Egy fiatal ördög kamasz Frankensteint játszik, és ez rögtön fel is borítja az iskolai hétköznapokat. A sötét környezet dacára könnyed, bolondos fantasy paródiaként indul a Devil’s Candy. Kritika.
A Devil’s Candy egy eredetileg 2014-ben útjára indult webcomic, amit Clint Bickham (Bikkuri) írt, és Priscilla Hamby (Rem) rajzolt. Bickhamet főleg szinkronhangként ismerhettük korábban, hallhattuk a Hetalia, a Watamote vagy az Akame ga kill szereplői között is, de forgatókönyvírói háttérrel is rendelkezik. Priscilla Hamby pedig a Vampire Kisses és a Soulless munkálataiban is részt vett, tehát egyértelmű, hogy gyakorlott párosról van szó. A webcomic az interneten tizenkét fejezetet élt meg.
A történet szerint Kazu, a fiatal, tudomány iránt megszállottan rajongó ördög biológia órára nem kisebb célt tűz ki maga elé, minthogy létrehoz egy lányt, aki ugyanolyan, mint ő vagy bármelyik osztálytársa: tudatos, érző lény. A fiú ügyességének köszönhetően a kísérlet sikerrel jár (ellentétben némelyik osztálytársa projektjével) és meg is születik Pandora, aki ugyan nem sokat beszél, és alig tud még valamit a világról, de nagy az ereje, és úgy tűnik, erősen ragaszkodik a gazdájához. Kazu a gúnyolódás és ferde pillantások dacára is úgy dönt, a lány vele együtt jár majd iskolába, megtanulja a világ szabályait, és ugyanolyan ördög lesz majd, mint bárki más –
egy gimnázium azonban önmagában is elég kihívást rejt, hát még akkor, ha az ember nyomában egy tudományos kísérlet sétál.
A Devil’s Candy tipikusan olyan történet, ami lehetne nagyon komoly és nagyon sötét, vagy egészen bohókás. Az alap felütésben van egy kis Frankenstein-hangulat, bár ördögök, démonok, és egyéb rémisztő fantasy lények között járunk, azért ott vannak a klasszikus kamaszkori problémák, megjelenik az iskolai zaklatás, a kiközösítés is, amivel mind lehetne nagyon komolyan dolgozni. Ahogy azonban a széria címe is érzékelteti, a Devil’s Candy inkább a bohókásabb, cukros vonalra ment.
Kazu maga ugyan különc, de nem kifejezetten zavarja, ha valaki piszkálja, sőt, legtöbbször lubickol a szerepben. Kerül kínos szituációkba, van, hogy kezdetben nincs is éppen a helyzet magaslatán, de általában hamar kivágja magát, és gond nélkül borsot tör a másik orra alá. A tanárok szintén, egyértelműen bíznak benne. Pandorával pedig bár ügyetlenkedik, de példaértékűen viselkedik.
Frankensteinnel ellentétben ő nem hagyja magára a “szörnyét”, a lány első pillanattól része a baráti társaságának is.
Kazu nagyon szerethető és jópofa főhős, de nem igazán mutatja meg a középiskola és a kamaszközösségek árnyoldalait, mert tökéletesen feltalálja magát bennük. Pandorából, a másik főszereplőből egyelőre nem sokat látunk. Főleg a fiú nyomában jár, és próbálja felfedezni a világot, de a maga módján aranyos karakter, a dinamikájuk pedig szerethető. Rajtuk kívül még érdemes említeni a visszatérő legjobb barátot, Nemót, akinek a karakterdizájnja egyszerre jópofa és hátborzongató a félig átlátszó bőrével, és Hitomit, a küklopsz lányt, aki nagyon hamar a negyedik taggá válik a csapatban.
Amit meg kell adni a Devil’s Candy-nek, hogy a világ szerkezete elképesztően kreatív. Nem túl részletes és aprólékos a világépítés maga, de nagyon ötletesen remixeli a középiskolai környezetet a fantasy-val. Itt is megvannak a megszokott tantárgyak, de azért mindegyik kicsit elvetemültebb, ha egy halom természetfeletti lény műveli őket, máshogy alakul (és általában életveszélyesebb) egy szakkör, egy sportmeccs, vagy éppen egy tehetségkutató is. A figurák nagy része alapvetően aranyos, nagyobb fejek, nagyobb szemek, klasszikus mangás stílus jellemzi őket, de azért ha az ember túlnéz a fekete-fehér képeken és a rengeteg abszurd humoron, vannak hátborzongató és véres elemek.
A cselekményt néha megszakítják közbeszúrt leírások, amik vicces stílusban mesélnek karakterek, helyszínek hátteréről (ezeket Bikkuri, a szerző narrálja Mr. B. néven, önmagára egy másik dimenzióból származó társadalomismeret tanárként hivatkozva), amiket szintén jó olvasni, és segít abban, hogy eligazodjunk az események között. A rajzok maguk szépek, részletesek, itt is látszik, hogy nem az első munkája a készítőnek – a webcomichoz képest viszont a magyar kiadásban kevesebb a színes lap, amit kicsit sajnáltam.
A fordítás igényes, kellemes, és külön értékeltem, hogy Hepburn átírást használja – ugyan a Devil’s Candy készítői amerikaiak, de a sok japán név, az egyértelmű mangás stílus és ihletés miatt lehetett attól tartani, hogy a magyar, fonetikus átírás lesz a preferált, ami viszont gyakran bántja a gyakorlottabb mangaolvasók szemét. Itt megtartották a nevek angolos írását, csak esetenként, szójátékokat alakítottak át, hogy magyarul is működjenek a csattanók, vagyis sikerült egy az eredetit tiszteletben tartó, de nagyon élvezhető fordítást letenni az asztalra.
A sok pozitívum ellenére azért megemlíteném, hogy a Devil’s Candy első két kötete nagyon egyszerű. Szórakoztató, könnyed, jópofa olvasmány, amin lehet nevetni-mosolyogni, és meg lehet kedvelni a karaktereit, de nem nagyon mutat olyat, ami mélyen megérintené az olvasót.
Az, hogy a bohókás humor mellett döntött, lehetővé tette, hogy igazi kikapcsoló, valóságból menekülő történet legyen, de ne az, amelyik tényleg felidézi kamaszkorunk küzdelmeit és nehézségeit.
A Devil’s Candy hősei ugyan szörnyekkel harcolnak a középiskolában, szellemeket űznek, és felrobbantják a fél színpadot egy divatbemutatón, de kevéssé kell küzdeniük önmagukkal.
Ha viszont az embernek nevetésre és könnyedségre van szüksége, mindenképp érdemes levenni a polcról.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
