormányzása – illetve megmentése -, minden inkább csak helyezkedés és politika. Így végül ketté is szakad a kaszások társasága, főképp, amikor új vezetőt kell választaniuk, és a régi és az új irányelvek összecsapnak egymással. És ebben a robbanásig feszült helyzetben próbálja megtalálni a saját útját a két fiatal. Citra, aki vadonatúj kaszásként azt az elvet követi, hogy egy hónappal korábban értesíti kiszemelt áldozatait, hogy legyen idejük rendezni az ügyeiket és elbúcsúzni. És Rowan, aki Luciferként “születik újjá”, és a korrupt és embertelen kaszások levadászásával tölti minden idejét, így állandó veszélyben éli az életét.
A kaszások és a Viharszem világa között pedig ott élnek az emberek, az átlagos halandók, abban a tudatban, hogy a Viharszem mindig, mindenhol, minden tevékenységük közben megfigyeli őket – igen, még a hálószobában is, csakis a saját érdekükben -, a kaszások pedig bármikor megjelenhetnek, hogy véget vessenek az életüknek.
A Kaszás-sorozat sokféle kérdést felvet, és, mivel még csak két rész jelent meg, nagyon sokat nyitva is hagy, így el lehet töprengeni a válaszokon a befejező kötet megjelenéséig.
Élhető-e az a világ, amit az állandó kontroll jellemez? A Viharszem elmélkedéseiből az is kiderül, a Föld túlnépesedése ellen már többféle módszert megpróbált bevetni – kivéve az emberek elpusztítását -, de eddig egyik sem járt sikerrel. De mi van, ha végül mégis a pusztítás mellett kell döntenie? És végül melyik utat választja a kaszások megosztott társadalma: az erkölcs vagy az önkényes gyilkolás útját?
A Kaszások kora trilógiának készült, és ez nagyon is érezhető a második kötet függő végén. Ha valakit nagyon beránt ez a világ – és a két regény olyan erőteljes, jól megírt sztori, hogy erre nagy az esély -, akkor is érdemes belekezdeni a záró kötet megjelenése előtt (bár az olvasó a folyamatos hajtépést és körömrágást kockáztatja a második kötet befejezésével), mivel a két főszereplő nagyon szerethető karakter, a szerző által ábrázolt világ pedig nagyon érdekes és elgondolkodtató. Kiemel olyan erkölcsi kérdéseket is, amelyeket már az első regény is felvet, azonban a második részben lesznek igazán kihangsúlyozva. Ilyen az, ahogy a Viharszem állandó megfigyelés alatt tartja az embereket – de van-e jogosultsága az ilyen fajta kontrollnak, még akkor is, ha ez emberek biztonsága a tét? A kaszások többsége kifelé mélyen erkölcsös, megfontolt képet mutat, és elítéli az átlagembert bármilyen kihágásért – miközben jó részük medencés partykon mulat, a találkozók közti szüntekben meg mértéktelenül vedel és zabál. Mitől lenne akkor bármiben több egy kaszás, mint bármilyen ember?
Ha folyamatában nézzük a regénysorozatot, a világ és szereplőinek fejlődése szempontjából, kapunk két, a mindennapi életét élő kamaszt, akiknek a Kaszás elején még “csak” arról kell döntenie, hogyan válasszon a saját életét totálisan felforgató és megváltoztató kérdésben. Azonban a Viharszem végére eljutnak odáig, hogy tulajdonképpen a teljes kaszáskör, sőt, maga a világ problémáinak a megoldása is a feladatukká válik. Ugyanígy tudja fokozni Shusterman a Viharszem változásának, a világról és az emberekről alkotott véleményének a változását (fejlődését?) is, csupa olyan kérdést fölvetve, amin már akkor is érdemes eltöprengeni, ha a történet lezárását még nem ismerhetjük. Amit az olvasó így is magával visz a második rész befejezése után, az a kérdés, mennyire etikus az állandó megfigyelés, akkor is, ha ez a “saját biztonságunk” érdekében történik. Milyen világ az, ahol a társadalmat irányító kaszt tagjainak kiválasztása nem a rátermettségük, hanem az érdekek alapján zajlik? A felnőttek miért nem képesek megoldani a problémákat, és miért adják át az irányítást egyrészt egy lelketlen programnak, másrészt még tapasztalatlan kamaszoknak? És ami a legijesztőbb, a legelgondolkodtatóbb a Kaszások kora által felvetett kérdésekben, az talán az, hogy ezekre nemcsak egy disztópikus regényben, hanem már a mindennapjainkban is választ kell találnunk.
“Tehát, ha minden egyes részünk életben marad, de valaki másban… akkor élők vagyunk vagy holtak?”
Shusterman világában, úgy tűnik, a Földet mindig túlnépesedés fenyegeti, így meg kell szabadulni a fölöslegessé vált emberektől, és a probléma megoldása a leggyakrabban a diákok nyakába szakad. Ahogyan a Kaszások korában Citra és Rowan sorsa az, hogy megoldást találjon a problémákra, Shusterman másik sorozatában is három kamasz vállára kerül hasonló teher. Az Unwind-sorozatban – amelyből nálunk sajnos csak az első rész jelent meg, Unwind-Bontásra ítélve címmel – bemutatott “szép, új világ” egyenesen elborzasztó. Itt is a túlnépesedés ellen küzd a világ, de erre az egyetlen lehetséges megoldás a tizennyolcadik életévüket még be nem töltött gyerekek “szétbontása”, akár vallási, akár fegyelmezési okból.
Shusterman nem tűnik túl optimistának, ha az általa elképzelt lehetséges jövőket nézzük, abban viszont igen, hogy bízik a fiatalabb generációban, és ezt Citra és Rowan, de az Unwind főhőseinek bátor kiállása is bizonyítja. Abban viszont hasonlít a két sorozat világképe, hogy a szülők szerepét már egyáltalán nem látja ilyen pozitívan a szerző, hiszen azok vagy tehetetlenül meghuszászkodnak (Kaszások kora), vagy önként, az embertelen rendszert támogatva adják át a gyereküket szétbontásra (Unwind).
Shusterman nem fest túl fényes képet a lehetséges jövőkről, viszont elgondolkodtat, és már csak ezért is érdemes elolvasni a történeteit – persze a zseniálisan kidolgozott világok és a nagyon is kedvelhető főhősök sorsának nyomon követése mellett.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
