9 kevésbé népszerű, de erősen ajánlott Disney mese a Roboraptor szerint

Fantázia (Fantasia, 1940)

Ugyan a Hófehérke és a hét törpe, valamint a Pinokkió után “csak” a harmadik egészestés film volt a Disney-től, Joe Grant és Dick Huemer alkotópárosa – maga Walt Disney felügyeletével – igen grandiózus koncepciót valósított meg. Az eredetileg rövidfilmként indult projekt az addigra valamennyire hanyatló Mickey egér nagy visszatérésének szánt, és csupán csak egy újabb része lett volna a zenés-humoros Silly Symphony rövidfilm-sorozatnak. A költségek növekedésével és a koncepció bővítésével azonban nagyfilmmé nőtte ki magát, melynek lényege: a Disney animációs szegmenseket készített híres komolyzenei alkotók műveire.

Leegyszerűsítve mondhatjuk talán azt, hogy Leopold Stokowski vezénylésével Bach, Csajkovszkij, Dukas, Stravisznkij, Beethoven és társai klasszikusait lerövidítették és/vagy átrendezték, és animáltak hozzájuk videoklipeket. Ennél természetesen sokkal többről van szó, ugyanis a készítők hol kézzel foghatóbb, hol absztraktabb koncepciókat társítottak a muzsikához, egyfajta fantazmagórikus képzettársítássá téve az egész élményt. A táncoló állatoktól kezdve a négy évszakon és a természeten át egészen a menny-pokol dualitásig, valamint a fény és a sötétség örök harcáig megjelennek benne különböző témák.

Itt külön felhívnám rá a figyelmet, hogy ez a ma már mesterműként számon tartott film akkoriban ráadásul kifejezetten formabontó volt, elvégre a komolyzenét az akkoribban kevésbé komolynak tartott animációval hozta össze. Legnagyobb kritikusai pont a zenevilágból érkeztek, akik a muzsikák csonkítását és bugyuta megnyilvánulását látták benne. A kompozíciók minősége persze vitatható, a hanggé azonban nem, ugyanis a Disney és az RCA saját fejlesztésű, több hangsávú Fantasound technológiája keltette életre – kereskedelmi használatban először – az alkotást, ami a mai térhatású megoldások ősének tekinthető.

A Fantázia tehát egy minden szempontból különleges produktuma nemcsak a Disney-nek, hanem a kornak, ami eltérő világokat próbált egyedi módon összehozni, igyekezett népszerűsíteni a komolyzenét, valamint emelni az animáció nívóját is. Sikerét visszafogta nagy költségvetése és a technikai háttér, nem beszélve arról, hogy Európa a második világháború miatt aligha működött rendes piacként. Az utókor azonban minden idők egyik legjobb animációs alkotásaként tartja számon, és nem kérdés, hogy igazi mérföldkő a cég és a műfaj nagy múltjában (Georgiadisz Leonidas)

A mentőcsapat (Rescuers, 1977)

Margery Sharp könyveit adaptáló Disney mese, A mentőcsapat bár kasszasiker volt a maga idejében, 1977-ben (48 millió dollárt hozott az egeres cégnek), és ez volt az első mese, amihez folytatás is készült, a közemlékezete végül a radar alatt hagyta. Pedig már csak a magyar jelenlét miatt is érdemes megemlékezni róla, hiszen talán egyetlen Disney rajzfilm, amelynek egyik főhőse magyar és magyar származású színésznő szinkronizálja – történetesen Gábor Éva, aki Gábor lány volt, azaz Gábor Zsazsa és Magda testvére. Nem mellesleg az ő ötlete volt az, hogy az egérügynök, Miss Bianca magyar legyen. A rajzfilm koncepciójába teljesen bele is illett, ugyanis a Disney 23. egész estés meséje a Mentősegély szervezetről bevetéséről szól, amely arra specializálódott, hogy a világ minden tájáról származó egerek segítsenek a bajban. Ennek tagja Miss Bianca aki kalandvágyó és azonnal jelentkezik egy fontos feladatra: egy névtelen palacküzenetben érkezett segítségkérés után megy, hogy megtalálja annak feladóját. Bianca maga mellé csapja a szervezet gondnokát, Bernardot, akivel útjuk egy árvához, Pennyhez vezet. Ugyanis ő az a kislány, aki a palackot útnak indította, mert tényleg nagy bajban van. Az őrült ékszerkeskedő és zálogos, Madame Medúza elvitte őt valahova a mocsárvidékre, hogy keressen meg egy legendás és elveszett gyémántot. A gyerekmunka és a kiskorú veszélyeztetését bőven kimeríti Medúza, ezért az egérügynökök azonnal akcióba lendülnek.

Bernard és Bianca kalandjában egyrészt ott rejlik egy sorozatforma is – ügynök egerek -, másrészt a koncepció adja, hogy a Disney animátorai teleaggassák ötletesebbnél ötletesebb animációs gegekkel – kezdve az albatrosz repülőtársaságtól a szitakötő hajtotta motorcsónakig. Ezek a technicolor és a sok újrahasznosított jelenetek ellenére is élvezhetőek és aranyosak. Ám mindezeknél azonban legfontosabb a remény. Hogy mindig van valaki, aki akkor is megment, amikor a körülötted lévők erre nem képesek valamiért. Bármilyen kalandra is induljon Bernard és Bianca, ezt az üzenetet maradéktalanul közvetítik. (Scheirich Zsófi)

A Notre Dame-i toronyőr (The Hunchback of Notre Dame, 1996)

Aki találkozott már Victor Hugo műveivel, az valószínűleg azt is tudja, nem kifejezetten gyerekszerző. A legtöbb műve, mint például a Nyomorultak is, nyomasztó, sötét, a társadalom peremére szorult emberek sorsáról mesélő, de a maga módján nagyon érzékeny és empatikus történet, azzal a céllal, hogy kicsit felnyissa az olvasó szemét is az elesettekre. A párizsi Notre Dame nagyon jól illik az Hugo regények sorába, hiszen olyan kérdésekkel foglalkozik, mint a diszkrimináció (egy cigány származású táncosnő sorsa a bigott, középkori Franciaországban), az egyházkritika (meddig süllyedhet egy végletekig frusztrált, és a személyiségével megbékülni nem képes pap, és mennyi pusztítást végezhet a környezetében, ha túl nagy a hatalma), vagy a testi és értelmi fogyatékkal való élet egy ilyen társadalomban. Pontosan ezért szinte abszurdnak tűnik a gondolat, hogy ezt a történetet bármilyen formában a gyerekek elé tárjuk. 

Ehhez képest a Disney megcsinálta, és nem is rosszul. Egyes elemeket ugyan próbált tompítani – az egyházkritika például sokkal kevésbé éles, ha az eredetileg főesperes Frollóból egy világi tisztviselőt, főbírót csinálunk -, de még így is, a fő témák végig jelen vannak. Esmeralda és Quasimodo ugyanúgy szembesülnek a rasszizmussal és a diszkriminációval, nem oldanak meg mindent a csodák, a világ nem fekete-fehér, bőven van sötétség és gonoszság az egyszerű statisztákban és a főszereplőkben is. A Frollo által énekelt Tűzörvény talán a leghátborzongatóbb antagonista dal, amit a Disney valaha írt, nem finomkodik sem a sötét képekkel, sem a szexuális utalásokkal. Az animáció látványos, a zene emlékezetes, a magyar szinkron is kiváló. Mai szemmel, felnőtteknek is élvezhető, elgondolkodtató, és sokszor kifejezetten rémisztő “mese” lett – a célközönségének talán pont erős kicsit, de ez nem jelenti, hogy nem ritka gyöngyszem a stúdiótól. (Medvegy Anna)

Micimackó visszatér (Pooh’s Grand Adventure: The Search for Christopher Robin, 1997)

A Micimackó köré épült terebélyes Disney-franchise legkülönlegesebb és legjobban sikerült darabja az 1997-ben megjelent Micimackó visszatér. Noha ez az első, 1977-es Micimackó-rajzfilm történetét viszi tovább, attól minden tekintetben eltér. Egyrészt itt már nem A. A. Milne valamely írását adaptálták, hanem teljesen eredeti sztoriról van szó, másrészt pedig elhagyták az első rész különleges jellegzetességét, a történeti és meta-sík érintkezését (azaz itt a mesélő nem kommunikál a szereplőkkel és nem avatkozik bele az eseményekbe). De talán a legfontosabb eltérés mégis az, hogy ezúttal nem rövidebb epizódokat fűztek egybe: a Micimackó visszatér egyetlen hosszú történetet mesél el. Lényegében egy klasszikus kincskeresős kalandról van szó, amelynek tanulsága könnyen dekódolható, de mégse túl szájbarágós. Ráadásul a sztori egy kerek egész, és a cselekményből annyira jól megismerhetjük a főszereplőket, hogy igazából tökéletesen megáll önmagában is. Vagyis ez a rész nyugodtan tekinthető egy önálló alkotásnak, amely akár előzetes ismeretek nélkül is érthető. Kissé egyébként ki is lóg a Micimackó-rajzfilmek sorából, mivel egészen komor, ijesztő részei vannak (végül is elsősorban a félelmek leküzdéséről szól), és mert valószínűleg ez a leginkább „disneys” rész, ugyanis az összes közül ebben hallhatóak a legfülbemászóbb dalok. Noha a stúdió védjegyének számítanak a musicales dalbetétek, valahogy a Micimackó-filmszéria egyes darabjaihoz nem sikerült különösebben emlékezetes slágereket írni – a legelsőből is talán csak Tigris bemutatkozása lett igazán maradandó. A Micimackó visszatérnek ellenben minden dala könnyen megragad az emberben, és abszolút megállnák a helyüket színpadi előadásban is. Elég fura – különösebben a későbbi folytatások ismeretében –, hogy nem moziba szánták ezt a filmet, mert jól működhetett volna a nagyvásznon. Persze a rajzokon és az animáción érezni a tévés minőséget, viszont ezért bőven kárpótolnak a gyönyörű festett hátterek a meleg őszi színeikkel és az ijesztően szürke sziklák és ködfelhők képeivel. Mindent egybevetve, történet, dalok és látvány tekintetében is a Disney egyik legjobb alkotásáról van szó. (Barna Benedek)

Eszeveszett Birodalom (The Emperor’s New Groove, 2000)

Gyerekkorom egyik legemlékezetesebb Disney élménye, amikor családilag elmentünk megnézni az Irány Eldorado-t. Csak mégsem. Ugyanis a szüleim véletlenül a szintén akkor megjelent, témájában – egy inka jellegű civilizációban játszódó animációs film – Eszeveszett Birodalomra vettek jegyet.  Az Irány Eldorado-t azóta sem láttam, utóbbit azonban most épp olyan gyermeki örömmel néztem újra, mint akkor.  

Pedig, ha van későn érő film, akkor az ez. Sőt! Az Eszeveszett Birodalom ugyanis az utolsó szög volt a Disney reneszánsz koporsójában. Eredetileg Az oroszlánkirály szabad kezet kapó rendezőjének, Mark Dindal projektje volt, aki még egy nagyívű – a Disney reneszánsz korábbi filmjeihez hasonló modorú – drámaként képzelte el. Ám az ambiciózus film sehogy sem akart összeállni, így a stúdió végül teljes koncepció -és rendezőváltás mellett döntött. (Már maga az elkészítését is olyan káosz övezte, hogy arról külön dokumentumfilmet lehetne készíteni. Készült is, The Sweatbox címen.) Ám a teljes sikerhez végül ez sem volt elég. Az Eszeveszett birodalom költségvetése brutális 100 millió dollárra rúgott (amiből úgy jönne ki egy Az oroszlánkirály és egy Pocahontas, hogy még fagyira is maradna), hogy aztán 2000 karácsonyán brutálisan elvérezen a konkurenciával szemben. Nemcsak nem látszott rajta a beleölt pénzmennyiség, de hangulatában is teljesen más, mint a 90-es évek Disney filmjei. Teljesen mentes azok drámájától, romantikájától és „nagyívű operaszerűségétől”. Sokkal inkább hasonlít egy laza szerkezetű, slap-stick gegekből álló Bolondos dallamok-filmre.

Annak azonban egészen remek. Feszes, kreatív, olykor kellemesen váratlan és csupaszív buddy-comedy. Remek karakterekkel – és elképesztően jól eltalált eredeti szinkronhangokkal. Noha kiállásában tényleg hiányzik belőle a Disney produkciók ambíciója, és az igazán emlékezetes dalok, de utóbbiak annyira nem is hiányoznak. Az Eszeveszett birodalom ugyan minden szempontból távol áll attól a képtől, ahogyan a Disney reneszánsz filmjeire gondolunk, de az önmaga jogán egy egészen szórakoztató vígjáték. Ami nemcsak képes volt felülemelkedni a hányattatott születésén, de utólag kicsit előre is vetítette az animációsfilm trendekben történő változást. Hiszen a 2000-es évek – főleg a rivális Dreamworks munkája nyomán – már sokkal inkább az ehhez hasonló (csak éppen CGI formában megvalósított) mentalitású vígjátékosabb, roadmovie szerű animációsfilmekről szólt. Így nem csoda, hogy 10-20 év elteltével az internetes kultúra is újra felfedezte és keblére ölelte a Disney feketelámáját.  És hát ugye ott van Kronk. A legnagyobb MVP.  (Pongrácz Máté)

Atlantisz: Az elveszett birodalom (Atlantis: The Lost Empire, 2001)

Ki ne akart volna gyerekkorában felfedezni egy új, titkos világot? Az Atlantisz: Az elveszett birodalom egy talán kevésbé ismert darabja a Disney rajzfilmeknek, de annál különlegesebb. A mesében több a robbantás, mint a dal, de ez jól áll neki. A mese témája, hangulata viszont komolyabb: néhol kifejezetten ijesztő, erőszakot és nem egy halált látunk benne. Az Atlantisz elsüllyedt birodalmát kutató, esetlen, de csupaszív Milo és csapata kalandjai ezért  inkább a fiatal felnőtteket mozgatja meg. A történet magával ragad, a humor jól működik, a karakterek pedig egyéniségek. Együtt izgulunk a felfedezőkkel és drukkolunk Milonak, hogy megvalósítsa saját, és nagyapja álmát, és eljusson a rejtélyes tenger alatti városba. Érdekesség, hogy a meséhez az atlantiszi nyelvet Marc Okrand alkotta meg, aki a Star Trek franchise klingon és vulkáni nyelvét is létrehozta. És ha már Star Trek, az atlantiszi király hangját nem más adta, mint Leonard Nimoy. Kamaszkorom kedvenc meséje, megunhatatlan poénokkal, izgalmas akciókkal és emlékezetes zenével. (Nagy Anna)

Nincs több suli (Recess: School’s Out, 2001)

Így a vakáció beköszöntekor, nem tudom, az olvasóink közül ki emlékszik még azokra az időkre, amikor az iskola utolsó heteit, napjait tapostuk. És nagyon szerettünk volna már otthon lenni. Meg a haverokkal lógni és biciklizni, fantasztikus sztorikat elképzelni. Amikor már gáz volt elismerni, hogy rajzfilmeket néz az ember, mert az annyira dedós. Közben mégis az derült ki a beszélgetések alatt, hogy mindenki nézte a matinékat és Disney maratonokat. Engem a Nincs több suli pontosan ezekbe az időkbe repít vissza. 

A film sztorijában kitör a vakáció, ám a gyerekek mégsem tudnak mit kezdeni a szabadidejükkel. Szerencséjükre egy gonosz bagázs megpróbál egy titkos labort felépíteni a sulijukban, a céljuk pedig az, hogy beszüntessék a vakációt. Persze elsőre kevesen hisznek a lurkóknak. Ám az unatkozó gyerekek újabb és újabb bizonyítékainak már kénytelenek hinni a felnőttek is. Azt pedig nyilván senki sem szeretné, ha a vakáció rövidebb lenne a tervezettnél. Tanárok, diákok és szülők fognak össze tehát, hogy megállítsák a gonosz tervét.

Már huszoniksz évvel ezelőtt is eszelősnek tűnt az ötlet, hogy a tanárok és tanulók hátrányára csökkentsék a nyári szünetet, mert egy gazember úgy találta jónak a saját szórakoztatása érdekében. A traumáiból eredően, persze. 

Mindenesetre, a Nincs több suli közel sem a Disney istállójának legjobb filmje. Egy tévésorozat egészestés spin offja, de úgy készült el, hogy bárki számára befogadható és élvezhető legyen. Számomra pedig egy olyan hangulatot is közvetít, amit nagyon a sajátoménak éreztem a kétezres évek elején. Ami az iskolai közösség különbségeinek ellenére is a barátságról és az összetartásról szólt. Hiába a kedvenceim az Oroszlánkirály, vagy az Aladdin, de a Nincs több suli mégis egy különleges helyet foglal el a szívemben. Egy olyan korszak lenyomata, amivel szívesen azonosulok. (Laki Péter)

A kincses bolygó (Treasure Planet; 2002)

Meggyőződésem, hogy A kincses bolygó jóval szélesebb körben népszerű és kedvelt, mint az első ránézésre tűnhet, ennek ellenére tény: ez a 2002-es Disney-történet nem ivódott be a kollektív kulturális tudatalattiba úgy, ahogyan az Aladdin, az Oroszlánkirály, a Szépség és a szörnyeteg és más Disney-alapvetések. Az értékéből és élvezhetőségéből mindez persze semmit sem von le. Ez a mese Robert Louis Stevenson A kincses sziget (Treasure Island) című ifjúsági regényének adaptálása valamiféle kicsit sci-fis, kicsit fantasys környezetbe repülő hajókkal és a Star Wars-univerzumot sarokba állító faji tarkabarkasággal. A történet nagyjából az, mint a regényben, csak ezerszer látványosabb körítés mellett: Jim Hawkins hajósinasként elszegődik az RLS Legacy fedélzetére egy kincskereső expedíció keretében. A hajó fölött a kiborg John Silver (a regénybeli Long John Silver megfelelője) és a neki engedelmeskedő matrózok átveszik a hatalmat, mert maguknak akarják a kincset, Hawkins biztonsága pedig az iránta apai törődést tanúsító Silvertől függ.

A kincses bolygó a gyermeki fantáziát beindító kalandtörténet, aminek fő vonzereje az új, ismeretlen tájak, no meg persze a kincs felfedezése, ehhez igényes és parádés látványvilág társul. Bajba kerülnénk, ha fizikai törvényszerűségeket próbálnánk keresni, de ennek nincs is különösebb jelentősége, mert a mese környezete jól néz ki, a cselekmény szórakoztató, a karakterek pedig szerethetők. A szereplők közötti dinamika tekintetében Hawkins és Silver ellentmondásos kapcsolata a történet fő vonulata: a hétpróbás gazember Silver őszintén foglalkozik a fiú jólétével, ám közben nem tévesztheti szem elől elsődleges célját, a kincset, már csak azért sem, mert legénysége aligha tűrné, ha ebben bárminemű engedményt tenne. Ezt a törékeny egyensúlyt kell megőriznie Jim előtt, aki csak fokozatosan ismeri fel a helyzetet és olykor nehezen igazodik ki Silver viselkedésén.

A főszereplők mellett nagyon bírom Dr. Doppler és Amelia kapitány karakterét és a köztük lappangva kibontakozó szerelmi szálat, a szociálisan csetlő-botló okostojás és a talpraesett, elmés nőalak románca nálam soft spot. Ne hagyjuk szó nélkül: a regény Alexander Smollett kapitányából a Disney nőnemű furryt csinált, már 2002-ben. Ez veszélyes! Sajnos a meséből B.E.N., a robot személyében a “retardált szófosó” toposza sem maradhatott el, de az ilyen figura sajnos jóformán megkerülhetetlen popkulturális elem.

A kincses bolygót mind a mai napig érdemes előbányászni: epikus, látványos, szórakoztató, jól összerakott; kevéssé szem előtt lévő, de örökbecsű darabja a Disney-hagyatéknak. (Molnár András)

Hős6os (Big Hero 6; 2014)

A Hős6os a Disney egyik legméltatlanabbul elfelejtett filmje, olyan, amiről sokan még csak nem is hallottak. Ez nagyon szomorú, mivel a történet nagyon sokat adhatna nemcsak a gyerekeknek, de a felnőtteknek is. A történet a jövőbeni San Fransokyóban játszódik, és öt fiatal, álarcos hősről szól (nem kevés, nagyon ütős Marvel-tartalommal, de a film a Marvel-univerzum ismerete nélkül is kiválóan élvezhető). Ezen kívül egy rejtélyről, meg egy béna robotról. De a legfőképp a szeretetről, amit egy kisfiú és a bátyja érez egymás iránt, és ami olyan erős, hogy még a halálon is győzedelmeskedik valamilyen formában.

Mert a halál ebben a rajzfilmben is jelen van. Hiro, a főszereplő csak arra vágyik, hogy olyan legyen, mint a bátyja, Tadashi, és hogy felvegyék az egyetemre, ahol Tadashi is tanul… no meg a négy fura haverja: Gogo, Mézvirág, Wasabi és Fred. Miután Tadashi meghal, Hiro a bátyja holmijai között akad egy fura robotra. A fehér, nagyon kövér és nagyon idétlennek tűnő gépet Tadashi készítette, egyetlen okból: ha Hirót bármilyen baj érné, Baymax, a diagnosztikai robot meggyógyítsa. Hirón viszont csak két dolog segíthetne: ha megtalálná a mikrobotjait, és ha rájöhetne, miért kellett Tadashinak meghalnia, így Baymax és a négy, fura nevű és fura szerkós egyetemi szuperhős segít neki a rejtélyek megoldásában.

Amiért nagyon szerethető a történet, az a Hiro és Baymax között kialakuló viszony. Bár kezdetben a kisfiú a pokolra kívánja a minden jajszóra magától felfújódó robotot, lassan létrejön köztük egy igazán szívbéli barátság. A megható pillanatokat pedig kiválóan ellensúlyozzák az olyan jelenetek, mint amikor a kilyukadt és szép lassan leeresztő robot ragasztószalaggal javítgatja magát, vagy amikor Baymax rögtönzött szexuális felvilágosítást tart Hirónak.

A magyar változat számomra legnagyobb erőssége pedig Rajkai Zoltán volt, aki mindenféle karaktert zseniálisan szinkronizál, de ennyire szerethetően – olykor meg nagyon viccesen -, mint Baymaxet, talán még soha. Nekem ez is hatalmas plusz volt a filmben, ahogyan a sokszor teljesen elvetemült poénok, és a történet igazán megható lezárása is. (Vitkolczi Ildikó)