A Bérgyilkosok klubja tipikus “megnéztük, hogy neked ne kelljen” akciómozi, amelynek fogyasztását csak fakíroknak vagy egyéb mazochizmusban szenvedő olvasóinknak ajánljuk. Kritika.
Camille Delamarre (A szállító: Örökség) filmjében ádáz gyilkosok feszülnek egymásnak, ám mindezen hol elbóbiskolunk, hol epilepsziás rohamot kapunk. És azt mondtuk már, hogy mindezt majdnem két órán át tolja a Bérgyilkosok klubja?
Sok gyilkosnak sok az alja
A rettenthetetlen Morgan (Henry Golding) soha nem hibázik, mindenkit likvidál, akit megbízója, Caldwell (Sam Neill) csak kiejt a száján. Ám egy nap hatalmas slamasztikába keveredik. Rejtélyes új küldetése során kiderül ugyanis, hogy célpontjai – köztük az ultraveszélyes és őrült Falk-kal (Noomi Rapace) – szintén bérgyilkosok. De ami a legérdekesebb, hogy nemcsak ő vadászik rájuk, hanem ők is fenik a fogukat rá.
Az akciófilm – talán a horror mellett – az egyik legklisésebb populáris műfaj. Nehéz valami újat, frisset, érdekeset, erőset nyújtani a témában. De persze ma sem lehetetlen: igazából nem kell más, csak hogy az alkotók egy kicsit csavarjanak a bevett formulán. Vagy éreztessék, tisztában vannak az évtizedes berögződésekkel, és valóban akarjanak szórakoztatni. A csörték kivitelezésében viszont ne ismerjenek tréfát, hiszen alapvetés, hogy egy akciófilmben oda kell tenni magukat a küzdelmek során.
Unod a rezzenéstelen arcú, baltával faragott főhősöket, akik – többnyire szeretteik miatt – visszatérnek még egy utolsó melóra, hogy mindenkit elintézzenek? Ott a nemrégiben megjelent A gyilkos járat, amelyben az össze-vissza bénázó főhős nem akarna senkit lenyomni, de ahhoz, hogy életben maradjon, mégis megteszi. De a karakter szempontból sokkal konvencionálisabb John Wick is, bár alapvetően komolyan veszi sztoriját, érezhetően tisztában van korlátaival. Elvégre ha nem is közvetlenül, de egy cuki kutya miatt tör ki a haddelhadd, a főhős sokadik visszatérésén már a mellékszereplők is nevetnek, a negyedik rész pedig minden eddiginél szemérmetlenebbül keblére öleli a széria egyszerű, mondhatni lövöldözős videójáték jellegét. Wicket egy ponton visszarúgják egy lépcső, azaz a pálya elejére, hogy aztán az egész darálást kezdhesse az elejéről.
Nem bírod már a nagyot hahotázó, egysíkú, színpadias gonoszokat, akik igazából csak azért rosszak, mert rosszak, és kész? Akkor az akciók szempontjából a John Wickhez hasonlóan szintén míves Mission: Impossible a te filmsorozatod, amelynek legújabb részében – korunk trendjeire rátapadva – a mesterséges intelligencia a szarkavaró.
Szóval a lényeg, hogy dolgozzanak valamivel az alkotók.
A Bérgyilkosok klubjában azonban a fenti példákkal ellentétben semmi érdemleges nincsen: a film nevetségesen sokszor látott sztoriját szárazon, vérkomolyan pakolja a néző elé, akciószekvenciái kivitelezésében pedig fullba nyomja a kretént.
Ideggyilkosok klubja
Sajnálatos módon a Bérgyilkosok klubja tényleg mindent elkövet, hogy ne szórakozzon jól az ember. A játékidő azért két óra, mert a film ide-oda rángatja főszereplőjét, hogy aztán mindenhol óriásinak szánt, de már jó előre nyilvánvaló revelációkkal szembesítse. De természetesen mindenfajta extra, zárójelezés, kikacsintás nélkül. A hősnek választania kell, hogy elkapja a gonoszt vagy megmenti a barátnőjét? Pipa! A rosszban sántikáló kemény mentorfiguráról kiderül, hogy jófiú volt ő mindvégig, csak csúnyán rászedték? Megvan az is!
De akiket a leginkább átvertek a palánkon, az az illusztris színészgárda, akiken sokszor mintha látszódna is, hogy nem igazán tudják, mi a fenét keresnek itt. Csak a pisztollyal a kezében valamiféle jelenlétet sugárzó Henry Golding ússza meg égési sérülések nélkül, ő még romantikázik is, de alulírt szerepével csodát ő sem tud tenni. Noomi Rapace csak addig szórakoztató, amíg nem viszi túlzásba a ripacskodást. A robotpilóta-üzemmódban ténfergő Sam Neill pedig minden bizonnyal kizárólag a finom whiskey miatt maradt a forgatáson. Legalábbis biztos, hogy nem a frappánsnak szánt, de iszonyatosan fogcsikorgató mondatai miatt. „Egy férfi akkor mutatja ki érzelmeit, mikor a halál torkában áll – nyögi be ezt karaktere akkor, mikor éppen kínozzák, de beleélés akkor sem látszik rajta. Nem is csoda.
A legnagyobb arculcsapás azonban az akciójeleneteknél fogad minket. Amikor már egy ablakon való kiesést is négy snittből és három kameraállásból vesznek fel, úgy, hogy ha véletlen pislogunk közben, nem értjük, hogy a verekedő fiatalemberek hogy kerültek ki hirtelen a gyepre, nos, ott baj van. Persze ha fellapozzuk a rendező és vágó, Camille Delamarre filmográfiáját, amely olyan szanaszét szabdalt, élvezhetetlen munkákkal van tele, mint a Colombiana vagy az Elrabolva 2, sajnos azt kell mondjuk, nem túlzottan lep meg minket a végeredmény minősége.
Verdikt
Mit írhatnánk még ezek után? A Bérgyilkosok klubja minden ízében fércmunka, igazi öblös antimozi, amelynek talán egyetlen pozitívuma, hogy a Kígyószem után Henry Goldingnak ezúttal sem áll rosszul az akciózás. Reméljük, hogy legközelebb már egy értelmezhetőbb szerepben és egy értelmezhetőbb akciófilmben kamatoztathatja tehetségét.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
