Nem a Titkos invázió lesz az a tartalom, ami visszacsábítja a Marvel Filmes Univerzumához a nézőket. Az ambíciózusan kezdő sorozat hamar kifullad, és sem kémkedős, paranoia thriller körítéssel vegyített testrablós inváziós filmként, sem szuperhős tartalomként nem működik igazán. A legcsalódottabbak pedig mégis csak azok lehetnek, akik az eredeti képregényes crossover grandiózusságára számítottak. Az új Marvel sorozat ugyanis egészen kisszerű, de a végső nagy CGI csatát így sem tudja elengedni. Spoileres kritika.
Szuperhős fásultság
A Marvel Filmes Univerzum negyedik fázisának kezdete óta egyre erősödnek a kritikus hangok a franchise produkcióival szemben. Ha valakiben maradt volna még kérdés afelől, hogy a mainstream szuperhős tartalmak iránti érdeklődés megfáradt, annak beszédesek lehetnek a legutóbbi DCEU és MCU filmek kiábrándító box office eredményei. Mert ha még az egyes filmekkel nincs is nagy problémánk, az az eredményekből is tisztán látszik, hogy a nézőközönség már valami frissre vágyik. Ennek egyik jó eszköze lehet, ha a kényszeres fanservice-ben és multiverzumosdiban tobzódó produkciók helyett ismét olyan történetek születnek, amelyek ténylegesen a karakterekre fókuszálnak. Vagy az, ha valamilyen új ötlet, friss csavar vagy eddig kevésbé túltolt zsánerjellegzetesség jelenik meg. Az ötödik fázist nyitó Titkos invázió is ezt az irányt választja.
A Marvel már nem először teszi be a lábát a kém-, paranoia-, vagy politikai thriller felségterületére, ám igazán emlékezeteset csak az Amerika kapitány: A tél katonájával tudtak alkotni. Bár elsődlegesen az is inkább volt egy ügyes akciófilm. A Sólyom és a Tél Katonája kezdetben szintén titkos katonai műveletekkel foglalkozó sorozatnak indult, de a paranoia és a kémkedés nem kapott nagy szerepet. A legújabb Marvel sorozat, a Titkos invázió viszont már erőteljesebben igyekszik beemelni az imént említett hangulatokat és zsánerelemeket. Nem mellesleg pedig hozzácsapja még az áthallásokkal is tartkított testrablós inváziós sci-fit is. De inkább kevesebb, mint több sikerrel teszi mindezt.
Titkos invázió
Nick Fury (Samuel L. Jackson) miután visszapittyent, sokáig a Föld védelmén dolgozott a S.A.B.E.R. űrállomáson. Az anyabolygón történt eseményekből így értelemszerűen kimaradt. Pedig ha tudta volna, mi mindent műveltek a betelepült skrullok a távollétében, könnyen meglehet, hogy hamarabb hazatér. Távollétében Talos-t (Ben Mendelsohn) száműzték a földi skrull tanácsból, és az idegenek egy szélsőséges csoportja Gravik (Kingsley Ben-Adir) vezetésével akarja átvenni a bolygó felett a hatalmat. Furynak nincs más választása, mint leleplezni a testrablók mesterkedését és megakadályozni őket gonosz tervükben.
Bár a Titkos invázió sztorija egészen tömören összefoglalható, a cselekmény ennél természetesen valamivel szerteágazóbb és fordulatosabb. Ez már csak a választott műfaji keretek miatt is elengedhetetlen. Az viszont már joggal válthat ki fejvakarást, hogy Furyval együtt a nézők is számos olyan történéssel kénytelenek szembesülni, amelyek kamerán kívül estek meg. A Marvel Kapitány óta a skrullok csupán egy-egy stáblista utáni jelenetben jelentek meg a Pókember: Idegenben és a WandaVízió végén, valamint röviden a Mi lenne ha…? egyik epizódjában. Tehát a multiverzum javára jobbára parkolópályára helyezték a hontalan alakváltók történetszálát, és ez nem tesz jót a sorozatnak sem.
A Titkos invázió hű marad a címéhez, mert valóban titokban zajlott az idegenek hatalom- és testátvétele. Ugyanakkor nem tudjuk meg, Fury valójában mit művelt az űrállomáson, Soren eltűnéséről is csak mások elbeszéléséből értesülünk. Mint ahogy Gravik kiléte és felemelkedése is már kész evidenciaként van tálalva, szintén párbeszédekben kifejtve. G’iah (Emilia Clarke) bevezetése már egy fokkal elegánsabb, de
a sorozat nem a “mutasd, ne mondd” elv szerint játszik.
A hat epizód igyekszik megvilágítani az új karakterek hátterét, de mintha csak az eddig tudatosan építkező MCU egyik negyedik fázisban érkezett problémája csúcsosodna ki az írói döntésekben. A túlzott összekapcsoltság terhét már nem bírta el az univerzum rengeteg felé ágazó szálszövedéke, és az építkezés helyett a lyukak foltozgatása maradt.
Skrull-e vagy?
Az egésszel persze nem is lenne túl nagy probléma, viszont sajnálatos módon a Titkos invázió identitászavaroktól is szenved. Egyszerre kíván Nick Fury személyes történeteként tetszelegni, miközben egy újabb grandiózus világrengető eseményt is felvezet – majd felold. A kettő közti lavírozás pedig jóformán csak a felvezetőben sikeres. Az első két epizód kimértebb előrehaladása a paranoid hangulatú cold opennel és az epizód végi fordulatokkal még egy reménytelibb szériát ígért. Fury drámája azonban nincs annyira megrengető és átélhető, mint például Wanda gyászfolyamata.
A skrullok világhódító összeesküvése pedig csalódást keltően kisszerűvé válik, és megvalósításában is annak érződik végül.
Pedig még valamiféle társadalmi kommentárral is megpróbálkozik az illegális bevándorlók jelentette veszélyekkel, és a megosztottságra építő politikai folyamatokkal kapcsolatban.
De a felszínnél, vagy hangzatosan kikacsintó magvasnak szánt mondatokon kívül sajnos nem jut mélyebbre.
A kémthriller jelleg is fokozatosan eltűnik, de az alakváltó idegenekben rejlő paranoia faktor és inváziós sci-fi sem teljesedik ki. Arról nem is beszélve, hogy Gravik ténykedésén végignézve feleslegesen tűnik túlbonyolítottnak. Mintha az írókhoz hasonlóan ő sem gondolta volna át teljesen a tervet. A Titkos invázió ugyanis az előbb említett problémákkal együtt további furcsán nyitva hagyott kérdéseket és kitöltetlen lyukakat hagy a sztoriban.
Az átgondolatlanság egyik ékes példája már rögtön az első epizódban jelentkezik, amikor Fury, Hill és Talos Gravik szervezetének lehetséges búvóhelyéről tanakodik. A szakadárok egy atomerőműben vertek tanyát, az országban található létesítményekről pedig egy térképalapú holografikát is látunk. Ezzel egy időben pedig Talos megjegyzi, hogy nem tudják hol lehetnek, mert nincs nyilvántartás az atomerőművekről. Akkor mégis mi a fenét láttunk az előbb? Persze lehet, hogy a kép csak illusztráció. Ilyen és ehhez hasonló trehányságok előfordulnak még később is, pláne ha elkezdjük még jobban szétcincálni a cselekményt.
Így akik különösen érzékenyek az írás minőségére, azoknak minden bizonnyal fájdalmasabb élmény lehet végigszenvedni a szériát.
Ez az invázió, nem az az invázió
Mint ahogy azoknak is, akik a címadó Titkos invázió képregényes crossover szöveghűbb adaptációját várták. A sorozat ugyanis nem titkolt módon hagyja figyelmen kívül az eredeti alapanyagot és a címen és alapkonfliktuson kívül nem sok mindent vesz át. Nincsenek skrullosodott szuperhősök, még cameo szinten sem, és volumenében is kiábrándítóan földhözragadtabb. Ez utóbbi már csak azért is kár, mert az elképzeléshez, miszerint egy paranoid kémthriller is kerekedhetett volna a sztoriból, simán passzolhatna ez a megközelítés. Ehhez viszont sem a feszültségadagolás, sem az akciójelenetek nem bírnak elég erővel. Míg a többek által is kifogásolt Sólyomszem vagy Sólyom és a Tél Katonája rendelkezdett megkapóan rendezett akciószekvenciákkal, addig a Titkos invázió csak szenved ezeknél.
Különösen fájó az az összecsapás, ahol a skrullok oroszoknak kiadva magukat csapnak le az amerikai elnök konvojára. Pedig az egyik csúcsjelenet is lehetne a történet szempontjából, de mind a térszervezés, mind a kamerakezelés, mind a vágás csődöt mond. Ugyancsak rossz szájízt hagy maga után a szinte menetrendszerűen érkező végső leszámolás a felpimpelt jó és rossz között, a maga kétes kivitelezésű CGI halmazával. Lényegében a sorozat színvonala epizódról epizódra csökken, miközben a cselekmény sűrűbbé válik és egy nevetségesbe hajló, gyorsan lezavart párbajban kulminálódik.
Pedig Samuel L. Jacksont most is jó látni Fury szerepében, és csak néha látni rajta is az alulinspiráltságot. Mintha a félszemű karakterrel együtt kicsit ő is belefáradt volna a szerepbe. Ben Mendelsohn szintén képes feldobni a jeleneteket, amikben feltűnik. Különös meglepetés azonban Olivia Colman jelenléte az MI6-es ügynök, Sonya Falsworth szerepében. Bár karaktere nélkül is működőképes lenne a sztori, Colman láthatóan élvezi az alakítást, és az enyhe túljátszástól sem riad vissza.
Mindenesetre talán ő a Titkos invázió legszórakoztatóbb eleme,
indokolatlansága ellenére is. Kingsley Ben-Adir viszont inkább csalódást keltő, ahogy gyakorta álmoskásan, mindig félig tátott szájjal néz a távolba.
Verdikt
A Titkos invázió jóformán minden területen alulteljesít. Bár a színészi munka tartogat kellemes pillanatokat, ez önmagában kevés az üdvösséghez. Az első epizódokban egészen hatásosan kezd el építkezni, ám hamar lemorzsolódnak azok az elemei, amiktől megkapóbb lehetne. A történetet megelőző eseményekről gyakran párbeszédekből értesülünk, a cselekmény további alakítása viszont hagy kívánnivalót maga után.
A kémthriller jellegben rejlő lehetőségeit kevésbé használja ki, az akciójelenetei pedig rendre csalódást keltőek. De a legfájóbb mégiscsak az, hogy összecsapottnak és kevésbé átgondoltnak hat. Már egy ideje érkeznek a hírek a Marvelnél dolgozó CGI szakemberektől a feszített tempóra, és a nemrég kirobbant írósztrájk sem véletlenül történt. Bár ez sem menti fel minden hibája alól, a feszített tempó meglátszik a Titkos invázió minőségén is. Az a túlterheltség pedig már a nézőkre is áttevődött. Talán itt lenne az ideje, hogy az MCU mögött állók egyet hátralépjenek, hogy önvizsgálatot tartsanak a folytatással kapcsolatban.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
