A Bejrút szellemei egy évtizedeken átívelő CIA akció történetét meséli el, miközben a másik felet is igyekszik bemutatni. Hiteles történelmi tablóként viszont alig működik, és műfaji értelemben is lehetne precízebb. Ettől függetlenül viszont aki vevő az igaz sztorikat feldolgozó fikcionalizált titkos műveletek kis képernyős adaptációira, az viszonylag jól szórakozhat rajta. A sztori jellegéből fakadóan spoileres kritika.
Kortárs közeg
Az talán már sokan megfigyelték, hogy az utóbbi időben mennyire előretört ismét a kémthriller műfaja. Ahogy a Rabbit Hole cikkünkben is előkerült, ennek számos oka lehet. Az azonban tagadhatatlan, hogy a globálpolitikai közhangulat régen tapasztalt mélységekben tanyázik, ami hozzájárul a zsáner virágzásához. A közel-keleti régió pedig mindig is a vallási konfliktusok puskaporos hordójaként viselkedett, miközben nagyhatalmi érdekek is folyamatosan cincálják.
A ‘70-es években kezdődött, és hatását mai napig is éreztető libanoni polgárháború fontos aspektusa a sorozatnak. Szakértői ismeretek nélkül nem is igazán folynék bele olyasmibe, amire nincs rálátásom a Bejrút szellemei kapcsán. Az eseményeknek viszont nem árt utánanézni, hacsak felületesen is, mert a sorozat maga keveset beszél a konfliktus eredőjéről.
Imad Mugniyeh
A széria az Imad Mugniyeh utáni CIA nyomozás több évtizedes történetét kívánja egy négyszer egy órás minisorozat formájába önteni. Mugniyeh már fiatalon a polgárháború kereszttüzébe került, és ugyancsak fiatalon vált a libanoni szélsőséges iszlamisták egyik vezető alakjává. Élettapasztalataiból fakadóan érthetőek az amerikaiak és izraeliek iránti ellenérzései, ám radikális tetteit nehéz legitimálni. Már a Hezbollah alapításakor fontos szerepet töltött be a terrorszervezetben, egészen haláláig pedig a szervezet második legfontosabb pozícióját foglalta el. Befolyását viszont még ennél is jelentősebbnek ítélik.
Működésének évei során több száz emberrel, köztük nem kevés amerikai katonával végzett, és az öngyilkos merényletek is a rémuralma során szaporodtak meg.
Az autóba és emberekre szerelt bombák pedig minden számukra ellenséges félnek sokkolóan új stratégiának bizonyultak. Leghírhedtebb tettei közé tartozik a CIA libanoni főnökének, William Buckley-nak a brutális megkínzása és kivégzése.
Bejrút szellemei
A Bejrút szellemei mögött ugyanazok az alkotók állnak, akik a szintén közel-keleten játszódó Fauda mögött is. Avi Issacharoff és Lior Raz ezúttal viszont sokkal limitáltabb keretek között mozog, és mintha több kompromisszumra is kényszerültek volna. A komplex, sőt, egyenesen kesze-kusza polgárháború hátterét viszont ők sem képesek megfelelően átadni a nézőknek. Akármennyi szakértővel is dolgoztak együtt, az a sorozatban kevésbé jön át. A miniszéria azonban nagyon is jól tudja magáról, hogy formátumából fakadóan alkalmatlan arra, hogy minden fontos szálra rávilágítson a témával kapcsolatban.
A széria első két része Mugniyeh felemelkedésével foglalkozik, a második fele pedig egy hatalmas időbeli ugrás után egyből a kiiktatását megelőző évekbe vezet.
De nem csak ez a bakugrás vezethet homlokráncoláshoz, hanem már a felvezetés is. A libanoni konfliktusba már mint adott szituációba csöppenünk bele, és csak részinformációkat kapunk a helyzettel kapcsolatban. Ennek következtében nemcsak a polgárháborúhoz vezető folyamatok nem lesznek világosak a nézők számára, de Mugniyeh motivációi is leegyszerűsödnek. A Bejrút szellemei nem csinál titkot abból, hogy valamelyest megpróbálja humanizálni a rémtettek mögött rejlő terroristát. Csak az előbbiek hiányában nehéz megérteni, miért.
Egyfelől azért, mert így a dühe sem kap igazán drámai súlyt. Ellenben a legközelebbi rokonait is kihasználó hozzáállása pedig jogosan kelthet ellenszenvet vele szemben. Az egymondatos válaszok pedig túlságosan leegyszerűsítik, banalizálják, elkenik az egész közel-keletet mozgósító háborús helyzetet. A Mugniyeh humanizálására való törekvés a második etapban csak erősödik. Ekkor betekintést nyerhetünk szerelmi életébe, és alapvetően is többet foglalkozik a Bejrút szellemei a terroristavezér magánemberi mivoltával. Csak sajnos ezen a ponton már teljesen mindegy is. Ugyanakkor a jóváhagyásával véghezvitt terrorcselekmények is elsikkadnak, mivel pár robbantáson kívül nem kapnak nagy hangsúlyt az epizódok alatt. A cselekmény jó része pedig a későbbiekben is a dialógusokban zajlik, akciójeleneteket nem is érdemes várni. Pedig annak a néhány robbantásnak a képernyőre vitele kifejezetten félelmetes és hatásos.
Szellemes szellemek
Ami pedig elsőre furcsa lehet, hogy a Bejrút szellemei megvalósítása ötvözi a játék- és dokumentumfilmes formanyelvet. Szerencsére az Aranybullától valamivel eredményesebb módon. A készítők arra is figyeltek, hogy a játékfilmes epizódokban dokumentarista elemeket is elvétve használjanak.
Amit a képernyőn megelevenedni látunk, az deklaráltan a beszámolókra támaszkodó fikcionalizált történet és ezt tükrözi a megvalósítás is.
Ezzel szemben pedig időnként váratlanul, és aránytalanul elosztva láthatjuk, amint újságírók, Moszad és CIA szakértők szólalnak meg az üggyel kapcsolatban. Sajnálatos azonban, hogy sok plusszal ők sem tudják felvértezni a sorozatot. Leginkább csak megerősítik az addig látottakat, vagy éppen felvezetik a következő etapot. Esetleg elérzékenyülnek.
A játékfilmes és beszélőfejes megoldások mellett archív híradó felvételeket is láthatunk, amelyek viszont képesek erőteljesen érvényesülni az epizódok kontextusában. Továbbá valóban meg tudják mutatni a terrorcselekmények borzalmait, persze az amerikai-brit híradók korabeli szűrőjén keresztül. Mert a Bejrút szellemei hiába igyekszik árnyalni a konfliktusban résztvevők szerepvállalását és hatását az eseményekre vonatkozóan, a végeredmény mégiscsak erősen amerika felsőbbrendűségét közvetíti. Talán ha több játékidő lett volna a sztori a feldolgozására, minden említett hatáselem eredményesen szerepelhetett volna a sorozatban. Így viszont mindenből kapunk egy kicsit, miközben a nagy egész csak nehézkesen áll össze. És még az is zavaros, mire akarta igazán ráirányítania a sorozat a figyelmet.
Verdikt
Azt viszont kár lenne eltagadni, hogy a Bejrút szellemei egy technikai megvalósításában és színészi játékban is kifejezetten élvezetes alkotás. Még úgy is, hogy a forgatókönyv zsúfoltsága nem hagy sok teret a színészeknek. De a sorozat későbbi szakaszán főszerepekbe kerülő Dina Shihabi és Iddo Goldberg különösen jó játékot nyújtanak. Annak ellenére is, hogy a karaktereiket övező morális, etikai kérdések is túlságosan elkentek.
Aki nem elsősorban a történelmi hitelességet keresi, de érdekli a CIA Imad Mugniyeh utáni hajszája, az jó helyen keresgél.
Az utolsó két részre hagyott merénylet és annak előkészítése ugyanis végre a műfaj nagykönyvének szabályai szerint játszik. Bár a széria kevés igazán feszült momentumot tartalmaz, a végjáték a maga érthető némaságában is letaglózó jelenetsorban kulminálódik. Kár, hogy ezt a színvonalat csak részletekben hozza a sorozat egésze, meg hogy keveset mesél a konfliktus természetéről. Így ez a jelenet sem igazán érződik megérdemeltnek.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
