Eiichiro Oda rekord eladású kalózos mangája, a One Piece a népszerű anime-feldolgozás után most egy élőszereplős sorozat formájában is megelevenedett. Ez az új széria sok tekintetben eltér az alapanyagától, de annak lényeges pontjait, és főleg a szellemiségét megőrizte. Évadkritika.
Az élőszereplős manga-, anime- és light novel-adaptációkat rendszerint kifejezetten kétkedő fogadtatás övezi. Ezeknek a japán alkotásoknak ugyanis vannak olyan elemei, jellegzetességei, amelyek nehezen (vagy egyáltalán nem) működhetnek hús-vér emberekkel. Sok esetben ráadásul az alapmű hossza is probléma, hiszen az élőszereplős projektek játékidejének vannak bizonyos korlátai. Az adaptálás során elkerülhetetlen változtatások viszont nem feltétlenül válnak az adott történet előnyére. Éppen ezért a köztudatban az él, hogy nem lehet a mangákból és animékből jó élőszereplős feldolgozást csinálni. Pedig azért vannak sikeres próbálkozások, mint A holnap határa, az Alita vagy az Alice Határországban. De szintén ezek közé sorolható a Rurouni Kenshin-filmszéria és a japán Death Note-adaptációk – és
valószínűleg a jövőben a One Piece sorozatot is a pozitív példák közt fogják emlegetni, mint ügyes manga-feldolgozást.
A széria egy olyan világban játszódik, amelynek jelentős részét tenger borítja, a hatalmas óceánok vizein pedig számtalan kalóz garázdálkodik, akik a legendás kapitány, Gol D. Roger elrejtett kincsét, az úgynevezett One Piece-t keresik. Itt él hősünk, Monkey D. Luffy, egy egyszerű és naiv srác, aki kisgyerekként összebarátkozik egy kalózkapitánnyal, és a férfi akkora hatással lesz rá, hogy elhatározza: ő maga is a tengerek harcosává válik. Évekkel később aztán tényleg útnak is indul, hogy valóra váltsa ezt az álmát, felvértezve a tengerről és a kalózokról való romantikus elképzeléseivel, valamint azzal a különleges képességgel, hogy teste gumiszerűen megnyúlik. Úti célja nem más, mint a legveszélyesebb tengerszakasz, a Grand Line, amelynek egyik szigete a legenda szerint a One Piece-t rejti. Noha lelkesedésének és pozitív személyiségének köszönhetően hamarosan több barátot is maga köré gyűjt, közben veszélyes ellenfelei is akadnak.
A nyolc egyórás epizódból álló évad a manga sztorijának első nagy blokkjának, az úgynevezett Keleti Kék-tenger sagának a nagy részét feldolgozza fel. Mivel ez az eredetiben közel száz képregényfejezetet jelent (amelyek alapján az animének 44 része készült), így magától értetődően ez az adaptáció egy erősen sűrített verzióval szolgál, amiből több esemény kimarad. Ugyanakkor
a szükségszerű tömörítést a készítők azzal igyekeztek kompenzálni, hogy az egymást követő kalandokat jobban összefűzzék, így az egész évad sokkal inkább érződik egy nagy sztorinak, mint rövidebb történetek sorozatának.
Ezt részben Buggy, a bohóc szerepének megváltoztatásával, illetve egy teljesen új, eredeti mellékszál beleírásával érték el. Az élőszereplős sorozatban ugyanis központi karakterré lép elő az a Garp altengernagy, aki a mangában és az animében csak jóval később válik fontos figurává. Ez az új adalék viszont fontos kiegészítésnek bizonyul, abból a szempontból, hogy Garp és legénységének története révén a One Piece világát nem ismerők némi ízelítőt kapnak a haditengerészet belső viszonyaiból, valamint a politikából. Emellett azért is fontos a szál, hogy bemutassa: ahogy a kalózok is nagyon különbözőek tudnak lenni, ugyanúgy a flottánál szolgálnak korrupt tisztek, de jószándékú emberek egyaránt.
Tehát
ha adaptációként tekintünk a One Piece sorozatra, akkor elmondható, hogy határozottan az új médium követelményeinek megfelelő átdolgozásról van szó. Viszont a lényegesebb momentumokat többnyire átemelték.
Persze a manga-fanatikusok és az anime-rajongók biztosan fel tudnak olyan hiányzó részleteket és karaktereket sorolni, amiket és akiket ők nem hagytak volna ki. Ebben a kérdésben nem is lehet igazságot tenni, hiszen sok esetben szubjektív, hogy mely elemeket tartjuk fontosabbnak. Az pedig kifejezetten ízlés kérdése, melyek a kedvenceink. Az események alapvető érthetőségéhez és az élvezhetőséghez szükséges részek azonban egyértelműen ott vannak ebben a szériában. Ami pedig talán ennél is fontosabb: a főhősökben egyértelműen felismerhetők az alapul vett manga alakjai. A jellemző személyiségvonásokat mindenkinél megtartották, és a megjelenésükön is csak az észszerűségi szempontból változtattak. Az ugyanis teljesen magától értetődő, hogy Luffy ebben a változatban nem hordhatott állandóan papucsot, a bizarr karakterjegyeknek (azaz Sanji kunkorodó szemöldökének és Usopp irreálisan hosszú orrának) az elhagyásában pedig van logika, hiszen valószínűleg a szélesebb közönség számára ezek inkább zavarók lennének.
Amennyiben nem feldolgozásként nézzük,
a One Piece sorozat önmagában egy eseménydús és fordulatos kalózkaland, amelyben jó ütemmel váltakoznak a pörgősebb és a kicsit lassabb részek.
Van azért egy-két olyan helyzet, amikor talán kicsit kapkodósnak lehet érezni a cselekményvezetést, de alapvetően nem jellemző rá az, hogy összecsapott lenne. Aki tehát nem ismeri az alapanyagot, annak valószínűleg nem lesz különösebben hiányérzete. Külön említésre érdemes az, hogy időt fordítanak mind az öt főhős gyerekkorának bemutatására, ami nagyon sokat hozzáad ezeknek a karaktereknek a megértéséhez. Talán annyit lehet felróni a sorozatnak, hogy bár a központi szereplőket egészen jól megismertük, nem mindegyikük kapott olyan saját, kiemelt jelenetet az évad során, amikor igazán ő lett volna a pillanat hőse. De tekintve, hogy alapvetően egy rövid, felvezető jellegű évadról van szó, azért önmagában ez nem tekinthető akkora problémának. Különösen annak fényében, hogy
kivételesen jó a széria szereposztása, méghozzá nem is csak azért, mert a színészek túlnyomó többsége megjelenésével, mimikájával és mozdulataival remekül kelti életre a mangából ismert figurákat.
A One Piece jellegzetessége, hogy ugyan alapvetően könnyed, humoros kalandtörténet, időnként kifejezetten komor is tud lenni. Így a főbb szereplőket elég szélsőségesen különböző hangvételű jelenetekben láthattuk, és mindegyikben helyt álltak. Ahogy annak lennie kell,
a sorozat lelkét Iñaki Godoy adja, aki tökéletesen megtestesíti Luffy határtalan optimizmusát és a bolondságát, de pont ugyanolyan jó a komolyabb helyzetekben is.
Remek partnere az évad történetének másik központi alakját, a besurranó tolvaj Namit alakító Emily Rudd, aki jól hozza a kissé fölényeskedő karakter szerepét, kiegyensúlyozva a főhős gyerekeskedését. Mellettük a csapat többi tagja esetében azt érdemes kiemelni, hogy bár mindhárman kifejezetten típuskarakterek, mégsem tűnnek karikatúráknak, ami egyértelműen a színészek játékának köszönhető. Hibátlan választás volt Mackenyu is, akire a szűkszavú kardforgató, Zoro szerepét osztották, akárcsak Taz Skylar, aki a nőcsábász szakácsot, Sanjit játssza – a kettejük közti folyamatos adok-kapok pedig különösen el lett találva. A nagyotmondásra hajlamos mesterlövészt, Usoppot megformáló Jacob Romero Gibson pedig ugyan talán kicsit háttérbe szorult a többiekhez képest, de a közös jeleneteikben jól működik,. M mint a társaságnak az a tagja, akit ugyan nem tudnak komolyan venni, mégis mindenki kedveli.
A főhősök ellenfelei közül is gyakorlatilag mindenkit fel lehetne sorolni, mert az egyébként egyoldalú figurákból mindegyikük kihozta a maximumot, és így kifejezetten hatásos gonosztevőket láthatunk. Ha csak egy valakit kellene, akkor Jeff Wardot emelném ki közülük leginkább, aki nagyon emlékezetes alakítást nyújt Buggy, a bohóc kalóz szerepében. Ő ebben a verzióban még sokkal zakkantabb és ijesztőbb, mint a mangában vagy az animében. A gazfickókhoz hasonlóan Garp altengernagy karakterét is eltalálták, Vincent Regan nagyon jól megtestesíti a különc, idős tiszt hektikus jellemét, így az ő sztoriszálát végig belengi a kiszámíthatatlanság érzése.
A karakterek mellett hasonlóan fontos a One Piece-ben a világépítés is, amely szintén remekül sikerült a sorozatban.
Noha a különböző szigetekből, ahol a szereplők megfordulnak, viszonylag keveset láthatunk, ezért bőven kárpótol a konkrét helyszínek díszleteinek látványossága és részletgazdagsága. Ennek köszönhetően egy sokszínűnek és élettel telinek ható világ jelenik meg a néző szemei előtt. Ennek a fiktív univerzumnak a különlegességét az adja, hogy nagyon sok tekintetben valóságosnak, ismerősnek hat, aztán megjelenik valamilyen furcsa elem – legyen az kirívóan anakronisztikusan ható tárgy, mint a baseball-sapka, vagy egy olyan őrülten fiktív eszköz, mint a csiga-telefon –, ami emlékeztet, hogy ez bizony a fantázia birodalma. Talán a díszleteknél és kellékeknél is jobban sikerült a maszkmunka, amelynek segítségével a One Piece egyik kitalált faját, a halembereket életre keltették – külön örömöt okozva azoknak, akik értékelik, ha az ilyesmit nem CGI-vel oldják meg. A vizuális effektek egyébként sincsenek túlhasználva a sorozatban, viszont amikor mégis ezekhez nyúlnak, ha nem is feltétlenül kifogástalan, de kellően látványos tud lenni.
Ami magát a megvalósítást illeti, azzal szemben igazán azt lehet felhozni, hogy a harci jelenetek ugyan jól megkoreografáltak, de kifejezetten rövidek.
Nyilván ettől a sorozattól nem várható el, hogy ezeket a részeket úgy elnyújtsa, mint az anime – arra egyébként sem lenne feltétlenül szükség. De még hogyha az azzal való összehasonlítástól eltekintünk, akkor is érezhetően kevés a küzdelem az élőszereplős One Piece-ben. Ha minden esetben nem is különösebb probléma ez, legalább az utolsó nagy összecsapás tarthatott volna valamennyivel tovább, hogy igazán hatásos legyen.
Ezzel szemben
a sorozat aláfestő zenéje nagyon jól eltalált: megidézi a jól ismert kalózfilmes dallamokat, de mégis kellőképpen egyedi és emlékezetes. Emellett ráadásul nagyon sokat hozzáad a jelenetek hangulatához.
Márpedig az adaptáció ebből a szempontból kifejezetten nehéz helyzetből indult, ugyanis az animének elég ikonikus zenei betétei vannak – ezért annál is inkább nagy teljesítmény, hogy az új szériához olyan muzsikát szereztek, amelyet hallva nem kell hiányolni a jól ismert dallamokat. Egyébként azért egy-két korábbról ismert szám is felcsendül új átdolgozásban, de ezek csak a régi rajongóknak való kisebb kedveskedések. Alapvetően nem a megszokott dallamokra épít az új sorozat, hanem teljesen egyedi hangzást alakítottak ki neki.
Röviden tehát van bőven ok végignézni az élőszereplős One Piece sorozatot. Aki a mangát és az animét nem ismeri, de a kalózos zsánert kedveli, annak kellemes szórakozást kínál. A régi rajongók közül pedig azoknak érdemes esélyt adniuk az új adaptációnak, akik nyitottak egy szabadabb feldolgozásra, amely a változtatásokért cserébe rengeteg kisebb-nagyobb utalást és kikacsintást kínál nekik – nem beszélve arról, hogy a japán szinkront az anime eredeti színészeivel készítették.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
